Ez nem pártkérdés, hanem a józan ész kérdése

Meghunyászkodás helyett ki kell állnunk magunkért – vallja a szlovák állampolgárságától megfosztott Gubík László.

– Hogy érzi, mennyire támaszkodhattak a felvidéki magyar politikumra?
– Bizonyos szinten van összetartás, de megvan bennünk az a széthúzás, rivalizálás, ami az egész magyarságra jellemző sajnos; nem lehetünk eléggé peremvidéken, vagy szórványban ahhoz, hogy ez megszűnjön. Nyilván a kultúra ápolása, a magyar nyelv használata, fontossága, ennek elfogadottá tétele közös pont a szlovákiai magyar szervezetek számára, de sok dologban nem felhőtlen a viszony. Ami a magyarországiakat illeti, nem azt mondom, hogy egy-egy miniszterelnöki találkozó során ne jelenhetne meg hangsúlyosabban ez a téma, és remélem is, hogy előbb-utóbb napirendre kerül ez a kérdés is; de azt gondolom, hogy a magyar kormány a lehetőségeihez mérten megadja azt a védelmet, amit ebben a nemzetközi helyzetben meg lehet.

– Ön pártok fölötti összefogásról beszélt, mennyire lehet ezt komolyan venni?
– Nyilván vannak hangsúlyeltolódások, hogy ki támogat jobban, ki kevésbé, Magyarországon a kormánypártok inkább, mint mondjuk a baloldali pártok, Felvidéken az MKP inkább, mint a Híd-Most, de ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, hogy össznemzeti egyetértés van, lévén ez voltaképpen a józan ész kérdése. Erre részben büszke is vagyok, hogy olyanokat is sikerült egy platformra hozni, akik máskülönben köszönőviszonyban sem lennének egymással. Erre két példát mondok: bár az MKP karolta fel az ügyet, de nincs bent a parlamentben, tehát nem fordulhattak az alkotmánybírósághoz, ezért a Híd képviselői nyújtották be a beadványt. Brüsszelben pedig, amikor kint voltunk Lomniczi Zoltánnal az Európai Parlament petíciós bizottsága ülésén 2013 májusában, ahol a szlovákok egy román képviselővel megegyezve megpróbálták leszedetni a napirendről a kérdést, mondván ez nem tartozik az EP-re, a magyar EP-képviselők – pártállástól függetlenül fideszesek, szocialisták és jobbikosok is, de például az erdélyi Tőkés László és Sógor Csaba, meg természetesen a felvidéki képviselő is – egy össznemzeti összefogással reagáltak.

– Miért kell egészen Strasbourgig menniük az igazukért?
– Úgy gondoljuk, idehaza végigjártuk az összes lehetséges fórumot – túl sokra nem is volt lehetőségünk, hiszen az állampolgárságunkat automatikusan elveszítjük azzal, ha felveszünk egy másikat, és a törvény szerint be is jelentem, ezzel kapcsolatban nem születik külön jogi döntés, amelyet megtámadhatnánk akármilyen bíróságon. Ez egy nagyon ravasz megoldás Pozsony részről. Ugyanakkor az állampolgárság elvesztésének következményei emberi jogokba és a szlovák jogrendszerbe is ütközik, ezt nem gondolták át ennyire. Mi is csak ezekben az esetekben tudtunk bírósághoz fordulni, például amikor pénzbírságot kaptunk, mert nem adtuk le a szlovák okmányainkat; ilyenkor fellebbeztünk. Aztán az ügyvédünk elérte azt, hogy amíg az alkotmánybíróság nem dönt, felfüggesszék ezt az eljárást. Az alkotmánybírósághoz meg úgy tudtunk eljutni, hogy törvény szerint a szlovák képviselők egyötöde plusz egy képviselőnek kell a testülethez fordulnia, hogy vizsgálja meg az állampolgársági törvény alkotmányosságát. Szeptember 17-én született meg aztán a „nem” döntés, ezzel lezártnak is tekintik az ügyet; a szlovák belügyminiszter meg még aznap kijelentette, hogy az alkotmánybírák megtették a dolgukat, a kötelességüket, a belügyi tárcának meg még rendeznie kell a kérdést, mert olyanoknak is elvették az állampolgárságukat, akik „nem voltak a törvény célkeresztjében”.

– Tehát az volt a gondjuk, nem csak magyarok veszítették el az állampolgárságukat?
– Pontosan Az pedig a mi gyengeségünk, hogy ezt nem kísérte óriási közfelháborodás. Plusz azzal, hogy még aznap megdicsérte az alkotmánybírákat a belügyminiszter, azt is sejteti ezáltal, hogy alighanem politikai megrendelésre történt így – azért alkotmányosnak kimondani ezt a jogfosztó törvényt már tényleg vállalhatatlan lett volna. Egyébként Csáky Pál, szlovákiai magyar EP-képviselő például elmondta, hogy azok az alkotmánybírák, akikkel ő kapcsolatban állt, megerősítették neki, hogy a döntés előtti hetekben-hónapokban elég sok telefonhívást kaptak azzal kapcsolatban, hogyan kéne dönteniük. Tehát most nincs jogorvoslati lehetőség Szlovákiában, csak a jogkövetkezmények kapcsán, amire sor is fog kerülni, hiszen a Nyitra megyei bíróság addig függesztette fel a papírjaink le nem adásával kapcsolatos eljárást, amíg az alkotmánybíróság nem dönt; hát várhatóan most így jelentkezni fognak. Maradtak tehát a nemzetközi fórumok; Lomniczi Zoltánt Tamás Ilonka néni kereste meg 2012 márciusában; akkor már Dolník Erzsébet és Fehér István ügye Strasbourg elé került, és visszadobták egy év után azzal, hogy emberi jogi aggályokat nem látnak, úgyhogy csak az alkotmánybíróság döntése után fordulhatnak újra ehhez a fórumhoz; ez bekövetkezett, most tartunk újra itt.

– Mindenesetre folytatják a küzdelmet mindenáron.
– Sajnos sok felvidéki magyar választja a hallgatást és belenyugvást egy ilyen helyzetben, ami a 20. századi történelmünk fényében emberileg érthető magatartás, én mégis azt mondom, az önmagukért kiállással tiszteletet vívhatnának ki – ezt tapasztaltam az öltözőben is. Amikor a lévai ificsapattal voltunk Nyitrán, Trencsénben, annak ellenére, hogy ketten voltunk magyarok a csapatban, ment az ottani szlovákok részéről a magyarellenes gyalázkodás az egész csapat ellen; erre viszont a szlovák csapattársaim reagáltak úgy, hogy „ha lemagyarozzák a városunkat, akkor igenis, mi is magyarok vagyunk!” Je suis magyar, mondhatnánk. És odaálltak mellém, mivel tiszteltek azért, mert kiálltam magamért. Ezt tesszük most is: kiállunk a jogainkért.

Strasbourgban küzdenek igazukért azok a felvidéki magyarok, akiket a szlovák állam jogtalanul fosztott meg állampolgárságuktól. A 103 éves Tamás Ilonka néni, aki még a Magyar Királyság állampolgáraként született, Gubík László lévai születésű politikus és Fehér István révkomáromi tanár, akitől felfegyverzett kommandósok akarták elvenni szlovák okmányait – tanóra kellős közepén.

Ismert, 2011-ben, miután az egyszerűsített honosítási törvény hatályba lépett, a szlovák állam szinte azonnal ellentörvénnyel reagált, amely kimondta, hogy amennyiben valaki más ország állampolgárságát felveszi, automatikusan elveszti a szlovákot, annak ellenére, hogy a szlovák alkotmány szerint senki sem fosztható meg állampolgárságától akarata ellenére. Bár a felvidékiek összefogásának köszönhetően sikerült beadványt intézni a szlovák alkotmánybírósághoz, azok – feltehetően politikai nyomásra – nem hoztak érdemi határozatot arról, hogy alkotmányellenes-e a rendelet. Ezután fordultak Strasbourghoz a jogfosztottak – kálváriájukról részletesen ide kattintva olvashat.