A helyi lapok propagandája is ezt az üzenetet próbálta meg elhitetni a magyar közösséggel. Több újság arról adott hírt, hogy a fiatalok jól vannak, dolgoznak, tanulnak, építik a szocializmust. Persze ez nem így volt. A körülményeik ugyan lényegesen jobbak voltak, mint az 1944-ben elhurcoltaknak – például kaptak élelmet, és tisztálkodhattak is –, de ez mégiscsak kényszermunka volt. A túlélők beszámolói szerint főleg azért vitték őket a Donyec-medencei bányákba, mert a hatalom bizalmatlan volt az újonnan szerzett területeken élő kisebbségeivel szemben, ezért a kezdetekben nem szolgálhattak a szovjet hadseregben. Ezenfelül 1946-ban meghirdették a Szovjetunió negyedik ötéves tervét, ennek pedig a fő célja az iparosítás, valamint a háború utáni újjáépítés volt.
A fiatalokat fegyveres őrök kíséretében szállították a szénbányákhoz és fezeó-iskoláknak nevezett intézményekben kaptak kiképzést. (A fezeó a fabricsno-zavodszkoje obucsenyije, azaz szakmai gyári oktatás kifejezést takarja.) A képzés hat hónapig tartott, s ezután jött a hároméves szolgálat legjava. A bányaüzemi munkások sokszor nagyon nehéz és veszélyes körülmények között dolgoztak. Voltak olyan részei a bányáknak, ahol nyolc órán keresztül hason csúszva, vízben voltak kénytelenek dolgozni.
A kényszermunkának ennek a hulláma abban is különbözött az 1944-estől, hogy itt már nem csak magyarokat és németeket hurcoltak el. A leggyakoribb nemzetiségű emberek általában ukránok, oroszok, ruszinok, moldávok, beloruszok és németek voltak a magyarok mellett.
A donbászi munkaszolgálat néven elhíresült kényszermunka adatai még mindig titkosak. Annyi biztos, hogy Kárpátaljáról 1947 és 1949 között 12 000 embert szállítottak a Donyec-medence bányáiba. A halálozási arányt ugyanúgy nem lehet megállapítani, ahogy az 1944-es deportálásoknál sem.
