A Donyec-medence mindig is iparilag fejlett területnek számított. A nehézipar és a szénkitermelés volt a legjelentősebb a térségben. Egészen a második világháborúig, amikor a később Donyeck, majd Ukrajna megszületésétől Doneck nevet viselő Sztalino várost a harcok szinte teljesen elpusztították. A település lakossága a háború előtt 507 000 volt, a végére pedig 175 000-re zsugorodott. Az irdatlan károk helyrehozására és a szénipar beindítására a szovjet hatalomnak tömegekre volt szüksége. És ezeket a tömegeket – elsősorban a Kárpát-medence minden területéről – hadizsákmányként ejtett német és magyar emberek alkották.
A téma egyik kutatója Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára; elmondása szerint Kárpátalján már 1944-ben lezajlott, a trianoni Magyarországon csak 1945-ben véget ért málenkij robotnak nemcsak munkaerőgyűjtés volt a célja, hanem az etnikai tisztogatás is. A túlélők beszámolóiból készült kutatás szerint a „toborzók” minden esetben megkérdezték az illető nemzetiségét a deportálás előtt, és a szlovák, az ukrán és a ruszin nemzetiségűeket nem, csak a magyarokat és a németeket szállították a Donyec-medencébe.
Nem volt ez másképp a trianoni Magyarországon és a Felvidéken sem. A kutató szerint alapvetően a 18 és 50 év között férfilakosság volt a célpont. Ezt azonban nem minden estben tartották be a szovjet fegyveres erők. Sok német nemzetiségű nő is áldozatul esett a megtorlásnak is felfogható munkaerő-szervezésnek. A 17 és 30 év közti német nők többségét is deportálták, csak azok az anyák menekülhettek meg, akiknek 1 évnél fiatalabb gyermekük volt.
A málenkij robot a gulágrendszert látta el munkaerővel, és a háborús megtorlás részeként lehet felfogni. Azonban a kárpátaljai magyar közösség 1947 és 1952 között megélte a donyeci deportálás második hullámát is. Akik fiatal koruk miatt megúszták az 1944-es tisztogatást, azok sorkatonai szolgálaton végeztek kényszermunkát a szénbányákban.
A kutatások szerint a hatóságok igyekeztek katonai behívókkal toborozni, azonban nem minden eseteben sikerült magyarázattal szolgálni arra, hogy hova és miért viszik el a fiatalokat. A legtöbb esetben sorkatonai szolgálat volt az indok, sokszor a háborús újjáépítés. Volt, amikor hazudtak a hatóságok, és azt mondták, hogy szakmát tanulni viszik a fiatalokat.
A helyi lapok propagandája is ezt az üzenetet próbálta meg elhitetni a magyar közösséggel. Több újság arról adott hírt, hogy a fiatalok jól vannak, dolgoznak, tanulnak, építik a szocializmust. Persze ez nem így volt. A körülményeik ugyan lényegesen jobbak voltak, mint az 1944-ben elhurcoltaknak – például kaptak élelmet, és tisztálkodhattak is –, de ez mégiscsak kényszermunka volt. A túlélők beszámolói szerint főleg azért vitték őket a Donyec-medencei bányákba, mert a hatalom bizalmatlan volt az újonnan szerzett területeken élő kisebbségeivel szemben, ezért a kezdetekben nem szolgálhattak a szovjet hadseregben. Ezenfelül 1946-ban meghirdették a Szovjetunió negyedik ötéves tervét, ennek pedig a fő célja az iparosítás, valamint a háború utáni újjáépítés volt.
A fiatalokat fegyveres őrök kíséretében szállították a szénbányákhoz és fezeó-iskoláknak nevezett intézményekben kaptak kiképzést. (A fezeó a fabricsno-zavodszkoje obucsenyije, azaz szakmai gyári oktatás kifejezést takarja.) A képzés hat hónapig tartott, s ezután jött a hároméves szolgálat legjava. A bányaüzemi munkások sokszor nagyon nehéz és veszélyes körülmények között dolgoztak. Voltak olyan részei a bányáknak, ahol nyolc órán keresztül hason csúszva, vízben voltak kénytelenek dolgozni.
A kényszermunkának ennek a hulláma abban is különbözött az 1944-estől, hogy itt már nem csak magyarokat és németeket hurcoltak el. A leggyakoribb nemzetiségű emberek általában ukránok, oroszok, ruszinok, moldávok, beloruszok és németek voltak a magyarok mellett.
A donbászi munkaszolgálat néven elhíresült kényszermunka adatai még mindig titkosak. Annyi biztos, hogy Kárpátaljáról 1947 és 1949 között 12 000 embert szállítottak a Donyec-medence bányáiba. A halálozási arányt ugyanúgy nem lehet megállapítani, ahogy az 1944-es deportálásoknál sem.
A térségben több kutatócsoport végzett feltárásokat, s a bányavidék zarándokhelyül is szolgál. Több magyarországi, kárpátaljai és felvidéki csoport is ellátogatott már a helyszínre, megemlékezve őseik szenvedéseiről. Természetesen a harcok miatt ezek a kutatások jelenleg szünetelnek.
