Adományokból tengődik a börtönből utolsóként szabaduló temerini fiú

Kiszabadult Máriás István, akit társaival egy szerb férfi megverése miatt börtönöztek be. Riport.

„Nincs bennem harag, de már nem bízom annyira az emberekben, mint régen” – mondta halkan, nehezen érthetően, a szavakat szinte kikényszerítve magából a 34 éves Máriás István, aki otthonában fogadott minket, miután 13 éves büntetése letöltése után, két héttel ezelőtt szabadult a szerbiai Szávaszentdemeter börtönéből. Ő kapta a legnagyobb büntetést, így utolsóként engedték ki az öt „temerini fiú” – Horváth Árpád, Illés Zsolt, Máriás István, Szakáll Zoltán és Uracs József – közül, akik már szintén szabadok.

Az akkor huszonéves fiúk életét kettévágta az a 2004. június 26-i éjszaka, amikor a vajdasági Temerin községben súlyosan bántalmaztak egy szerb férfit, aki alkohol és drog hatása alatt előzőleg szidalmazta és fenyegette őket. Bár Slobodan Milosevic soviniszta diktatúrájának ekkor már négy éve véget vetett a forradalom, az akkori szerb sajtó etnikai támadásként tálalta az esetet. A közhangulat hatására a szerb belpolitika is beszállt az ügybe, sőt még Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség akkori vezetője is az öt fiatal megbüntetését követelte. Végül testi sértés helyett gyilkossági kísérletért ítélték el a magyarokat, Máriás István 15 év börtönt kapott, a többiek 10–13 évet.

Máriás István édesapja a börtönbüntetés alatt hunyt el, a temetésére nem engedték el a szerb hatóságok. A Temerinben lévő szülői ház és udvara az apa halála után nagyon elhanyagolt állapotba került, a tető utcafrontján például óriási lyuk éktelenkedik. Itt lakik most öccsével Máriás István, napjai egyelőre a ház javítgatásával és a régi ismerősökkel való találkozásokkal, néha esti italozásokkal telnek. Munkát ugyanis egyelőre helyben nem tudott szerezni. Kőműves végzettségű, a börtönben kitanulta a hegesztőszakmát is, de a községben magyarnak és szerbnek sem nagyon jut állás, ha mégis akad valami, alig fizetnek.

A másik „temerini fiú”, Szakáll Zoltán is csak szezonális mezőgazdasági munkákból tud megélni. Máriás eddig csak vele beszélt, a többiekkel nincs kapcsolata. Pedig Illés Zsolt az utca túloldalán lévő házban élt, Máriás István gyerekkora óta ismerte, most azonban nem tud róla semmit.

Szakáll Zoltánnal nem sikerült felvennünk a kapcsolatot, és nem kívánt interjút adni a Zentán élő Uracs József sem. Ő arra hivatkozott, nem akarja újra és újra felidézni az eseményeket, mert felkavarják. A Magyarországon élő és dolgozó Horváth Árpád is azt mondta lapunknak, már elegük van a médiafelhajtásból. Úgy tudjuk, egyikükkel nem túl jó a többiek viszonya, de a konfliktusaikról semelyikük sem akart beszélni.

Mintha egész Temerin is felejteni akarna, vagy már felejtett is. A munkanélküliség és a megélhetési nehézségek a magyarokból és a szerbekből is kiölték a 13 évvel ezelőtti – akkor még nagyon is izzó – indulatokat. A piacon több magyar lakos elmondta, arról sem tudtak, hogy kiszabadult az utolsó „temerini fiú”. A településen a délszláv háború idején betelepült szerbek és az elvándorló magyarok miatt mára jelentős a szerb többség, és már ők is inkább Nyugat-Európába vándorolnak munkát keresni. „Bűnösök voltak a magyarok és a szerb is. Nem volt jó hírük a fiúknak, de a szerbről is tudtuk, hogy bajkeverő. Ma már nem foglalkozunk vele, a szerb média fújta fel az egészet” – summázta egy középkorú magyar férfi. Máriás nyugdíjas, szerb szomszédja pedig védelmébe vette őt, akiről tudja, hogy bűnös volt, de szerinte nem érdemelt 15 év börtönt.

A „temerini fiúk” közül többen sokáig raboskodtak együtt. Máriás egy ideig Uraccsal, majd Horváthtal volt egy cellában, később külön kerültek. Tomislav Nikolic szerb elnök 2011-ben Szakállt és Horváthot kegyelemben részesítette, de a többieknek le kellett tölteniük a – kiszabott idejük 10 százalékával csökkentett – büntetést. A börtönben Máriás megjárta a poklot, egy 2006-os börtönlázadás alkalmával egy szerb rab meg is akarta késelni. A hatóságok által elhallgatott, több fegyházra is kiterjedő lázadás azért robbant ki, mert a szerb vezetés bizonyos bűncselekmények esetében a büntetések csökkentését ígérte a raboknak, akik így többségükben megszavazták Szerbia új alkotmányát, de az amnesztia elmaradt.

Máriás édesanyja most egy bécsi szállodában dolgozik, fia sem zárta ki a külföldi munkavállalást. István egyelőre abból a számára folyósított adományból él, amelyet még az ügy idején kaptak magánszemélyektől. Egyelőre inkább a szabad életet szeretné megtanulni, ami 13 év után nem könnyű. Apró szobájában ülve elmesélte, a legjobban az érintőképernyős okostelefon és a vakok számára létesült „beszélő” közlekedési lámpák lepték meg.

Már barátnője is van, Márta, akinek rokona együtt raboskodott Máriással. Öccse mutatta be őket egymásnak, a halüzemben dolgozó lány kezdeményezte a kapcsolatot. A férfi nem fél kimenni az utcára, a kocsmában az idősebb szerbek felismerték, de nem kapott beszólásokat. Kérésünkre Máriás megmutatta nekünk a verekedés egykori helyszínét, a piac melletti egyik utcát. „Kavarognak bennem a dolgok, nem igazán jut eszembe semmi” – mondta.

Arról is kérdezni próbáltuk, hogy miért épp ő kapta a legnagyobb büntetést, és pontosan hogyan zajlott a szerb férfi megverése. De vagy nem akarta, vagy nem tudta felidézni. Viszont elmondta, nem bírta elviselni, hogy az őrjöngő, félmeztelenre vetkőzött férfi az anyjukat szidja, s a ballagást ünneplő fiatal lányokat zaklatja. „Betörések, lopások miatt többször bevitték a szerb rendőrök, de mindig elengedték. 2008-ban halt meg drogtúladagolásban” – mondta Máriás, mintha még mindig feloldozást várna tettéért.