Amerika közvetít a magyar–ukrán viszályban

Az ukrán külügyminiszter valódi konzultációt ígért a párizsi hármas egyeztetésen, Magyarország azonban ehhez jogi garanciákat vár.

Magyarország és Ukrajna viszonya az után romlott meg, hogy Budapest elfogadhatatlannak tartva a tavaly szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény kisebbségekre vonatkozó 7. cikkét, megvonta a támogatást Kijev euroatlanti integrációjának a támogatásától. A szabályozás az ukrán nyelv helyzetének megerősítése jegyében az általános iskola 5. osztályától 2020 után lényegében ellehetetleníti az oktatást a kisebbségi nyelveken. Az oroszellenes éllel készült törvény különösen súlyosan érinti a kárpátaljai magyar közösséget, amely az oroszon kívül a legjobban kiépített anyanyelvi oktatási rendszerrel rendelkezik.

A magyar kormány álláspontja szerint a megszerzett jogokból elvenni sem új törvénnyel, sem pedig törvénymódosítással nem lehet, s akkor tekinti rendezettnek a kérdést, amennyiben ezt a kárpátaljai magyarok is megerősítik. Emellett Budapest ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna teljes egészében hajtsa végre a velencei bizottság ajánlásait, amelyek ugyan legitimnek ismerik el Ukrajnának azt a törekvését, hogy polgárai az államnyelven folyékonyan beszéljenek, ám indokoltnak tartják a kisebbségi nyelveken oktatás korlátozásával kapcsolatos rendelkezései által kiváltott bírálatokat, hátrányos megkülönböztetésről, kétértelműségekről, valamint az oktatás minősége miatti aggodalmakról beszélnek, és a párbeszéd folytatását ajánlják.

Az ukrán fél kezdettől kimondottan agresszíven viszonyult a magyar állásponthoz. Kijev nemzetbiztonsági problémaként közelít a kérdéshez, s mint a NATO tagországainak nagykövetei előtt Lilija Hrinyevics oktatási miniszter fogalmazott, Ukrajna területi egységét veszélyezteti az a tény, hogy Kárpátalján vannak olyan területek, ahol egyáltalán nem értik és nem beszélik az ukránt. Az ukrán kormány emellett az erőszakos asszimilációt némi csúsztatással egészséges folyamatként láttatva azt hangoztatja, hogy a törvény mindenekelőtt a későbbi oktatási intézmények választása terén bővíti a kisebbségek jogait.

Ezzel szemben áll az az érv, hogy kidolgozatlan az ukrán oktatásának módszertana más anyanyelvűek számára, így az erőszakos áttérés egyértelműen a szaktárgyak befogadásának minőségi romlását eredményezi, s ezzel éppen a kisebbségek versenyhátrányát erősíti. Kijev saját győzelmeként értékeli a velencei bizottság jelentését is, s az abban foglaltak megfontolása helyett cinikusan azt hangoztatja, hogy az Európai Unió országaiban elterjedt gyakorlathoz képest Ukrajnában messze a legjobb a kisebbségek helyzete.

Az ukrán sajtóban eközben egyre durvább, a kormány érveit felerősítő írások jelentek meg Magyarországról. Az elemzők Budapest Brüsszellel szembeni gyengeségére apelláltak, majd a konfliktus éleződésével a vitát tudatosan más mederbe terelve az orosz érdekek kijárójaként mutatták be a magyar kormányt, a 7. cikkely bírálatát pedig a szeparatizmus jeleként mutatták fel. Ez a retorika még tovább rontotta a két ország között a hangulatot, amit csak tetézett a nacionalista szélsőségesek fenyegető ungvári és beregszászi vonulása.

Budapesthez hasonlóan kezdetben élesen támadta a törvény kisebbségi részét Bukarest és bírálta Varsó is. A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács főtitkárához, illetve az EBESZ kisebbségügyi főbiztosához. A tudatosan a bírálók leszalámizására törekvő Kijevnek viszonylag hamar sikerült leválasztania a kérdésben a legkevésbé érintett lengyeleket, majd a kétoldalú tárgyalások forszírozásával szép lassan lecsendesíteni a románokat is. Ezzel szemben a magyar kormánnyal és a kárpátaljai kisebbséggel nem siettették a tárgyalásokat, s az egyeztetéseken a felek megragadtak az álláspontok rögzítésénél.

Miután azonban a magyar kormány tartotta a szavát, s az EU-ban és a NATO-ban is blokkolt minden ukrán törekvést, a két ország vitája új, magasabb szintre emelkedett. A kisebbségi kérdésekben általában visszafogott Európai Unió elfogadta Budapest fenntartásait, így az EU–ukrán társulási tanács közös nyilatkozatába szinte szó szerint belekerültek azok az elvárások, amelyeket addig a kérdésben a magyar kormány képviselt. A NATO–Ukrajna-tanácsülés magyar megvétózásával a kérdés azonban már geopolitikai kontextusba került. Miközben ugyanis Moszkva dörzsölhette a tenyerét, az Oroszország nyomás alatt tartását mindenek fölé helyező NATO-tagállamok aggódni és értetlenkedni kezdtek.

Ennek eredménye volt az a 11 ország által aláírt levél, amelyben Németországgal az élen kifogásolták, hogy miért kellett egy oktatási ügyet a NATO-ba hozni és egy szerintük kisebb súlyú probléma miatt az Ukrajnával építendő biztonsági, stratégiai és katonai szövetséget gáncsolni. Mint a tizenegyek megfogalmazták, ráadásul ennek az ügynek komoly üzenetértéke is van az oroszok felé, Moszkvában ugyanis sikerként élik meg, ha Ukrajna integrációjával kapcsolatban széthúzás van a NATO-tagok között. Emiatt tarthatta fontosnak az oktatási törvényt egyébként elsőként üdvözlő Egyesült Államok is, hogy közvetítsen a két ország között.