Bár a probléma Rex Tillerson külügyminiszter ingerküszöbét még nem érte el, az európai és eurázsiai ügyekért felelős amerikai külügyi államtitkár, Wess Mitchell révén az Egyesült Államok már lépéseket tett a magyar–ukrán viszály normalizálására. A Párizsban zajlott háromoldalú találkozón Pavlo Klimkin külügyminiszter ígéretet tett arra magyar kollégájának, hogy Kijev valódi konzultációt kezd a kárpátaljai közösséggel az elvárásaikról.
Ezt az ígéretet üdvözölve Szijjártó Péter ugyanakkor közölte, hogy Budapest jogi garanciát kér arra, hogy az új oktatási törvényt Ukrajna nem kezdi el végrehajtani, amíg nem születik arról megállapodás a helyi magyar közösséggel. „Az ígéret kevés, nekünk erre jogi garanciák kellenek. Ennek hiányában Magyarország fenntartja azt a döntését, hogy Ukrajna minden létező nemzetközi törekvését blokkolja az Európai Unióban és a NATO keretein belül” – fogalmazott Szijjártó Péter, emlékeztetve ugyanakkor arra, hogy Magyarország korábban mindig is támogatta Ukrajna euroatlanti integrációs törekvéseit.
Magyar szempontból félsikernek tekinthető, hogy különösen az ukrán–atlanti tárgyalások blokkolásával a kormánynak sikerült felhívnia az amerikai fél figyelmét a problémára. Ez azért igazán fontos, mert Ukrajnára igazán egyedül az Egyesült Államok képes hatni. Washington geopolitikai szempontból tekint a kérdésre, s Oroszország miatt fontos számára a NATO egységének fenntartása, mindkét oldaltól kompromisszumot elvárva láthatóan igyekszik a megoldás felé terelni a vitatkozó feleket.
A magyar oldal dolgát nehezíti, hogy az amerikai geopolitikai játszmákban Kijev fontos eszköz, ami érezhetően megnöveli Ukrajna önbizalmát. Nem véletlen, hogy a kijevi sajtó a hármas találkozóról alig számol be, nem úgy Klimkin és Tillerson párizsi találkozójáról. A magyar kérdés kapcsán pedig – a további keménykedés jegyében – Budapest és Bukarest csörtéjét elemzi, levonva belőle Kijev számára a tanulságokat. Egyelőre tehát legfeljebb annyi mondható el, hogy a két ország megtette az első kis lépést a megegyezés felé.
Magyarország és Ukrajna viszonya az után romlott meg, hogy Budapest elfogadhatatlannak tartva a tavaly szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény kisebbségekre vonatkozó 7. cikkét, megvonta a támogatást Kijev euroatlanti integrációjának a támogatásától. A szabályozás az ukrán nyelv helyzetének megerősítése jegyében az általános iskola 5. osztályától 2020 után lényegében ellehetetleníti az oktatást a kisebbségi nyelveken. Az oroszellenes éllel készült törvény különösen súlyosan érinti a kárpátaljai magyar közösséget, amely az oroszon kívül a legjobban kiépített anyanyelvi oktatási rendszerrel rendelkezik.
A magyar kormány álláspontja szerint a megszerzett jogokból elvenni sem új törvénnyel, sem pedig törvénymódosítással nem lehet, s akkor tekinti rendezettnek a kérdést, amennyiben ezt a kárpátaljai magyarok is megerősítik. Emellett Budapest ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna teljes egészében hajtsa végre a velencei bizottság ajánlásait, amelyek ugyan legitimnek ismerik el Ukrajnának azt a törekvését, hogy polgárai az államnyelven folyékonyan beszéljenek, ám indokoltnak tartják a kisebbségi nyelveken oktatás korlátozásával kapcsolatos rendelkezései által kiváltott bírálatokat, hátrányos megkülönböztetésről, kétértelműségekről, valamint az oktatás minősége miatti aggodalmakról beszélnek, és a párbeszéd folytatását ajánlják.
Az ukrán fél kezdettől kimondottan agresszíven viszonyult a magyar állásponthoz. Kijev nemzetbiztonsági problémaként közelít a kérdéshez, s mint a NATO tagországainak nagykövetei előtt Lilija Hrinyevics oktatási miniszter fogalmazott, Ukrajna területi egységét veszélyezteti az a tény, hogy Kárpátalján vannak olyan területek, ahol egyáltalán nem értik és nem beszélik az ukránt. Az ukrán kormány emellett az erőszakos asszimilációt némi csúsztatással egészséges folyamatként láttatva azt hangoztatja, hogy a törvény mindenekelőtt a későbbi oktatási intézmények választása terén bővíti a kisebbségek jogait.
Ezzel szemben áll az az érv, hogy kidolgozatlan az ukrán oktatásának módszertana más anyanyelvűek számára, így az erőszakos áttérés egyértelműen a szaktárgyak befogadásának minőségi romlását eredményezi, s ezzel éppen a kisebbségek versenyhátrányát erősíti. Kijev saját győzelmeként értékeli a velencei bizottság jelentését is, s az abban foglaltak megfontolása helyett cinikusan azt hangoztatja, hogy az Európai Unió országaiban elterjedt gyakorlathoz képest Ukrajnában messze a legjobb a kisebbségek helyzete.
Az ukrán sajtóban eközben egyre durvább, a kormány érveit felerősítő írások jelentek meg Magyarországról. Az elemzők Budapest Brüsszellel szembeni gyengeségére apelláltak, majd a konfliktus éleződésével a vitát tudatosan más mederbe terelve az orosz érdekek kijárójaként mutatták be a magyar kormányt, a 7. cikkely bírálatát pedig a szeparatizmus jeleként mutatták fel. Ez a retorika még tovább rontotta a két ország között a hangulatot, amit csak tetézett a nacionalista szélsőségesek fenyegető ungvári és beregszászi vonulása.
Budapesthez hasonlóan kezdetben élesen támadta a törvény kisebbségi részét Bukarest és bírálta Varsó is. A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács főtitkárához, illetve az EBESZ kisebbségügyi főbiztosához. A tudatosan a bírálók leszalámizására törekvő Kijevnek viszonylag hamar sikerült leválasztania a kérdésben a legkevésbé érintett lengyeleket, majd a kétoldalú tárgyalások forszírozásával szép lassan lecsendesíteni a románokat is. Ezzel szemben a magyar kormánnyal és a kárpátaljai kisebbséggel nem siettették a tárgyalásokat, s az egyeztetéseken a felek megragadtak az álláspontok rögzítésénél.
Miután azonban a magyar kormány tartotta a szavát, s az EU-ban és a NATO-ban is blokkolt minden ukrán törekvést, a két ország vitája új, magasabb szintre emelkedett. A kisebbségi kérdésekben általában visszafogott Európai Unió elfogadta Budapest fenntartásait, így az EU–ukrán társulási tanács közös nyilatkozatába szinte szó szerint belekerültek azok az elvárások, amelyeket addig a kérdésben a magyar kormány képviselt. A NATO–Ukrajna-tanácsülés magyar megvétózásával a kérdés azonban már geopolitikai kontextusba került. Miközben ugyanis Moszkva dörzsölhette a tenyerét, az Oroszország nyomás alatt tartását mindenek fölé helyező NATO-tagállamok aggódni és értetlenkedni kezdtek.
Ennek eredménye volt az a 11 ország által aláírt levél, amelyben Németországgal az élen kifogásolták, hogy miért kellett egy oktatási ügyet a NATO-ba hozni és egy szerintük kisebb súlyú probléma miatt az Ukrajnával építendő biztonsági, stratégiai és katonai szövetséget gáncsolni. Mint a tizenegyek megfogalmazták, ráadásul ennek az ügynek komoly üzenetértéke is van az oroszok felé, Moszkvában ugyanis sikerként élik meg, ha Ukrajna integrációjával kapcsolatban széthúzás van a NATO-tagok között. Emiatt tarthatta fontosnak az oktatási törvényt egyébként elsőként üdvözlő Egyesült Államok is, hogy közvetítsen a két ország között.
