Az éjféli kecske

Az állatok karácsonyának akkor már többéves múltja volt. A gyerekek megszokták, és ragaszkodtak hozzá. Az ajándékozás és a vacsora jócskán elhúzódott (utóbbi főként, mert bár szenteste Jézus születését, a fény eljövetelét, a szeretet hatalmát, a családot ünnepeljük, azért Isten kegyelméből az asztal sem maradt üresen), éppen hogy elcsípték az éjféli misét, ami náluk ráadásul tizenegykor kezdődik, mert a pap mindig turnéban van, vagy nyolc falu tartozik hozzá.

Így aztán az is szép eredmény volt részükről, hogy nem az ámenre értek oda. Csikorgott a hó a talpuk alatt, a villanyoszlopok körül csillogtak a pelyhek, a szánkón a gyerekek, és mert persze a templom a dombtetőre épült, az odavezető út komoly sportértékkel is bírt. Különösen három fogás után.

Szégyen, nem szégyen, náluk az asszony készíti a karácsonyi halászlét, ugyanis egyszer véletlenül kiderült, hogy jobban csinálja, mint a férfi, és veszíteni is tudni kell. Cserébe viszont az ember díszítette a fenyőt, szeretett is piszmogni vele, kivéve a talpba gyömöszölés gyötrelmeit, ebből is látszott, hogy fejlett animával bírt. Ugyanakkor a jóga gyakorlatok eredményei mást mutattak, de hát a bipoláris világ jelen van az egyénben is.

A halakkal szentestén viszont nem volt kecmec, semmi lazac, tengeri durbincs, meg ilyesmik (nem mintha más alkalmakkor bármi baj lett volna ezekkel az állatokkal), szigorúan ponty, lehetőleg balatoni, rántva, gyerekül patkóhal, mellé krumplisaláta, hagymával, zellerrel. Utána bejgli és jó estét. Bár utóbbi talán most kivételesen elhagyható lett volna, gondolta a férfi az emelkedőn kaptatva.

Visszafelé már könnyebbnek tűnt az élet, annak ellenére, hogy felerősödött a szél, kavarta rendesen a havat, kezdhették újra tünékeny nyomaik felvázolását. A téli illatok semmivel sem visszafogottabbak, szégyenlősebbek, mint amikor bezsong a nyár. Fahéj, szegfűszeg, narancs, az akác a cserépkályhákban, odakint pedig a kémények füstje, érezték, ahogy lefelé haladtak az utcájuk szelíd görbületeiben, csendes volt minden, mint a macska lépte a hóban. Egy-egy szófoszlányt, ritkuló nevetést hozott még fülükbe a szél, kapuk csukódtak a miséről hazatérők mögött.

Kezdődhet az állatok karácsonya. Kihozták a házból az ajándékokat, rátették a ródlira, kezükben meleg vízzel teli vödrök, jó lesz, ha befagytak az itatók, már pedig azok alighanem befagytak. A pajtáig kitaposott ösvény vezet, kétoldalt embermagasságú hófal, az elmúlt napok tiszta hordaléka. Csak lassan olvadjon majd, aggódig ilyenkor a praktikus elme. A hatalmas ajtóba vágott kisebbik, mindenfelől szemek villannak a sötétben, halk neszezés. Rövid kotorászás a villanykapcsoló után és máris szép, sárgás fény világítja meg a szalmabálákat, mint ha gázláng lenne a ködben. Egy veréb röppen fel a zabos bocskáról, magányos, kései látogató. Először a kutyák kerülnek elő a vackukról, rendben, nagyság szerint, a szálkásszőrű tacskó, a drótszőrű magyar vizsla, a pointer, az óangol juhász. A komondor még mélázik egy kicsit. Mindannyian menekültek, ki elaltatás elől, ki az út széléről, egy kereszt mellől összeszedve, másokat kedves barátok hoztak azzal, hogy nektek már úgyis mindegy. Nagyobb mennyiségű macska bukkan elő, pompás mintázatok tűnnek fel, teljes a létszám.

Az ajándékok némelyike célratörő és akadnak egészen szürreális darabok is, minden bennük van, ami két gyermek csillogó fantáziájában megjelenhet. És ekkor elérkezik az a pillanat, aminek meg kell történnie, mert akit nem üt szíven, azzal valami nagy baj van. Az ismételt rácsodálkozás a teremtett világ káprázatos voltára. Úgy tűnik, velük még nincs baj, minden elgondolt gondolatok egyike máris útra kel az univerzumba, hogy csatlakozzon a többiekhez, hátha jobb lesz a világ. De addig is, át az istállóba, ahonnan némi prüszkölés és dobogás jelzi a várakozást. A ló kétéves angol telivér, az ügetőről parkolták le, később, amikor visszavitték (és újak vették át a helyét), hogy aztán szép sikereket érjen el, még évekig látni vélték a helyén. Mellette a birka, ikerellésből származott, cumisüvegen cseperedett, majd amikor kissé felerősödött, egy napon besétált a házba, és bevetette magát a fürdőkádba, mit sem törődve azzal, hogy az alkalmatosság éppen foglalt. Másfél évre rá, ezen az áldott, üdvözítő éjszakán már pingpongasztalnyi a háta, és egyébként is kutyának képzeli magát, etetéskor felborítja a komondort. Beljebb, a kecskéknél gyanús, szinte megszeppent csend, amit csak szórványosan tör meg némi panaszos mekegés. Erre a látványra nem számítottak. A jászol mellett egy valószínűtlenül kicsi kecskegida fekszik. Korai ellés. Él, de képtelen lábra állni. Mindannyian elég tanácstalanul álltak ott, beleértve az újdonsült anyát is. Még köztük van a köldökzsinór. Nem nagyon van mit tenni, itt nem segít a cumisüveg, ha nem jut el a tőgyig, vége. A harang most üti el az éjfélt. Elég nehezen terelték vissza magukat a házba. Szent karácsony első napjának reggelén ritkán keltek korán, de most élénk mozgolódás hallatszik a szobákból. A férfi úgy, ahogy volt, papucsban, zokni nélkül kirontott az udvarra, csákányt ragad, hogy mire a többiek kiérnének, eltüntesse a nyomokat, aztán jöhet valami kegyes hazugság.

Az asszony a fejőszéken ült, arcán széles mosoly – amiért a férfi most újra megfogadta, hogy felmászik a legmagasabb fára, hogy lehozza neki a legnagyobb fagyöngyöt –, kezében a gida. A bennfentesek magabiztosságával teszi le a földre, és a kicsi sem akar lemaradni, mintha mi sem történt volna, odasétál az anyjához. Közben rápillant a férfira. A Jóisten tekintete tükröződik a szemében.