Magyar foci

Hosszú évek óta írom és mondom a labdarúgó világversenyek (vb, Eb) selejtezői előtt, hogy a magyar válogatott komoly eséllyel pályázik a csoport harmadik, vagy negyedik helyére.

De azzal nem leszünk kint a vízből, és nem használunk senkinek, ha a kommentátor rendszeresen úgy viselkedik és közvetít, mint aki egy másik meccset néz. Ha folyamatosan azt mantrázza, hogy partiban vagyunk, miközben mindenki tudja, hogy ami a pályán történik a mi szempontunkból maga a borzalom. És a végén még meg is dorgálja azokat, akik esetleg azt látták, amit néztek. A „szeretni való” csapat kifejezéstől pedig kezdek iszonyodni. Szeretni nőt szoktunk vagy kutyát, de semmi esetre sem egy feszt köpködő fiatal férfit. A foci másról szól. Ibrát sem szereti senki, talán még a szülei sem.

Például Dzsudzsákot sem egyszerű szeretni. Ha elássa magát Moszkvában, az ő dolga, ha huszonhárom évesen belefullad a pénzbe, és azt sem tudja, mi történik vele, az is. De talán ha kevesebbet foglalkozik a frizurájával és egy negyven gurigával kevesebbet költ autóra (úgy is kifér egy bazi nagy Volvo), viszont többet gyakorol, többet tapsolhatnánk neki.

Ez egyébként majdnem mindenkire vonatkozik. Hajzselé rendben, tetoválások a helyükön, a bíró és az ellenfél permanens büdöskurvaanyázása szintén szépen megy, most már csak azt kellene elérni, hogy a második passz is sikerüljön. Elnézem a gyerek futballistákat, a sportág ezen részével már ők is tisztában vannak.

Mindezt nem a hollandok elleni újabb méretes zakó mondatja velem, a bajok már korábban is jól látszódtak, annak ellenére, hogy lassan már úgy szurkolunk, mint az angol harmadosztályban és eksztázisba esünk egy zseniálisan kiharcolt taccstól. Bár tagadhatatlan, hogy ez volt az utóbbi idők leggyengébb holland válogatottja, de hiába örült kommentátorunk a Robben–Lens váltásnak, a harmadik percben már világos volt minden. És nagy kár, hogy a lángosképű rasszistázónak igaza lett, és a kapusunk volt a legjobbunk. Persze hazai pályán úgyis lehet 1-4-re menni, hogy nem egyetlen árva csatárunk szomorkodik elől.

Hogy gáz van megint, azt Izrael ellen is láthatta, aki akarta, sőt az andorrai diadal estéjén is. Ezek voltak az előképek. Tragédia persze megint nem történt, a magyar labdarúgó-válogatott eredményessége nem nemzeti sorskérdés. Egyszerűen jó lenne már egyszer valódi sikereknek örülni, vagy legalább megtudni végre, hogy miért megy ez már évtizedek óta. Hozzátéve persze, hogy az Egervári-éra már barcelonai magasságokba repített bennünket az azt megelőző folytatásos horrorhoz képest. Mert amit a kommentátortól és főleg az imént említett korszakból ismert labdarúgókból és edzőkből lett szakértőktől hallunk, az elképesztő.

Ha nem történik csoda, a harmadik-negyedik hely egyike most is életszerű. Viszont az tényleg felemelő lenne, ha ezúttal nem összeszart gatyával lépnének pályára a fiúk a bukaresti stadionban, a szokásos szeretetteljes légkörben. Mert megint lesz több száz drukker, akik odautaznak majd összeveretni magukat.

Hajrá, magyarok!