Drága szívem, Szarajevó

A Mindszentkálla–Szarajevó-turné felér egy Párizs–Dakarral.

A teljesség igénye nélkül: a világ legkeskenyebb útja a határ és Eszék között, elégedett lucernaszállítók kilométereken át öttel, ez alatt az egyre gyűlő veszteség a számban landol, érzem, ahogy nőnek a füleim, elégedetlen traktorosok félpályás lezárásokkal, elterelés a helyi kavicsosra, Doboj előtt a főút ultrakonkrétan egy kínai vendéglőben végződik, majd a legváratlanabb pillanatban feltűnik egy uszoda, a sebességet meghatározó (kijelölő) táblák húszméterenként változnak 30 és 80 között, ön- és tömeggyilkosjelöltek seregszemléje, borzalmas dugók, miközben rózsaszín füst gomolyog a gyárkéményekből, sort előző egyes Golfok, mindenki itt van, aki elég bátor, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket, a gondolatok meg hogy szárnyaljanak. Tessék egy:

A vágy nem bűn. Viszont akadály.

Azért persze ki nem hagynám a világ minden kincséért sem, bár tízórás vezeklés után Szarajevó a legrondább arcát mutatja, amennyiben van ilyen neki. Másfél órás körözés lépésben az esti harminckét fokban, a helyismeret ilyenkor csak a nagyobb katasztrófák elkerülésére jó, mert parkolóhely nincs. Nem nehezen találni, hanem nincs. Egyáltalán. Aztán megsegít az Isten, parkolóház. Slobodno, azaz van még hely. Szerintük. Aztán mégis lesz egy, mert éppen kiáll egy osztrák, püspöklila fejjel. Négytagú családja egyszerre nyugtatja és navigálja, befelé nyilván cipőkanállal ment. Engem maga a tulaj gardíroz a helyemre, a kiszállás houdinis. Boldogan mosolygunk, egy vagyonba kerül számla nélkül, a rendelkezésre álló tér tényleg felülmúlja a felülmúlhatatlannak hitt budapesti plázákét (ez a bevarrt zsebű vircsaft, hogy nem volt még tíz centi beton placconként, úgy tűnik, nemzetközi), de legalább van.

Szállás, az nincs. Az egész városban. Pedig a régi panziós ismerősök összevissza telefonálgatnak a kollégáknak, de hiába, hétvége van és megkezdődött a filmfesztivál. Szépen alakul a para, de eszembe jut a tavalyi kezdés, Youth Hostel. Egy ilyen YMCA-típusú helyen lakni a legnagyobb hátizsákos buli, ami létezik, de az én koromban gyengéd ambivalencia, ráadásul megint reggel ötig rázkódott a fejem a párnán, tekintve hogy a város legnépszerűbb elektronikus színtere pontosan az ablak alatt helyezkedik el. Na most felőlem minden üvölthet a kakastól a norvég halálmetálig, csak ez ne. No de az Úr adott fedelet a magányos cowboynak, halleluja. Sőt tiszta ágyneműt és zuhanyt. Tavalyi cimborám, Ibrahim felismert, adott egy kulcsot a kapuhoz, valamint egy ágyat egy közös és egyben koedukált hálóteremben. A hangulat bajtársias, az olaszok rizottót főznek és szünet nélkül tekerik a cigiket, egy kanadai–horvát hölgy elaludt ülve, egy másikról nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy életben van-e.

Mindenesetre jobb, mint ha lőnének.

Azért még összeszedem magam és elmegyek egy kanyarra, hadd húzzanak ki a fejemből a dübörgő kamionok. Bedobok egy spenótos-sajtos bureket a kedvenc helyemen, és nézem a fáradhatatlanul hömpölygő éjszakai tömeget, az élet menetét. Hagyom, hogy sokadjára is rabul ejtsen a város. Lassan, kíméletesen száll meg a nyugalom, semmi erőlködés. 3D-ben pörög a mozi előttem. A legnagyobb mutatvány persze az, hogy miként lehet tízcentis tűsarkúban hézagos, csúszós, évszázados köveken közlekedni. És az Ezeregy éjszaka szemei villognak az elfedett arcokból. Nem tudom, mi a rendszer abban, hogy a mozlim nők mennyire fedik el az arcukat, mindenesetre egyikük sem tűnik rabszolgának. Inkább elegánsnak. Eszembe jut egy felirat, amit a minap láttam egy magyarországi bank ajtaján: A napszemüveg viselése félreértésre adhat okot. Ráz a röhögés, a helyzet nehezen menthető. Ráadásul leperegnek előttem a határátkelések, ami olaj a tűzre. Az történt ugyanis, hogy indulás előtt néhány nappal elveszítettem az összes létező iratomat. És itt most gyors special thanks to tapolcai okmányiroda, NAV, társadalombiztosítás, háziorvos, néhány óra alatt megvolt minden. Igen ám, de némelyik ugye ideiglenes. Köztük a személyim, amivel ugye utazom, útlevelem már évek óta nincs, úgysem megyek Európán kívülre. Viszont ez a személyi olyan, hogy ha nagyon összeszedem magam, különbet gyártok otthon, néhány perc alatt. Így gondolhatta ezt a magyar határőr is Udvarinál, mert udvariasan megkért, hogy várjak egy percig, és elvitte magával. Majd visszahozta és mehettem. A horvát kolléga mosolyogva nézte egy ideig, aztán elengedett. A következő határon a horvát már nem hitt a szemének, de rövid billentyűzet kaparászás után jó utat kívánt, a bosnyák viszont azonnal megkérdezte, hogy ez mi, és adjam inkább az ID-cardomat. Igaza volt, ezzel az erővel egy lejárt horgászengedéllyel is nekivághattam volna a Balkánnak. Mondtam, hogy ez az. Mehettem. Kínosan ügyelve az összes közlekedési szabály maradéktalan betartására, hogy nehogy valaki kíváncsi legyen a jogsimra is. Az ugyanis két A4-es gépelt lap, magyarul.

Miután az arcomról lereszeltem a Jim Carrey-s vonásokat és elhagytam a burekfüggő voyeurök számára fenntartott pompás helyemet, bementem egy dzsámiba imádkozni. Évente többször előfordul ez, ugyanis ezek a helyek éjjel-nappali üzemmódra vannak kapcsolva, nem úgy, mint otthon a keresztény templomok. Most persze lehet mondani, hogy azért, mert egy nap alatt elvinnék még az oltárt is, de itt meg senki nem csavarja fel a szőnyegeket és teríti le a nappalijában, ez van.

Az Isten meg egy, akárhonnan is nézzük. Ibrahim például, akinek mindennap van egy kedves szava hozzám, lehetne Ábrahám is. Mivel az ember gyarló, amikor imádkozik, többnyire kér. Egészséget, békességet. Aztán meg önfegyelmet, önuralmat, önbizalmat, ha éppen válságban is van. Ön, ön, ön, de ez nem az egó locsolgatása.

Az önök kérték. Ön is lehet milliomos. Mindannyian milliomosok vagyunk, csak nem tudjuk.

Mire visszaértem, a fiatalok már elég rendesen szétcsapták magukat. Kimerült embersportolók Szarajevó szép szívében.