Minden, ami kimaradt

Van az úgy egy bejegyzésnél, hogy az ember lendületből fűt-fát ígér az elején, aztán elkalandozik.

Ahogy egyre mélyebbre fúrjuk bele magunkat a télbe, mint kivilágítatlan, imbolygó biciklista a ködbe, úgy gondolok egyre többet Dalmáciára. Barátokra, ismerősökre, a napfény ízére és illatára. Terápia, nyilván. Szeretettel, kicsi turistairigységgel.

Mert milyen is a dalmát férfi, úgy elsőre? Sőt, az a helyzet, hogy tizedszerre is. A dalmát férfi többnyire szép szál teremtmény, hajós lelkülettel és több lábon áll. Ha olyan negyvenes-ötvenes forma, nagyrészt családos, két-három gyerekkel. Van egy háza, onnan, a teraszról fürkészi reggelente a tengert. Ismeri a szeleket, tudja a nevüket, és hogy mit hoznak.

Kitűnő úszó, de nem pancsol összevissza. Karcsapások vannak, nem holmi lubickolás. A dalmát férfi vendéglőt üzemeltet, szobákat ad ki. Grillkirálynak hívják a háta mögött. Rendszeresen halászik, van egy kisebb (nagyobb) kagylótelepe. Aztán meg még szőlője, bora, pálinkája. A dalmát férfi kertje tele van rozmaringgal, fügével, pálmákkal, naranccsal. A Hajduk Splitnek drukkol és hősnek tartja Gotovina tábornokot. Hadviselt, háborús veterán, de azokról az időkről csak ritkán beszél. Van egy motorcsónakja, ha csak egy ladik egy japcsi motorral, akkor is. Ismeri a népe dalait, szívesen énekel. Ha beköszönt az enyhe tél és elhúztak a turisták, bitang sonkákat szárít a sós levegőn és más dalmát férfiakkal beszélget egy konobában. Ilyenkor erőt gyűjt a következő nyárra, amikor is újra rengeteget dolgozik. De a dalmát férfi szabad ember, olyan, mint a tenger. A maga ura.

Na, akar valaki dalmát férfi lenni?

A somogyvámosi Krisna-völgytől ott búcsúztam el, amikor az ebédlőből elindultam a templomba. Ami természetesen egy szakrális hely, mint minden templom, de valahogy mást hozott ki belőlem. Visszafogott áhítat helyett inkább táncra perdültem volna legszívesebben.

A színek elvarázsolnak, két lány éppen a falra fest, azon sem csodálkoztam volna, ha Pasolini elém ugrik egy állványról. Nagyon érezni a fényt. Egy férfi indiai harmóniumon játszik. Öröm. Ezt érzem. Back to Godhead. Mindez (a szépérzékelés) nem jöhetett volna létre, ha 1965-ben, 69 éves korában Srila Prabhupada mintegy hét dollárral a zsebében nem érkezik meg New Yorkba. Ott ugyanis, miután egy éven keresztül komoly nehézségekkel küzdött, megalapította a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetét. Vezetésével a szervezet egy évtized alatt az egész világon mozgalommá terebélyesedett, több mint száz asrammal, iskolákkal, templomokkal, intézményekkel és földműves közösségekkel. Aztán így lett a Völgyben is. Harmónia és béke.

Mesterkeresés, ez jutott még eszembe. Amikor megszakad a tanítványlánc, mindig csőstől jön a baj. A Bhagavad-gíta (amelyet haszonnal forgatott többek között Einstein, Rudolf Steiner, Albert Schweitzer, Hegel, Goethe, Schopenhauer, Szent-Györgyi Albert, Gandhi és Hamvas Béla is) írja: „Most zavarban vagyok a kötelességemet illetően, és gyengeségem miatt elvesztettem a lélekjelenlétemet. Ebben a helyzetben kérlek Téged, mondd meg világosan, mi a legjobb számomra! A tanítványod vagyok, egy lélek, aki meghódolt előtted. Kérlek, oktass engem!”

Ő Isteni Kegyelme A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada a következő magyarázatot fűzte ehhez a részhez: „A természet saját elrendezése szerint az anyagi cselekedetek teljes rendszere a forrása annak a zavarodottságnak, ami minden élőlényre vonatkozik. Minden lépésnél bonyodalomba, zavarodottságba ütközünk, ezért mindenki kötelessége, hogy felkeressen egy hiteles lelki tanítómestert, aki képes helyesen vezetni őt, hogy az élet igazi értelme szerint cselekedjék.”

A védikus irodalom összes könyve azt tanácsolja, keressünk fel egy hiteles lelki tanítómestert, hogy megszabadulhassunk az élet bonyodalmaitól, amelyek akaratunk ellenére adódnak. Ezeket az erdőtűzhöz lehetne hasonlítani, amely valamiképpen lángra lobban, bár senki sem gyújtotta meg. Ehhez hasonló a világ helyzete is: az élet bonyodalmai automatikusan jönnek, még ha nem is akarjuk őket. Senki sem akarja a tüzet, ám mégis előfordul, s mi megzavarodunk. A védikus bölcsesség ezért azt tanácsolja: ha meg akarjuk oldani az élet bonyodalmait, megérteni a megoldás tudományát, akkor fel kell kutatnunk egy hiteles lelki tanítómestert, aki a tanítványi lánc tagja, s így biztosan eljutunk a helyes tudáshoz. Ezért az embernek nem lenne szabad az anyagi tanácstalanságban maradni, hanem egy lelki tanítómesterhez kell fordulnia.

Kartika visszakísér az elefántokig. Jó volt itt. Hare.

Azon a nyáron, kamaszkorom egyik legszebbikén (na jó, mind az volt), amikor egy Fülig Jimmy-i fordulattal éjszaka éjjeliőr voltam egy kempingben, nappal pedig minigolfpálya-kezelőként meccseltem márkában a nyugatnémet turistákkal, hogy aztán körbestoppolhassam a Balatont és hosszában Lengyelországot, végképp kinyílt a szemem. Akkor lettem fehér néger, vagy rock and roll nigger, ahogy tetszik.

Egyszerre jött a Stones és a Doors, Hendrix és Joplin, Lou Reed és Patti Smith. Súlyosbító körülményként pedig Bereményi, Esterházy és Hajnóczy. És most megint egyszerre jöttek, itt vannak újra. Vadnai Bébivel nemrég bebarangoltam a Cseh Köztársaságot, aztán Esterházy következett. Mindig különös élvezet, akkor ott az elképesztően büdös portásfülkében (Sanyi bácsi, a váltótársam Munkást szívott) a Fancsikó és Pinta űzte el az álmot, most az Egyszerű történet vessző száz oldal. A kardozós változat. Briliáns mű, persze, hogy az, nem kétséges.

Én Esterházytól elsősorban azt tanultam (miközben persze könnyesre röhögtem magam a Termelési kisssregényen), hogy a nyelv, ez a magyar, maga a szabadság. Felszabadult öröm és játék. Újrafelhasználás. A vendégszövegeit is szeretem, azt a műveltséget, ahonnan azok előbújnak. A fordítói legalább ott, azoknál némi lélegzethez jutnak. Azt is bírom, ahogy öregszik. Miért? Tessék: „Az öregedésben az a jó, még inkább kellemes, hogy nem te vagy immár a főszereplő, nem kell főhősnek lenned, az életedet másodszereposztásban játszhatod, hátrébb állsz a tapsrendben, a plakátokon kisebb betűkkel írják a neved, ám a bérezés még mindig megjárós, mindenesetre akceptálható. Több időd marad kis délutáni sétára. Utána talán egy mozi. Kávézás, sok tejjel. Vagy otthon olvasgatni. A nagy regényeket újra. Egyedül vagy, de eddig is egyedül voltál. A nap a horizontra süllyedt, mint egy rosszacska metafora, látod a két fenyő közt ezt a mindennapi bizonytalanságot, ami a napszállta. A fenyők hajlonganak a szélben, akár kelletlen, gőgös kastélyszolgák. Nem vagy boldog, mint hajdan, de nyugalom van. Körülötted is, benned is. Szemeden két rézpénz, a könnyeid nem látszanak.” E. P.

Aztán még ott vannak a könyv különféle olvasatai és szintjei, az önirónia és az önkijavítás, amivel mintegy betekintést kapunk az alkotói folyamatba, de még ez is jól meg van csavarva (privát germanizmus), lehet megint ide-oda lapozgatni, szóval a rajongói kielégülés is garantált.

ÖNSORRONTÁS. Ez jutott még eszembe.