A bűnös szakács

Decemberben szabadságon voltam. Nem tűnt fel, viszont legalább szétolvastam magam.

Szakácskönyvekkel kezdtem. A karácsony classic menüsort persze fejből vágja az ember, mondhatni genetikusan. Halászlé, patkóhal, sváb saláta ráadásul már évek óta átengedve a feleségemnek (veszíteni tudni kell, ráadásul szépen, macsó vircsaft elengedve, ha tíz alkalomból tízszer jobb az ellenség halászleve, mint az enyém, ami zseniális, akkor engedem, hagy menjen, és az sem érdekes, hogy én vagyok a félsváb, a zellerrel ott vagyok a tévesen bécsinek nevezett salátában, nicht kompót), a töltött káposzta viszont csak az enyém.

Na olyan is lett, a Hentes úr aktív közreműködésével, illetve hát onnan eredt minden, hallottam az alapanyagot röfögni. A káposztát is ugyanonnan veszem mindig, plusz tizenöt darab levél, amit majd aztán az ereknél De az elmélet is fontos, a rákészülés, a lapozgatás, még ha rögtön nem is lesz belőle semmi.

Így lettem perceken belül Két cica-rajongó. Bezselics Ildikó gasztroblogger könyvétől, a címe Receptek a Két cica konyhájából (Athenaeum Kiadó, 2013). Spirálfüzet, jó, ettől még nem esünk hanyatt, a nehézségi fokokat macskatappancsok jelzik, ez is jó, de még mindig nem elég, a tartalomjegyzék tartalmas, látjuk belőle, hogy ő is a mi emberünk, vagy a mi asszonyunk, vagy mi, és az egész komplett, grafikával, fotóval, gondolattal, de aztán jön a meglepetés. Úgy kezdem el olvasni, mint egy regényt. Receptet recept után.

Egyszer horgadok csak fel, a Bombay curry barna sörrel című tételnél, aminél a barna sör a legkisebb baj. De úgy kezdődik, hogy 1 kg marhahús. De egyébként csodák vannak, nézzük a kedvenceimet. Dunyhás pite batátával. Ropogós malaccsülök kelkáposztás lencsesalátával és házi mustárral. Tökfőzelék curryvel és cukkinikofta. Gnocchi batátából, zsályás vajjal. A batáta egyébként nem más, mint az édesburgonya, a nagy áruházláncok ritka áldásainak egyike. Ilyen még az avokádó, az édeskömény, vagy a gránátalma, ezekkel csak a macera van itthon.

Az édesburgonyára úgy vetődtem rá, mint az első szerelemre, vagy egy Manu Chao-riffre. Americano. Bezselics Ildikó persze magyaráz is, elmondja a korszerűt, ami szintén jó, nem lehet elégszer ismételni. A könyvben ott a marha hegy- és vízrajzi térképe is, emlékszem, az elsőt tátott szájjal bámultam a Hunyadi téri piacon, mint Woody Allen Humphrey Bogartot. Ez még akkor is fontos, ha nálunk a marha és a borjú tekintetében súlyos problémák vannak, például a korukat illetően, plusz még a funkció, tej vagy hús, ugye. Ha Kalotaszegen vagy a Mezőségben növendéket vágnak, ott nincs vita. Eljött az idő, a brutális. Itt meg megy a megcsináljuk okosba, sőt az sem kell, elég az információ hiánya. Na de elkalandoztam. Bezselics Ildikó mostantól olyan nekem, mint Nigella Lawson fénykorában.

Még egy kis marha. Szürke. Az általam félistenként tisztelt Nagy Magyar Konyhaváltoztató például nem tartja nagyra, de attól én még szerethetem. Mert ott élek, ahol naponta látom. Kint lakik és a szívemben itt bent. Nem nyávognak, amikor esik a hó arra a gyönyörű fejükre. A romantikáját is bírom, hogy a miénk, és lábon ment a stücikhez, ahol most nem vágóhíd van, hanem tudományos kutatás, sejtbiológia vagy rock and roll. Száraz és unalmas, pörkölt és gulyás, aztán szervusztok?

Na, akkor uccu neki, Kerekes Sándor Szakácskönyv a magyar szürkéhez (Kossuth Kiadó, 2013). Mert amit én eszem, az legalább legelte a mező gyógyfüveit és nem egy helyben állt, nekem meg nem áll módomban Japánba menni márványért. De nem is akarok. Se Bécsbe krumpliért, ha már nem nyithattam kávéházat. Egyébként nekem az se nagy baj, elég, ha a Laci bácsi kihúzhatott Brüsszelbe csajozni, biztos ezt hívják liberális demokráciának, aminél még nem találtak ki jobbat. Legfeljebb a gyömbéres kocsonyát, szürkemarhacombbal, csontokból, lábszárból.

Itt tenném hozzá, hogy az eddigi legjobb pho bo levesemet Káli-medencei szürkéből készítettem a vietnami–magyar megbonthatatlan barátság jegyében, nem hiába küldtem pokrócot Ho apónak úttörő koromban. Aztán persze kirúgtak onnan is, nesze neked posztháborús szindróma. De amiért én igazán odavagyok a szürkéből, és szépen megtaláltam a Kerekes úrnál is, az a tányérhús, nevezett tafelspitz. Na most ez úgy van kérem illusztrálva, hogy mindjárt elő is kapok vagy nyolcvan deka fartőt hirtelen felindulásból, oszt már pucolom is a garnírungot. Az igazság a tipp rovatban van elásva, és tényleg legyen a rengeteg verzió közül a kapros uborkamártás. Botrány, csoda, tökély.

Szörnyű gyengém, hogy ellágyulok a tévészakácsokért. A már említett Nigella húsosan, kokain nélkül (a bátrak bátra, Angelina Jolie játssza hamarosan az élete egy részét Hollywoodban), Anthony Bourdain, akinek nemrég pergett egy új sorozata az egyik okostévén (itt jut eszembe, hogy a Spektrumot és a NatGeót értelmes ember már nem nézi a hülye csatornáknál is gyakoribb reklámok miatt) és igen, ő az a legkomolyabb, még életben lévő szociális ivó, aztán Jamie Oliver, a srác a szomszédból, Gordon Ramsey, a vaddisznó, Giorgio Locatelli az elegáns és egy pillanatra se felejtkezzünk el hősi halottunkról, Keith Floydról. De ha egyet kellene választani, az Hugh Fearnley-Whittingstall. River Cottage örökös urának végre magyarul is megjelent a második könyve (Három jó dolog , Alexandra Kiadó, 2013), megérte kiböjtölni.

A Három jó dolog a tányéron immár rövid hajú szerzője, láss csodát, valóban három pompás cuccal néz ránk komolyan a címlapról, póréhagyma, kenyér, sajt (parmezánnak tűnik, fene tudja, hány hónapos). Van ez a szentháromság persze, például, gyömbér, chili, fokhagyma, amit rögtön az elején rádobálhatunk egy lehetőleg dalmáciai házból való olívaolajra, de Hugh tovább megy. Jó, látom én, hogy ez is csak egy valóságshow, legfeljebb intelligensebb, de azért hiszek neki, ha a szemüvegébe nézek. Az jut eszembe a Három jó dologról, hogy amikor már nem szovjet gyarmat voltunk, hanem egy másik, megjöttek a fűszerek is, szórtunk is mindent, mint a barom. Export-import über alles.

Húsz év kellett hozzá, hogy kikecmeregjünk a bőség agyament zűrzavarából, és a hal újra csak sót, citromot és fokhagymát kapjon. Utóbbit persze csak ha megérdemli. Na de Hugh és az ő gyönyörű könyve. Így nyit szerényen a mágikus séma doktora: Nevetségesen egyszerű szakácskönyvem azoknak szól, akik már érezték úgy, hogy szakácsművészetük kátyúba került, receptjeik fénye megkopott a gyakori használat során. Remélem, hogy friss, kreatív irányt mutatok vele, nem csupán egy újabb receptgyűjteménnyel, hanem gyökeresen új konyhai szemlélettel ajándékozva meg az olvasót. Ez a könyv nem egzotikus alapanyagokról vagy divatos eljárásokról szól. Nem is vitaindító elmélkedés, amely bizonyos ételek elkerülésére buzdít, míg másokat felmagasztal.

Ezt tolja rá a családjára és ránk is. Közben dupla eszpresszót iszogat brandyvel és egy cigit szív. Csak vicceltünk elsötétített üveg mögött, míg ránk nem tör egy símaszkos. Szörnyű ember. Képes egy fish and chipshez zöldborsópürét kínálni. Három hülye – kiabálta még nemrég a lelátó népe. Három csoda, ezt mondja Hugh. Halakkal jövök innen.