Még egy kis marha. Szürke. Az általam félistenként tisztelt Nagy Magyar Konyhaváltoztató például nem tartja nagyra, de attól én még szerethetem. Mert ott élek, ahol naponta látom. Kint lakik és a szívemben itt bent. Nem nyávognak, amikor esik a hó arra a gyönyörű fejükre. A romantikáját is bírom, hogy a miénk, és lábon ment a stücikhez, ahol most nem vágóhíd van, hanem tudományos kutatás, sejtbiológia vagy rock and roll. Száraz és unalmas, pörkölt és gulyás, aztán szervusztok?
Na, akkor uccu neki, Kerekes Sándor Szakácskönyv a magyar szürkéhez (Kossuth Kiadó, 2013). Mert amit én eszem, az legalább legelte a mező gyógyfüveit és nem egy helyben állt, nekem meg nem áll módomban Japánba menni márványért. De nem is akarok. Se Bécsbe krumpliért, ha már nem nyithattam kávéházat. Egyébként nekem az se nagy baj, elég, ha a Laci bácsi kihúzhatott Brüsszelbe csajozni, biztos ezt hívják liberális demokráciának, aminél még nem találtak ki jobbat. Legfeljebb a gyömbéres kocsonyát, szürkemarhacombbal, csontokból, lábszárból.
Itt tenném hozzá, hogy az eddigi legjobb pho bo levesemet Káli-medencei szürkéből készítettem a vietnami–magyar megbonthatatlan barátság jegyében, nem hiába küldtem pokrócot Ho apónak úttörő koromban. Aztán persze kirúgtak onnan is, nesze neked posztháborús szindróma. De amiért én igazán odavagyok a szürkéből, és szépen megtaláltam a Kerekes úrnál is, az a tányérhús, nevezett tafelspitz. Na most ez úgy van kérem illusztrálva, hogy mindjárt elő is kapok vagy nyolcvan deka fartőt hirtelen felindulásból, oszt már pucolom is a garnírungot. Az igazság a tipp rovatban van elásva, és tényleg legyen a rengeteg verzió közül a kapros uborkamártás. Botrány, csoda, tökély.
