Ha meg nincs kontroll, könnyen elszaladhat a lovacska, mert az ember már csak ilyen. Gyarló. Az akceptálható esendőség és az ultragáz között meg igencsak keskeny a palló.
Azt írja Kristóf Attila a Magyar Nemzetben (mitől változunk ) október 18-án: Bizalmam ingatagsága egyáltalán nem jelenti azt, hogy világnézetem változott volna. Inkább azt, hogy úgy érzem, azok közül néhányan, akikről feltételeztem, miszerint ezt a világnézetet pártként és politikusként belső meggyőződésből képviselik, távolodni látszanak tőle. Félő, hogy ellenfeleik gyalázatától és hibáitól túlerősödve az önhittség és az azzal együtt járó személyes kivételezettség igénye vert bennük gyökeret.
Majd a Bibliából idéz:
Bár a bölcs tudja a helyes cselekvés módját, mégis alázatos marad.
Az alázatosoknál bölcsesség lakik.
A szerény válasz csillapítja a haragot.
Megbuknak a tervek, ha nem vitatják meg őket.
Bukás előtt kevélység a hírnök.
Ha egy fejedelem hazug szóra hallgat, gonosszá válnak mindazok, akik szolgálják.
Fricz Tamás pedig így fogalmaz A baloldal szétesésének okai (Magyar Nemzet, október 15.) című esszéjében: Demokráciákban nem feltétlenül egészséges dolog, ha a politikai versenypálya felborul, vagy a bal-, vagy a jobboldal szétesik, erodálódik, s ez által elveszíti esélyét arra, hogy megszerezhesse a kormányzati hatalmat. Ennek következménye ugyanis az, hogy a másik, állva maradt politikai oldal egyedül marad a versenyben, s olyan mértékben bebetonozhatja a hatalmát, amely már veszélyekkel is jár. Ilyenek lehetnek: az uralkodó, politológiai nyelven szólva predomináns politikai erő elkényelmesedik, elbízza magát, beképzeltté és dölyfössé válik, s megjelenik soraiban a korrupció, a „minden nekünk jár” gyakorlata.
És akkor egy kis Lao-Ce, mindannyiunk okulására, vagy csak úgy:
Az emberek kormányzására s az ég szolgálatára
legfőbb: a mérték.
Csakis a mérték,
melyhez korán kell kelni.
Amit korán kell gondozni: ez az erény gazdagsága.
A gazdag erény győzhetetlen,
s a győzhetetlennek gátja nincsen.
Ha gátja nincsen: uralkodni tud.
Az uralkodás anyja megmaradni tud.
Így nevezik:
mély, erős gyökér,
örök, igaz út.
Zen füleimnek.
Félreértés ne essék, nem most kezdünk el nyafogni, amikor Lúdas Matyi éppen nyolcadszor verte péppé Döbrögiéket, akiknek a hozzánk való több évtizedes jóságát nem felejtjük, míg élünk, csak az ember ugye szemlélődik békésen, aztán lát ezt-azt. Például egyre több olyan arcot, akiket mikor Budapesttől Prágáig szaladgáltunk mindenféle utcákon a rendőrök elől – akkor meg nem. Olyanokért pedig, akik nem elvi, etikai, világnézeti alapról politizálnak, nem biztos, hogy tömegek futkároznának adott esetben. Orbán Viktor nagyon bejött a szavazásra jogosult (és jogaival élő) magyarok kétharmadának, ami példátlan és nyilván nem véletlen. Hogy adott esetben nélküle is ilyen eredmény születne, arra nem vennék mérget.
És akkor még az amcsik is beszóltak egyet ezzel a beutazási engedélyesdivel, meg az elmarasztaló jelentéssel a magyar sajtószabadság állapotáról, az Európai Parlamentben már le sem kerülünk a napirendről, igaz, minek is arra a kis időre. Baráti össztűz.
Ja, és akkor még az osztrák támadás az Európai Bizottságnál a zsebszerződések ügyében, aminek, ugye, kötelezettségszegési eljárás megindítása lett a következménye. Teljesen jogos panasz, hogy még a földünket sem adjuk, ezekkel a kurucokkal amúgy is csak a baj van, pedig jöhettek volna hozzánk csőstül cukrászdát nyitni, csak nem akartak. Arról nem olvastam, hogy a szerződésekben érintett „gazdák” utazhatnak-e Amerikába.
Az Iszlám Állam milicistái között viszont felbukkantak osztrák állampolgárok is, ami azért elég komoly nemzet(közi)biztonsági kockázattal járhat Európa szívében. Jutnak erről eszembe szegény kurdok, aki olyan szüntelen kálváriát járnak, amit mi itt Európában el sem tudunk képzelni. Amikor az amerikaiak ezúttal tejes joggal elkezdték bombázni a lefejezőket (ott mi mehet, Jézusom, mindenki feketében, mint egy gestapós különítmény egy Cure-koncerten), egy pillanatra, hogy a vagy negyvenmillió kurd, akik szétszóratva bolyonganak és most éppen szövetségesnek számítanak, a végén majd kapnak egy kis országot valamelyik fennsíkon. Na, majd amikor a palesztinok.
A FÉLELEM annyit tesz: szarj le mindent és fuss. (A Névtelen Alkoholisták régi mondása)
Ezzel a sokat sejtető felkonferálással kezdődik Stephen King Álomdoktor (Európa Könyvkiadó, 2014) című könyve. Magam már vagy huszonöt éve nem olvastam a szerzőtől semmit, ami persze nem is nagy baj, annyi mindent lehet olvasni az egyre fogyó időben, például tanítókat, mestereket, nagy írókat. King egyik sem ezek közül, de tagadhatatlan, hogy nagyon nehéz letenni, még egy ekkora kegyelmet nem ismerő szövegtenger esetében is ez a helyzet, mint az Álomdoktor. Amiért pedig rávetődtem, az az, hogy a mű a Ragyogás folytatása. Az meg a műfaj egyik legjobbja, és tényleg meg is lehetett tőle ijedni rendesen, de izgulni minimum, egy olyan világban, amikor még kevesebben ijesztgettek. Különösen igaz ez a könyv filmváltozatára, amelyben Stanley Kubrick, Jack Nicholson, Bartók Béla és Ligeti György fogtak össze azért, hogy ne legyen egy nyugodt pillanatunk sem.
Akkor debütált a steadycam nevű találmány, amit azóta már futballmeccsek közvetítésénél is alkalmaznak, de akkor még olyan érzésünk volt tőle, mint ha egyenesen nekünk rontanának az idióták. Így járhattak az egyszeri nézők, amikor befutott a vászonra a Lumière fivérek vonata. És persze egy életre elment a kedvünk attól, hogy téli gondnokok legyünk a hegyekben, egy behavazott szállodában. Az Álomdoktorban a gonosz persze ismét visszatér közénk, mint Gyilkos Bob a Twin Peaksben (a világ legjobb televíziós sorozata 2016-ban folytatódik kilenc résszel), és lecsap.
A kissrác, aki annak idején megszabadult a Panoráma Szálló labirintusából, immár felnőtt ember, túl egy súlyos alkoholbetegségen, egy hospice-házban dolgozik ápolóként, ahol a betegek Álom doktornak szólítják. Merthogy különös képességét megőrizte: ragyog. A régi szörnyű ismerősök (például az oszladozó néni a fürdőkádból) mellett új társaság is érkezik, az Igaz Kötés nevű érdekes lakókocsis társaság, akik simán lenullázzák, akit kipécéznek maguknak, valamint egy Abra névre hallgató, még Dan Torrance-nál is erősebb ragyogással rendelkező kislány. Újra van minden, gyerek, kutya, esernyő, King biztos, hogy nem százas, de ismét formában van.
Miközben egy ausztrál kormánytag emberi hulladékoknak nevezte az aboriginalokat, Bukarestben már megint a magyar drukkerek voltak rasszisták. Még jó, hogy Feröeren nem volt valami bégetés, vagy ilyesmi. Viszont az albánok már ott tartanak, hogy drónt küldenek a belgrádi stadionba, mire a helyi szurkolók székkel verték a vendégjátékosokat. Kíváncsi vagyok, mikor durrant valaki szét egy föld-föld rakétával egy komplett tizenhatost.
Félelmetes tempóban terjed a legprimitívebb erőszak a közlekedéstől a stadionokig, Amerikától Ároktőig. A társadalmak összeomlása ebben a tempóban nagyon rövid időn belül bekövetkezik. Erőszakkultuszon felnevelkedett digitális individualisták verik ripityára. Tudják, mi szeretne lenni a brit gyerekek ötöde? Gazdag.
