De addig is, míg lehiggadunk, még egy kis foci. Ezt az embert nem nevezte a vébére a barom argentin szövetségi kapitány.
És ha már New York Times, idézzünk még valamit, amin viszont érdemes elgondolkodni. Magam például már elkezdtem önteni Rogán Antal lovasszobrát, de most egy kicsit nyugtalankodok, mint egy filozófusnő. Ezt írja az amerikai kolléga, Floyd Norris lapja hasábjain: Kemény leckében van részük a magyar devizahiteleseknek. A történet egyrészt az egész Európára jellemző túlzott bizakodásról szól a hitelválság (amit azért ti dobtatok ide, H. Z.) előtti fellendülés idején, másrészt arról, hogy a nem megfelelő szabályozás milyen katasztrofális következményekkel járhat, elsősorban a kölcsön felvevői, de a bankok számára is. (Ennél azért menne nekem ez kevésbé píszín, mondhatnám illiberálisabban is ez a kis meghatározás – H. Z.) Európában a magyarok voltak a leglelkesebb devizahitel-felvevők (most meg, hogy már bepöccentem, anyád volt lelkes, viszont enni kellett valamit, hogy az azóta a hitelébe belehalt Béla bácsit idézzem a szövetkezeti italboltból – H. Z.), különösen onnantól kezdve, hogy az akkori szocialista kormány a hazai pénznemben való hitelezést visszafogta (vajon Why? – H. Z.). A háztartások mintegy fele vett fel deviza-, elsősorban svájcifrank-alapú hitelt. Lengyelországban véghezvittek bizonyos korlátozásokat, devizaalapú hiteleket csak a tehetősebbek vehettek fel. A „populista” Orbán Viktor egy sor intézkedéssel igyekezett mérsékelni a kedvezőtlen hatásokat. A kormány tekintélyelvű törekvései bírálatot váltottak ki más európai fővárosokban, ám a vezetés idehaza népszerű maradt, mivel azt ígérte, hogy felelősségre vonja a bankokat. A kötelező forintosítás viszont csak azt szavatolja, hogy a magyar fizetőeszköz újabb leértékelődése nem vezet további veszteségekhez, de nem ellensúlyozza az eddigi értékvesztést. A kompenzáció messze nem kárpótolja az érintetteket.
Lapszemlénket a tudós kollégával a végén csaknem egyetértve azzal zárnánk: ha lehetne esetleg egy kicsit több populizmust.
Viszont felmerült, hogy vasárnaponként lakatot kellene tenni a multikra. Na most kizárólag az gondolhatja, hogy ez a gondolatkísérlet csak arról szól, hogy templom vs. pláza, akinek tényleg elment a maradék józan esze, vagy ezért fizetik. Először is a Tescóban zombiként imbolyogni lehet mise után is, a kettő nem zárja ki egymást. A bajok régebben kezdődtek. Akkor, amikor a szovjet fos után figyelmeztetés nélkül ráeresztették a szerencsétlenekre a fogyasztás démonát, mint Belmondo Omar Sharifre a gabonát. És csöbörből vödörbe. Milyen húsleves, milyen család? Ott megy anyád. A madaras teszkóba’. Ez lett a szint, utána meg egy kis RTL Klub, oszt’ szevasztok. Ez a nagyon szomorú vasárnap. És az sem igaz, hogy nincs ideje szegénynek a napi robot után, csak vasárnap. És az sem igaz, hogy tízezrek veszítik majd el a munkahelyüket. Vagy ha igen, hát ezen a szisztémán kéne változtatni. És az sem igaz, hogy vasárnap=vásárnap. Az volt, de már nem. Mert ne hasonlítgassuk már össze azt, amikor nagyanyám kiment a piacra eladni, venni, cserélni, azzal, amikor az akcióérzékeny ráugrik az adalékanyagokra.
Akkor most tíccsuk be? Ne. Előbb hozzuk létre az ízlésrendőrséget, de komolyan. Betiltani elég volt a dohányzást, azért, mert egy paranoiás nemdohányzó életében nem olvasott Hamvast, de Krúdyt se. Ja, hogy nincs betiltva? Akkor azt minek nevezzük, hogy egy pakli ezer fölött, tehát egy függő családapa örökös lelkiismeret-furdalásban éli az életét, hogy ebből a pénzből mi minden juthatna a gyerekeknek? És azt minek nevezzük, hogy felnőtt emberek harmadosztályú állampolgárként álldogálnak az esőben egy vendéglő előtt, plusz melót hozva ezzel másnap az amúgy is agyonterhelt orvosnak, holott az adott helyen bőven adott a lehetőség arra, hogy ne zavarják azokat, aki teljes joggal utálják a füstöt? És akkor még ott van az ultrabalfék tulaj, aki betíccsa a kerthelyiségben is, biztos, ami biztos, túlnyalni lehetetlen. Húzás a sarokba, pestises, külön asztal, rajtad a bélyeg, nesze b meg.
De a korszerűség, az meg kurvára megy. Mobiltelefonnal sárga csekket befizetni. Az viszont valóban hány munkahelyet szüntet meg? A faluban, ahol élek, már rég nincs posta. Se iskola, se óvoda, se kocsma, ha eljön az ősz. De dafke bemegyek Tapolcára, kivárom a sort és ott fizetem ki az uzsorát. Egy mosolyért, két mondatért, azért a csajért, aki ebből él és még a férjéért, meg a gyerekeiért. Analóg hülye? Az. De még félig ember.
Radnóti. Ha már zsidóztunk egyet az elején. Hetven éve ölték meg a degeneráltak. A felsőbbrendűek. Akik egy hexametert sem tudtak volna összebarkácsolni. És fingjuk sem volt arról, hogy nézhetett ki Jézus szakáll nélkül. Na ez a botrány.
Meg a pécsi srác, hogy teljes legyen a keretes szerkezet. Aki le merte önteni liszttel Weöres Sándort. Totális szerep- és performansztévesztés, flashmobnak meg gáz. Ha ugyanis úgy gondoljuk, hogy a másik művésznek szaros a segge, mert a felesége államtitkársági feleség, akkor öntsük le a másik szobrászt, esetleg az asszonyt, vagy magát Orbán Viktort, hogy takarodjon már végre kétharmadostul. De semmi esetre sem ŐT. Ahogy ott ül. És Lao Cét fordít, te szerencsétlen. Nyilván dohányzik.
És még valami. Lehet, hogy mellélövök, ki tudja, mi lesz itt néhány nap múlva. De ez a Jóbarát nevű srác nekem nem túl rokonszenves. Túl nagy az arca, nagyobb, mint Radnótié és Weöresé együtt. Vida Ildikón viszont azt látom, hogy bár nem beszél angolul, amivel a hétkerben nem sokra menne, de kezd tönkremenni. Így vigasztalásul küldöm neki ezt a dalt.
