Gyerekkoromban úgy ment ez a nap, hogy reggel elmentünk édesapámmal virágot venni édesanyámnak és a nővéreinek. A fater morgott ugyan valamit a komcsikról, de azért ki nem hagyta volna az őrjáratot a Hunyadi téri piacon. Apám hamar meghalt, így aztán kamaszkoromban már egyedül jártam virágot lopni a Feneketlen-tó környékére. Azért oda, mert arra udvaroltam, így aztán egyre több nő lett körülöttem, orgonaillatú mind. Később eléggé vonalas lettem és úgy gondoltam, szórakozzon a Clara Zetkin a Rosa Luxemburggal, hagyjanak engem békén, egyébként is névnapom van, éljen az egó.
Idén meg írónőt olvasok, ünnepélyesen. Nő írót, női írót, vagy mi. Nőirodalmat a javából, bármit is jelentsen ez. Mert ugye Flaubertnél és Esterházynál jobb írónőt keveset hordott a hátán a Föld. Mindenesetre a magyar irodalom máris belefoghat az ünneplésbe, megjelent ugyanis Péntek Orsolya Az andalúz lányai (Kalligram Kiadó, 2014.) című regénye. És hát szenzációs.
Én már Az őszön egy rőtbarna komondor borongol keresztül című verseskötetét is szerettem, de most egy igazi regényírót avatunk/kaptunk, ami egy másik kategória.
Az andalúz lányai tehát első könyv, de ezenkívül minden meglátszik rajta, legfőképpen az Élet. A nyolcvanas évek Magyarországán vagyunk, egy olasz–horvát–osztrák–magyar eredetű családban, Budán és Pécsen, na meg egy kicsit Dalmáciában, hogy színe is legyen az égnek, ahol az ikerlányok, Szterke és Dork napszemüvegén keresztül bontakozik ki a késő Kádár-kor közege. Ahol az ikrek titkos jelnyelven beszélnek egymással és mindent, de mindent látnak, azt is, ami látszólag ott sincs.
Péntek Orsolya könnyedén, de halálpontosan játszik az idővel és a terekkel a gyümölcsevős napmeleg lépcsőktől a bevetetlen ágyakig, generációkon és életkorokon át, beleránt a történetbe, hús-vér figurái szinte kitapinthatók, hogy aztán együtt repüljünk az álmaikkal. Lubickolás van a mondataiban, felhőtlenül szomorú, mint a legjobbak. Így néz ki nála például egy gyereklány kamasszá válása: És egyszer csak kicsi lett minden.
Pedig Szterke, Dorkkal ellentétben, egy centimétert sem nőtt tizenhárom éves korától. Másfél év alatt vált olyanná, mint amilyen utána közel tizenöt évig volt, mintha az Isten nem akarna tovább vacakolni vele, és egy októberi reggel, amikor a konyhán át beragyogott az ősz a lakást átszelő folyosóra, ahonnan anya nagy próbatükre szétszórta a lakásban a fényt, megelőlegezve a nappaliban is a délutáni napsütést, Szterke, aki másfél fájdalmas év alatt készen lett, vállat vont a tükör előtt.
Na ez van többek között és egy kitüntetett pillanat, (nem csak) a kortárs magyar irodalomban, amikor szerző születik, lehet felfedezni, ünnepelni, díjazni, fordítani és várakozni, mert Az andalúz lányaiból állítólag trilógia lesz.
Mert Szterke és Dork nyilván cipelik tovább magukkal a gyerekkorukat, sőt a dédanyáik gyerekkorát is, mint mindannyian. És egyre nő a púp a háton, aztán meg elszakad a cérna, mint az Eszeveszett mesék című pompás argentin–spanyol film epizódjaiban, mert csak gyűlik és gyűlik és már elviselhetetlen az egész, mindaz, amit ránk kényszerítenek és akkor lehet csodálkozni, hogy miért kellett felrobbantani azt a telepet, ahová a „szabálytalanul” parkoló autókat szállítják. Azért, mert harmadszor loptátok el, és elég volt. Meguntam.
Egy kis zen ahhoz, hogy ne fussunk ámokot és ahhoz, hogy megtanuljuk az egyik legnehezebbet: elengedni. Mert a zen mindenkié.
Tanzan és Ekido egyszer együtt ballagtak egy sáros úton. Zuhogott az eső. Amint egy kanyarhoz értek, megpillantottak egy bájos lányt kimonóban, széles selyemövben, aki nem tudott átkelni a kereszteződésen. Tanzan a karjába vette a lányt, és átvitte a sáron. Ekido nem szólt Tanzanhoz estig, amikor is elérték a szállásukul szolgáló templomot. Akkor nem bírta türtőztetni magát.
– Mi, szerzetesek, nem megyünk nők közelébe – mondta Tanzannak –, főleg nem szép és fiatal nők közelébe. Veszélyes. Miért tetted?
– Én otthagytam a lányt. Te még mindig cipeled?
Ha csak így nem.
Zenék Az andalúz lányai olvasásához. Sam Amidon amerikai „független népzenész” Lily-O című albuma. Klassz country, valahol Nashville és 16 Horsepower-féle zúzás között, egyenesen Vermontból és még a csendes coloradói cowboy és jazzgitáros Bill Frisell is beszáll. A lemezt négy nap alatt rögzítették, Izlandon.
Utána Chris Thile mandolinos és Edgar Meyer basszista közös muzsikálása, a lemez címe meglepetésre Bass and Mandolin.
A köztévéből kirúgták az egyik legrokonszenvesebb arcot, a palóc srácot az időjárás-jelentésből. Biztos elcseszett egy ciklont. Viszont lila a Balaton a háttérképen, az is valami.
De azért tavasz van, idus, legalább tizenhét remek pillanattal, és Stirlitz tudja, Bormannban nem bízhat. Ellenben virágzik ezer virág a kertben, üvöltenek a madarak. Erre mondta mesterem, Ülő Bika: Look, oh my brothers, spring has arrived. The sun has embraced our earth. Soon, my brothers, we’ll meet the children of this love. Every seed and every animal is awake now. Surely, the same power let us take the first breath. This, my brothers, let us grant our fellow men, our friends and animals the same right of living on this earth.
Azokban az években, amikor Szterke és Dork még fiatalok voltak, ez a nap a FIN részének számított. Forradalmi Ifjúsági Napok, nemzedékünk leggázosabb része, az Ifjú Gárda és a Nagy Márciusi Összemosás. Dicsőséges 133 nap. Aztán, kedves testvéreim, Kun Béla elszállt a Vérmező felett a lóvéval, mint a győzelmi zászló.
