Nekem mondjuk a teljesség igénye nélkül Mindszentkálla, Szék, Róma, Szarajevó, Berlin, Pocitelj, Prága, Jihlava, Méra, Broce. És most már Borszék is, visszavonhatatlanul, örökre. Egymásba költöztünk, vagy mi. Kissé spirituálisan is.
Borszék a székelység életterének északkeleti csücske, nagyjából húsz kilométer Moldva határa. Hogy a világ vége vagy éppen a közepe, nézőpont kérdése. Nekem pont a legjobb, kilencszáz méter magasan, kristálytiszta levegőn, a világ legjobb vizét forrásokból iszogatva süt rám a nap, úgy alszom, mint egy csecsemő, az étvágyam egy oroszláné, ennyit a szubalpin klímáról és mellékhatásairól, gyógyszerészem a természet maga. És valami miatt úgy vélem, hogy ha ez számomra ennyire jó, tehát ünnepel a szervezetem, akkor ez másoknak is jó lehet, ezért buzdítok mindenkit a mielőbbi látogatásra.
Erdély persze, dobog a szív érte és a benne élő emberért, és ez már csak így marad. Ha meg nem, ott valami nagy baj van, de az nem az enyém. De Borszék Tündérországon belül is specifikum, a tündérkertjével, a barlangjaival, a mofettával, a feredőivel. Na meg a villáival, amelyekről majd később. Szebb és minden tekintetben érdekesebb vidéket alig lehet elképzelni Borszék környékénél, mintha a mindenható természet egy varázskertbe akarta volna foglalni az isteni jótékonyság e helyét, hogy ne csak hasznossá, hanem gyönyörködtetővé is tegye – ezt már persze nem én mondom ilyen szépen, hanem báró Orbán Balázs, aki ugye máig a legpontosabban írta le a Székelyföldet.
Az van még, hogy ugyan az első fürdők és nyaralók 1725-ben kezdtek épülni, a Monarchia idején meg szó szerint pezsgett az élet, hogy a Kossuth Lajosnak Turinba küldött vizes palackokról már ne is beszéljünk, de Borszék amellett, hogy joggal büszke a hagyományaira, nem a múltba réved, az árvalányhaj nem paróka, hogy egy kóbor szellő a szemük elé csúsztassa. Borszék múltja csodás, de az már soha vissza nem tér, ahogyan azt nagyszerű kalauzom, Nusi többször is hangsúlyozta, a megélt jelenen át tekintsünk a jövőbe. Ami akár fényes is lehetne. Fiatal, agilis polgármester, tettre kész, értelmes emberek, koncepció, mi kell még? Pénz.
Történt ugyanis, hogy megfogant egy multifunkcionális kezelőközpont gondolata (is), és az elhatározást tett és építés követte. A látványtervek lenyűgözők, az eddig elkészült részek sokat sejtetők, bennük a hagyomány és a modernitás, olyan ácsmunkákat láthatunk már most is, hogy szemünk-szánk nyitva marad.
A munka a felénél tart, a pénz is ott fogyott el, a határozott ígéretek ellenére. A borszékieket azonban nem olyan fából faragták, hogy éppen a siker székelykapujában essenek össze. Nyílt napot szerveztek, villámcsődület-szerű akciókkal hívták fel a figyelmet a helyzetre, és petíciót tettek közzé az interneten.
Na erre kellene most kattintani egy jóízűt.
Nekünk Magyarországon és szerte a világban egy másodperc, itt, Borszéken az élet, a munka, a megmaradás záloga. A hitelt persze kamatostul vissza kell fizetni, a bankok itt sem viccelnek, és a saját hasznukon kívül az égvilágon semmi sem érdekli őket, de szemernyi kétségem sincs, hogy ez a vállalkozás nem bukna be. És még néhány szerény ötlet, anélkül hogy mint magyarországi magyar szeretném megmondani az erdélyi magyaroknak a frankót, mert azt utálom nagyon. Téglajegy esetleg, a magyaroknak nagy a szívük, ha baj van, adomány tehetős emberektől az 51 százaléknyi tulajdonrész követelése nélkül, csak úgy, mert a halottas ingre nem varrnak zsebet, segítség mondjuk, mint amit Budapest ötödik kerülete nyújt például Torockón, arról nem beszélve, hogy ha ezt a kulisszát a villákkal meglátná egy értő szem a UNESCO-nál, könnyekre fakadna.
Na előre drága barátaim, kedves olvasó, nyomkodni, kattintani, megosztani, továbbküldeni, és jön a jóérzés. És aki teheti jöjjön ide nyaralni, gyógyulni, pénzt költeni. Hogy újra érezzük az összetartozás semmihez sem hasonlítható, felemelő érzését, amit éppen kezdünk elfelejteni.
