A motoros halála. Nem Che Guevaráé, hanem Jocóé, akit gyerekkora óta ismerek a faluból, ahol életvitelszerűen viszem az életem. Éjfél előtt nem sokkal jön a hír, a sírós telefon, aztán már látom is a roncsról készült fényképfelvételt a megyei lap online kiadásában. Kicsi falu ez, a döbbenet és a gyász inkább közös, mint városon vagy egy nagyobb községben akár. Megérint mindenkit. Számontartunk születést és halált. Az is nagy baj, ha elmegy egy idős ember, mert ismertük jól, és fogyunk amúgy is, ráadásul mi már nem olyan öregek leszünk, mint ők, hiányzik a mosolyuk, a világháborút is megjárt, ám mégis huncut. De ez az élet rendje, vagy mi.
Ha viszont egy fiatal élet törik derékba, még nagyobb a tanácstalanság, a nézelődés az ég felé. Jocónak a motor volt a mindene. A tavaszt sem bírta kivárni, húzta a gázt a jégen is. Nézni is rossz volt, de mindenkinek van valami agymenése. Hogy kieressze a gőzt. Az övé a sebesség volt, gyanítom, ez lehetett az ő szabadsága, és az is jár mindenkinek. Ez lehetett a csendességének az ellenkező pólusa. Jocónak van egy kislánya. Koronát csinált a hajából. Az meg, hogy Jocó már nem jön be többé a kapun, hogy helyre rakja a rakoncátlankodó vizet, most felfoghatatlan.
Attila érkezik a hegy másik oldaláról, könyvvel, ahogy szokott. És ha már itt van, segít betalicskázni az éppen esedékes fát. A könyv is a fákról szól, és miközben olvasom, elbizonytalanodva méregetem a láncfűrészt, legjobb barátomat ezen a bitang télen. Mert persze azt is tudjuk Víg Mihálytól, hogy élnek a kövek, mert bennük is erő szalad, de ez a Peter Wohlleben nevű német erdész, aki a szerző, éppen most tesz rá egy lapáttal arra, ami amúgy is nyomaszt. Hogy minden mozdulatom árt valami másnak, élőnek, érzőnek.
Az erdőhöz intézett tudományos-szerelmi vallomás tanulságos és elgondolkodtató. A mű címe A fák titkos élete, alcíme is van: Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? Egy rejtett világ felfedezése. Rövidre vágva Peter Wohlleben azt állítja, hogy a fák beszélgetnek egymással, éreznek (például fájdalmat) és emlékeznek, idős és beteg szomszédaikat ápolják, ha kell, a faszülők pedig együtt élnek utódaikkal, és odaadóan gondoskodnak róluk. És a csendességük beszédes.
Ez azért akkor is meglepő, ha tudjuk, hogy az ember hajlamos alulértékelni a macskától a paradicsomig mindent, ami nem ő. Ezért aztán a túlméretezett egójával úgy képzeli, hogy alanyi jogon jár neki az állatkínzástól az erdőirtásig minden, amihez éppen kedve szottyan. A természetben azonban másként vannak leosztva a lapok.
Régi történet, de érdemes felidézni. Az afrikai szavannákon a zsiráfok megrágják az ernyőakáciákat, amitől az utóbbiak nem feltétlenül boldogok. Ezért aztán villámgyorsan méreganyagokat raktároznak el a leveleikben. A zsiráfokat sem könnyű átverni, így egy kissé odébb próbálkoznak újra. De nem a legközelebbieknél, hanem vagy száz méterrel messzebb. A megcsócsált akáciák ugyanis etilént bocsátanak ki, s ezzel a közvetlen közelükben lévő kollégákat figyelmeztetik, hogy jönnek a hosszú nyakúak. Mire azok is elkezdik felhalmozni magukban a mérgeket, de a zsiráfok is tudják, hogy a fák is tudják, ezért poroszkálnak arrébb, ahol még gyanútlan akáciákat lehet büntetlenül harapdálni. Ha azt gondolnánk, hogy mindez csupán az afrikai folklór szerves része, mint az ittas kerékpározás, nagyot tévedünk. Az európai erdőkben ugyanígy viselkednek a tölgyek, a bükkök és az akácok. És akkor képzeljük el a pánikot, amikor az ember közéjük trappol a gépeivel „erdőgazdálkodni”.
Félreértés ne essék, Wohlleben nem eszelős, sőt. Csupán felhívja szíves figyelmünket a mértékletességre és a méltányosságra. Tudományos esszéket ír tudósgőg nélkül, és egy környezetbarát gazdaságot vezet, ahol az őserdők visszaállításával foglalatoskodik. Egy kicsit olyan, mint egy tisztás. Világosság a rengetegben. És szerény csendesség.
Ami ráférne a nagyvárosi dzsungellakókra is. Mert mindeközben azt hallom, hogy Pityinger Dopeman László, aki mégiscsak dekázott már Orbán Viktor hungarocellfejével is, indulni készül a józsefvárosi időközi önkormányzati választáson. A hír jóval kevésbé izgat fel, mint a kocsányos tölgy érzelmi élete, de egy mondatra azért felkapom a fejem. Azt mondja Pityinger, hogy „ezt a kerületet én tettem országosan ismertté”. Pedig olvasni jó. Wohllebent. Fejes Endrét.
