Az előző rész tartalmából: Hősünk elindul az Adria irányába, de előbb még a Csernobilt idéző tihanyi révnél jól megbüntetik a házmesterszerű parkolóőrök, mert hetven másodpercre és ugyanannyi méterre eltávolodott a gépjárműtől. Közben megismerkedik a kávézóban a pincér úrral, aki felajánlja, hogy hagyja ott az autót, és elkéri az indítókulcsot. Mivel folytonos rettegésben nem lehet élni, marad a bizalmi elv és a kulcs is, holott annak előtte sosem látták egymást.
Keretezés következik a szerkezetet illetően, elhagyjuk közben az út ezernyi csodáját, illetve mégsem teljesen. Kezdjük a végén. Lekanyarodunk az autópályáról a Szántód táblánál, az előzmények miatt van egy kis gombóc a torokban, és szűkül a gyomor, bár a haza most nem azzal fogad, hogy a határnál rám förmed a szolgáltató, hogy kapcsoljam már be a biztonsági övet, holott még állok. Néhány méter után szolgálnak és védenek, közúti ellenőrzés. Pedig úgy belülről nem tűntem gyanúsnak magamnak. De mindegy, ébernek kell lenni, ez ugyan Angliában nem fordulhatna elő, robbantgatnak is rendesen a harmadik generációs migráncsok. Index rutinból ki, leáll. Feltűnően csinos rendőrlány (na most menjek vagy maradjak?) gyönyörű szemekkel, a rendőr szintén rendben. Összes papírom átad, beleértve a lakcímkártyát is, amelyről sohasem értem, hogy mi a bánatnak. Nincs baj velük. Előkerül hát a szonda is, hátha. Megfújom (odafújok pontosabban, higiénikusan), neg. Persze hogy neg., de ennek története van. Zágráb környékén éhség támad, benzinkút. Semmi rizikó, nem vesznek le, mint a Marché, és nem ehetetlen, mint a majdnem összes többi. Cevapra esik a választás, elsőrangú, emberes adag. Italválasztás. Normális esetben egy toceno pivo (csapolt sör): illik hozzá és egyben dukál is. Ez még nem az alkoholizmus, csupán némi jó ízlés.
Ám megszólal a vészcsengő, hamarosan hazaérünk, és itt ugyan ezzel senki nem foglalkozik, amíg el nem csapsz egy kismamát a zebrán, tehát minden este higgadtan lenyomtam két (!) pohár bort a kagylóbuzarához, de odahaza rend van, büszke és európai. Szóda lett tehát, finom az is, mi találtuk ki ezeknek a hepciás délszlávoknak. Amennyiben nem így döntök, a maradék nulla egész nulla nulla, nem tudom, mennyi miatt siófoki kapitányság, vérvétel, sok pénz, pszichológus, buszozás, csupa rémes dolog. Hogy melyik ország élhetőbb és egyben életszerűbb, azt most hagyjuk. Azt is, hogy kénköves hazugság egy sörre fogni a baleseti statisztikákat.
Maradjunk Szántód határában, mert valaminek lennie kell, kezd látszódni, hogy ez itt a szívatással egybekötött pénzbehajtás minősített esete, történjék bármi. És lett is. Az derül ki, hogy a kölcsönautó biztosítása nincs benne a rendszerben, és ezt nekem kötelességem lett volna ellenőrizni. Ja, meg a világítást ki-be ugrálva, szintén életszerűen. Helyszíni bírság (azt hittem, ez már megszűnt) vagy feljelentés. Az utóbbit választom. Lássuk a procedúra következményeit, már azonkívül, hogy fel vagyok jelentve megint. Lekéssük az utolsó kompot, amely negyed tízkor (21.15!) fut ki a vízre a szezon kellős közepén. Némi toporgás a mocsárbűzben a szúnyogok között, aztán lehet körbekocsikázni az egész Balatont, két kisgyerekkel, akikben már addig is benne volt vagy hatszáz kilométer. A néptelen Füreden, a tíz körül már kihalt Shell-kút környékén újabb közúti ellenőrzés, plusz egy telepített traffipax. Nehogy má’ hatvannal, bele a világba ész nélkül. Ezúton gratulálok mindenkinek. Viszont a túloldalon ott vár a Pincér úr, Pityu a slusszkulccsal. Alakja kimagaslik a sötétségből. Minden tekintetben. Köszönet, hála, autóváltás. A legborzasztóbb jön, lekésem a Twin Peakst is. Szóval az van, hogy Horvátországban sem minden fenékig ajvár, van nekik korrupció meg hazudós politikusok, mint mindenhol. De a hangulat az valahogy mégis más. Ami ezer apróságból áll össze. Egyfelől persze a tenger mindent visz, ám léteznek hozzáadott értékek is. Szent igaz, hogy délen a szegénység is viselhetőbb, de azért az is sokat javít a helyzeten, ha nem cseszegetik az embert félpercenként. Mert az rakódik, mint a guanó, rá a púpra. Aztán egyszer csak olyan lesz tőle a tekintet, mint Michael Douglasé az Összeomlásban. Előbb felhős, majd eszelős.
