Vannak nők, akiket egyszerűen képtelenség megkülönböztetni egymástól. Legalábbis nekem nem megy. Ha már szörnyen unatkozom valami rettenetes várakozás közben, és van újságosstand a közelben, néha átfutom a bulvárt, ami a tömegember riasztó igénytelenségének manifesztálódása. És állandóan összekeverem Vajna Tímeát Sarka Katával, valamint Rubint Rékát Voksán Virággal. Az sem megbízható támpont, hogy utóbbinak ötszáz bugyija van, a Rékának meg még unokahúga is, aki fut, legalábbis ez a hír járja. Valószínűleg káprázatos teljesítmények bújhatnak meg a háttérben, és sokan követik is őket. Hogy hová, az rejtély, alighanem a teljes nihilbe.
Vannak nők, akiket egy csapásra megjegyez magának az ember, és ez mindhalálig így marad. Ilyen volt a napokban elhunyt Jeanne Moreau. Nagy színésznő, nagyasszony. Számtalan szerepe közül itt most csak egyetlen, életre szóló bevésődés. Ahogy csíkos pólóban fut át egy hídon Truffaut (és a filmtörténet) egyik legjobb alkotásában, a Jules és Jimben. Karakteres eligazodási pont az egzisztencializmus és a férfivá válás buckás terepén.
Haklik Norbert Tom Hanks a vizek felett című könyvét olvasom, viszem magammal a strandra is. Ott igazolódni látszanak a felmérések adatai, amelyek szerint a magyarok kétharmada túlsúlyos. A Balaton közel van, de már nem lehet odaférni, és nem is érdemes. A csónak megtelt, magányos tömegturisták nyaralnak egymás hegyén-hátán. Nézzünk tehát messzebbre a horizonton, irány Zalaszentgrót, az eddig bevált. Pompás nagy park, kitűnő medencék, gólyák sétálgatnak a réten, és a legkevesebb ember a túltolt zalai gyógyfürdőipar komplexumai közül. Illetve így volt ez júniusban és szeptemberben, de most itt is belecsobbanunk a jóba. Lehetetlen két tempót úszni egymás után, még Hosnyánszky is bajban lenne egy csavarral, az irgalmatlan mennyiségű darázs miatt nem ajánlatos mezítláb járkálni, ráadásul valami nagyeszű a vattacukorárus szomszédságában vélte megtalálni az egyetlen dohányzóhely optimális helyét is, ami egy allergiás számára akár gyorsabb halált is hozhat, mint a szenvedélybetegsége. Némi vad csapkodás után a dohányos páriák csapata szét is oszlik, utána mindenki ott cigizik, ahol nem szégyell. A hőségtől nekivadult rovarhordák támadását három bögölycsípéssel megúszom, a folyamatosan bömbölő rádiót a borzalmas zenével, az erőltetetten jópofa műsorvezetővel és a minden képzeletet felülmúló betelefonálókkal viszont lehetetlen. Volt két felejthetetlen évtized, amikor a vendéglátó(ipari) helyeken is ez ment, erről kezdünk leszokni, íme a következő feladat, hátha gyorsabban megy. Addig is a levest egyszerre adják ki a főétellel, a szabad akarat létezésének szépséges bizonyítékaként mintegy. Választhatok, hogy melyiket egyem hidegen. Holott egyáltalán nem úszik a placc, a családosokat érezhetően a belépőjegyek kifizetése is erősen megterheli. Hamarosan valami homogén zajmasszává áll össze minden, már csak egy kóbor benzines kasza hiányzik, de az nagyon. Mindezek ellenére a hely tényleg a jobbak közül való, csupán bedarálta a turizmus. Amennyiben ez a pihenés, inkább dolgozom. Volt kollégám, Haklik Norbert elbeszéléskötete azért csak kiszakít ebből a világból, hogy elvigyen a szerzőébe. Amely kellőképpen változatos. A nyitónovella, a Történet Kutyusról, aki medve volt az erdélyi próza (Nyírő, Tamási, Sütő) legszebb lapjaira emlékeztet, de megjelenik Berlin, a Vajdaság, Oregon, Csehország és egy budapesti napilap szerkesztősége mint helyszín, gyaníthatóan az író életének fontos állomásait megörökítve. Haklik nagyon jól ír, ezzel ismerőinek nem okozott különösebb meglepetést. Kiválóan mesél történetet, és anekdotázik, mint korunk Mikszáthja. Ezzel sem. Tulajdonképpen sehol semmi meglepetés, kivéve talán egy krimibe váltó emlékezést. De minek is, nincs karácsony. A hagyományos, már-már neokonzervatív írásmódot talán csak a Jovan háborúról álmodik hrabalos betűhömpölygése töri meg, ám az is a legjobb pillanatban. Ráadásul azon kapjuk magunkat (néha előfordul), hogy a vékonyka kötet vége felé tudatosan csökkentjük a tempót, hogy tovább tartson. Nincs is más hátra, mint hogy Barnaby felügyelő szavaival élve kijelentsük: Szép munka volt, Jones.
