Meghalt Marián Labuda, a kitűnő szlovák színész és nagyszerű szlovák ember, akihez Bán János igazította lépteit Menzel úr egyik remekében, Az én kis falumban.
Rudolf Hrusínský mellett az egyik kedvencem abból a kelet-európai szcénából, amelyet a legjobban ismerünk. Mert mi vagyunk a szereplői, téblábolásainkkal és nagyszerűségünkkel, Gdańsktól Dubrovnikig. Ismerősök vagyunk félig-meddig, utastársak egy otthonosan szakadt vonaton, holott egy rendes tükrünk sincs, amelybe úgy néznénk bele, hogy fel- és megismerhessük egymást. Mert még a saját kortárs művészetünket, művészeinket, kultúránkat sem ismerjük, nemhogy a szomszédainkét.
Így aztán maradnak a szurkolótábor-szintű sztereotípiák, a butaságból és műveletlenségből fakadó félelem. Ne legyenek kétségeink, egy szikra elég lenne, hogy a múlt iszapjába tapadó zsigerek és indulatok mentén ismét egymás torkának ugorjunk. Hogy aztán száz évvel később hősök legyünk egy rádióműsorban, katonazenére. Holott balekok voltunk csupán, belekben gázolva, félhülye királyok, politikusok, bankárok, gyárosok szerencsétlen ágyútöltelékei. A politikát művészetnek nevezni arcátlanság. A művészeteket az ember kiteljesedése helyett valamiféle értelmiségi allűrként közvetíteni a tömegeknek, és a bulvárral felcserélni dettó. És nettó bunkóság még ráadásul, szánalmas bizonyítvány. A szellem cenzorai ugyanakkor kifinomult eszközökkel gondoskodnak arról, hogy például a trieszti, szarajevói, jihlavai filmfesztiválokon szereplő alkotások még véletlenül se jussanak el a kénköves bűzt árasztó csipszet recsegtető szélesebb közönséghez. Azokhoz a kelet-közép-európaiakhoz, akik egy, a vásznon felvillanó képből hamarabb beazonosítják New Yorkot, mint Varsót. Már amennyiben egyáltalán bármit is. Pedig a valódi identitást jobban szolgálná a fordított sorrend, mint bármilyen képzelgés egy anakronisztikus nemzetállamról vagy éppen az álvilágpolgárságról.
Ráérős és egyben pompás interjút olvasok a 24.hu-n Röhrig Géza költővel, nemzetközi filmsztárral, hullamosóval, punkkal és magyar zsidó hitoktatóval. Akárhová nyúl, felkavaró, szellemes és tehetséges. Azt mondja többek között, hogy Spielberg Schindlerével az a helyzet, hogy túl sok benne a dinó. És tényleg.
Új évad jött az X-aktákból. Amely nem rengette meg alapjaiban a konformista televíziózást, mint a Twin Peaks, ami többek között arra is bizonyíték, hogy nincsenek menthetetlen műfajok, de azért elévülhetetlen érdemei vannak a Dallas kivégzésében. Nos, hogy Papp Réka Kinga kitűnő könyvének címét idézzük, „aki kurvának áll”, és akár csak egyetlen sorozat kedvéért feladja kilátástalan passzív rezisztens gerillaháborúját az úgynevezett kereskedelmi csatornák ellen, az ne csodálkozzon, ha összevissza izélgetik, de ami a Coolon megy, az a legkevésbé sem hűvösen elegáns, viszont siralmasan prosztó.
A minden képzeletet felülmúló mennyiségű és minőségű reklám miatt még egy viszonylag egyszerű vonalvezetésű történet követése is lehetetlen küldetés, a hagyományos televíziózási technika esetünkben csődöt mond, nincs mese, alternatív eljárást kell keresni. Egyébként persze az egészből ki kellene szállni egészen addig, míg az úgynevezett szolgáltatók nem hajlandók a ránk zúdított globális moslék helyett kizárólag az általunk kiválasztott csatornákért díjbeszedni. Tehát nem manipulálni és fosztogatni, hanem valóban szolgáltatni. Egyelőre azonban visszafelé haladunk az időben. Az én úgynevezettem például most vonta meg tőlem önkényesen a Sundance Tv-t, amely azért rendesen hozott fényt a sötétségbe, és amiért egyáltalán előfizettem a nyomorult csomagjukra, letéve természetesen a hűségesküt is, amely a zsarolás és a huszonegyedik századi rabszolgatartás egyik rémesen undorító formája.
