És már ott is vagyok a Városban, aztán irány tovább délnek, mint Joe kezében a puskával, megállok egy stopposnak, Jimi Hendrix az, felismerem a zsinóros kabátjáról, mindjárt Mostar, Počitelj, Međugorje, halleluja, és máris Neum, az átkozottul gyönyörű Adria. Neum egy kicsi Bosznia-Hercegovina, a lakosság kilencven százaléka horvát, ez van, amikor valahol messze vonalzóval rajzolnak korridort a tengerhez. Amely persze jár (ennyi talán a szerbeknek is járna, Milošević unokái, akik már nem tehetnek majd semmiről, szárazföldi népek lesznek, ami egy más gondolkodás), de közben Horvátország két részre szakadt, szürreális határokkal. Régi terv már egy híd mint orvoslat, földmunkákat láttam is évekkel ezelőtt a Pelješac félszigeten, egy elszigetelt kis falu határában. A híd hamarosan megépül, évtizedes tökölődés után szinte bizonyos, uniós pénzből húzzák fel a kínaiak.
Na, ez milyen már, de tényleg? Ehhez képest a Budapest–Belgrád-vasút színtiszta és világos. Akár a következmények, amelyek olyanok (csak százszoros nagyságrendben), mint ha megvalósulna a komp Badacsonynál, és az M7-es forgalma rászabadulna a Káli-medence máris túlterhelt falvaira. A Pelješac Dalmácia egyik ékköve, a dubrovniki vagy trogiri tömegturista-hordák nélkül. Ennek majd most meszeltek. Íme az utolsó pillanatai titkos kis öblöknek, halászfalvaknak, hol még bolt sincs, girbegurba utaknak, amelyekre augusztusban kihajlanak a szőlőfürtök, és rájuk potyog az olajbogyó. Gotovina-plakátok helyett gotovinafeliratok jelzik, hogy lehet készpénzzel fizetni. Most látom, hogy betelt a hely, így hát a tűzifa-mizériáról és Mansonékról majd később, ha el nem felejtem.
