A szerencse fia, az vagyok én. Oly korban élek, hogy láthattam az előző Magyarországot, a közbülsőt és ezt a mostanit. Van tehát összehasonlítási alapom. És még Erdélyben is, hellyel-közzel. Átmeneti kabátban, mindig tisztes és egyben megnyugtató távolságban a tűztől. Az is nagy mázli még, ha néhány pillantást vethetünk olyan idősebb, ámde szegről-végről mégiscsak kortárs nagy szellemekre, akiknek nem csupán életművük, de kisugárzásuk is döntő hatást gyakorolhat az életünkre. Pilinszkytől Kallós Zoltánig olyan a mezőny, hogy akár feszt vigyázzba kaphatnánk magunkat.
Nézem a videót, és látom, ahogy a Válaszúton egyik kedves füzesi dallamára, a Bújdosódalra búcsúztatja a tömeg Zoli bácsit. Lenne itt néhány mondat tőle, a végén a híres útravalóval. „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.” Ámen. Különös dolog az összetartozás és annak élménye, megélése, még a futballstadionok ékegyszerűnek tűnő, ám abszurd világán túl is. Azonosulás, teljes át- és beleélés lehetséges, amennyiben az élmény katartikus. Ha Flaubert azt mondja, hogy ő Bovaryné, akkor én Daniel Blake vagyok, holott a nevezett személy Ken Loach Én, Daniel Blake című filmjének főhőse. És mi közöm nekem hozzá.
Nem a világ egyik leggazdagabb országában (Nagy-Britannia) élek, sosem voltam ács és asztalos (sajnos), nem vagyok még hatvan, momentán van munkám és nem zuhantam bele a digitális szakadékba, legfeljebb ott táncolok a halállal, ahol a part szakad. És mégis. Ahogy Daniel Blake egyre kilátástalanabbul és kiábrándultabban bolyong a kíméletlen, cinikus, embertelen és végső soron gyilkos kapitalizmus útvesztőiben, az valami cefetül ismerős. Loach azt mondja, hogy a multinacionális kapitalizmus önpusztító önellentmondásban van, mivel fogyasztókra van szüksége a nyugati világban, miközben azt állítja, hogy nincs pénze megfizetni őket mint munkavállalókat, ami viszont nélkülözhetetlen lenne ahhoz, hogy fogyasztóként jelenjenek meg a piacon. Loach közben gyönyörűen és megrázóan villantja fel a kiszolgáltatottságban is meg-megjelenő szolidaritást, szóval hogy még direktebbek legyünk, az embert az embertelenségben.
