A szerencse fia, az vagyok én. Oly korban élek, hogy láthattam az előző Magyarországot, a közbülsőt és ezt a mostanit. Van tehát összehasonlítási alapom. És még Erdélyben is, hellyel-közzel. Átmeneti kabátban, mindig tisztes és egyben megnyugtató távolságban a tűztől. Az is nagy mázli még, ha néhány pillantást vethetünk olyan idősebb, ámde szegről-végről mégiscsak kortárs nagy szellemekre, akiknek nem csupán életművük, de kisugárzásuk is döntő hatást gyakorolhat az életünkre. Pilinszkytől Kallós Zoltánig olyan a mezőny, hogy akár feszt vigyázzba kaphatnánk magunkat.
Nézem a videót, és látom, ahogy a Válaszúton egyik kedves füzesi dallamára, a Bújdosódalra búcsúztatja a tömeg Zoli bácsit. Lenne itt néhány mondat tőle, a végén a híres útravalóval. „Én már megmaradok egyszerű mezőségi magyar embernek. Vallottam és ma is vallom: mindannyiunk kötelessége az őseinktől átörökölt hagyományokat éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek. Ezt a munkát csak hittel, odaadással és önzetlenül lehet végezni. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.” Ámen. Különös dolog az összetartozás és annak élménye, megélése, még a futballstadionok ékegyszerűnek tűnő, ám abszurd világán túl is. Azonosulás, teljes át- és beleélés lehetséges, amennyiben az élmény katartikus. Ha Flaubert azt mondja, hogy ő Bovaryné, akkor én Daniel Blake vagyok, holott a nevezett személy Ken Loach Én, Daniel Blake című filmjének főhőse. És mi közöm nekem hozzá.
Nem a világ egyik leggazdagabb országában (Nagy-Britannia) élek, sosem voltam ács és asztalos (sajnos), nem vagyok még hatvan, momentán van munkám és nem zuhantam bele a digitális szakadékba, legfeljebb ott táncolok a halállal, ahol a part szakad. És mégis. Ahogy Daniel Blake egyre kilátástalanabbul és kiábrándultabban bolyong a kíméletlen, cinikus, embertelen és végső soron gyilkos kapitalizmus útvesztőiben, az valami cefetül ismerős. Loach azt mondja, hogy a multinacionális kapitalizmus önpusztító önellentmondásban van, mivel fogyasztókra van szüksége a nyugati világban, miközben azt állítja, hogy nincs pénze megfizetni őket mint munkavállalókat, ami viszont nélkülözhetetlen lenne ahhoz, hogy fogyasztóként jelenjenek meg a piacon. Loach közben gyönyörűen és megrázóan villantja fel a kiszolgáltatottságban is meg-megjelenő szolidaritást, szóval hogy még direktebbek legyünk, az embert az embertelenségben.
Három óriásplakát Ebbing határában. Egy szintén káprázatos film egy szintén brit rendezőtől, Martin McDonaghtól. Ugyanúgy üt, és a részegség szintén eltart egy ideig. Feszült, brutális, realista, vicces és bicskanyitogató egyszerre. Lehetne krimi vagy éppen bosszúfilm, de nem az. Mondhatnánk, főleg eleinte, hogy én vagyok Mildred Hayes (a film hősnője, Frances McDormand velőtrázó alakításában), de a helyzet ennél bonyolultabb. Én vagyok az összes karakter. Egyszerre jó és rossz, csúf és gonosz, szép és bolond, látszólag egészséges és valóságosan beteg. Mert ilyenek vagyunk mind, ez a mi összetartozásunk. Mert az ember már csak ilyen. És amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Aztán meg már nincs mit tenni, ahogy azt Sean Penn mondja Clint Eastwood A titokzatos folyó című remekében az ablaknál állva, a hátán egy baromi nagy tetovált kereszttel. Élet és halál, a két nagy misztikus mókamester, csak ide lyukadunk ki a végén mindig. Meghalt Csörsz István magyar író is a napokban. Sírig tartsd a pofád című könyve olyan reveláció volt itthon a hetvenes években a szabadság jegyeseinek, mint az Üvöltés vagy az Úton. Ez ma már ugyanolyan elképzelhetetlen, mint akkor az internet. És mint ma az, ami még jön, mindannyiunknak.
