A londoni parlamentben még 2012. október végén egy brit munkáspárti képviselő, Tom Watson felállt, és – a kormányoldal szokásos zajongása közben – elkezdte felolvasni a miniszterelnökhöz címzett kérdését. A terem pillanatokon belül elhalkult, megfagyott a levegő. Watson kérdése arra vonatkozott, hogy David Cameron kormányfőnek volt-e tudomása arról az egyébként szőrén-szálán eltűnt, még a nyolcvanas évek elején írt jelentésről, amely a parlamentben működő, kiterjedt pedofilhálózatról rántotta le a leplet, és azóta semmi sem történt az ügyben. Az ugyancsak meglepődött miniszterelnök megígérte, hogy utánanéz, és kideríti, hogy mik állhatnak a felmerült „rendkívül komoly és összetett vádak mögött”.
Hogy valami fogalmunk legyen a nyugati igazságszolgáltatás „villámgyors” működéséről, két évre rá, tavaly év végén hivatalosan is megindult a nyomozás. A sajtónak nincs ennyi ideje, és közben maga szellőztetett meg számos részletet, amelyek mind azt támasztották alá, hogy van miben kutakodnia a rendőrségnek. Az eddig napvilágra került, tanúkkal alátámasztott vallomások 22 parlamenti – volt vagy jelenlegi – politikust érintenek.
A listán 14 honatya konzervatív, öt munkáspárti, három más tömörülés képviselője, közülük 13-an hajdanán miniszteri posztot is betöltöttek. A fele már nincs az élők sorában, ám a többiekkel a képviselők majd mindennap találkozhatnak a Westminster-palota kávézójában a kormány tanácsadójaként, ilyen-olyan ügyek meghatalmazottjaként. Az ellenzék hiába követeli azonnali letartóztatásukat.
Theresa May belügyminiszter erre a követelésre joggal mondhatta, hogy amíg a rendőrségnek nincsen egyértelmű bizonyíték a kezében, addig nem kerülhet sor még őrizetbe vételre sem. Ellenben két parlamenti vizsgálóbizottság is felállt. Az első annak jár utána, hogy miért tűntek el a rendőrség és az igazságügyi szervek kanyargós útvesztőiben azok a dossziék, amelyek politikusok kiskorúakkal szembeni szexuális erőszaktételére vonatkoztak. A másik független csoport megpróbálja felderíteni azokat a bűncselekményeket, amelyek ez idáig büntetlenek maradtak.
Hogy ezek a bizottságok letegyék végleges jelentésüket, ahhoz éveknek kell eltelniük – vélik a kérdés szakértői. A lényeg az, hogy a lehető legkevesebb dolog derüljön ki májusig, ugyanis három hónap múlva parlamenti választást tartanak Nagy-Britanniában. A hatalmon lévő toryknak, a konzervatív párt képviselőinek, mivel szép számban érintettek ezekben az ügyekben, kézzelfogható érdekük, hogy ne nagyon boncolgassák a választásokig a pedofilhálózat részleteit.
A jelenlegi ügy 1983 novemberéig nyúlik vissza, amikor Geoffrey Dickens konzervatív képviselő átadott Leon Brittan belügyminiszternek egy negyvenoldalas iratot, amelyben arról számolt be, hogy számos honatya és politikai személyiség pedofilhálózatot üzemeltet. Négy hónap múlva Brittan levélben közölte, hogy a dokumentumot továbbította az ügyészségnek és az igazságügyi szerveknek. E dosszié sorsáról, amely kézen-közön eltűnt, érdeklődött még 2012-ben a miniszterelnöktől a munkáspárti képviselő. Dickens honatya nem fordulhatott volna rosszabb emberhez, mint Brittanhez, aki maga is érdekelt volt abban, hogy ennek a jelentésnek ne legyen következménye. A jelen értesülések szerint az akkori belügyminiszter, Brittan is a pedofilhálózat tagja volt. A brit sajtóban csak Nick fedőnévvel szereplő negyvenes férfi az idén januárban, 76 éves korában rákban meghalt Brittan ellen vallott. A politikus a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején legalább tucatszor megerőszakolta őt. A férfi állítása szerint a később főrendi méltósággá emelt politikus tanúja volt annak az esetnek is, amikor két képviselőtársa halálra vert egy fiút. Tavaly egy női tanú is előkerült, akit Brittan még a hatvanas évek végén erőszakolt meg.
Vegyük végig, milyen magasra jutott Leon Brittan úgy, hogy egyetlen napot se kellett börtönben töltenie az általa elkövetett bűncselekmények miatt! 1983-ban Margaret Thatcher kormányában nyerte el a belügyminiszteri tisztséget. Utána ’89-től tíz éven át szolgált uniós biztosként, majd a brüsszeli bizottság alelnökének is megválasztották. Egy évre rá II. Erzsébet brit uralkodó főrendivé ütötte, ezután nevéhez járt a sir megszólítás. Még 2010-ben is aktív volt, a konzervatív kormány kereskedelmi tanácsadója, az UBS svájci bank, a Unilever és a Total igazgatótanácsi tagságából vonult vissza.
A BBC-nek nyilatkozó Nick elmesélte, hogyan zajlottak ezek az orgiák, amelyek színhelye az Elm Guest House, a parlamenti képviselők pihenőháza volt, de a Dolphin Square-i rezidencián is járt, amely két lépésre van a Westminstertől. A „vendéglátók” közül Nick megnevezett több politikust, filmsztárokat, a showbusiness világából jötteket, de egy minisztert is. Őt az apja ajánlotta fel e „célra”, aki azt mondta neki, hogy ott milyen jót lehet majd játszani. A Grafton Close Home-ból, a közelben fekvő árvaházból is jöttek fiúk, Nick úgy tizenöt-húszat ismert közülük. 1975-től 1984-ig, tehát hét és 16 éves kora közt gyakran megállt a házuk előtt egy fekete autó, és a sofőr Nicket kereste, akivel elmentek a szokásos „kirándulásra”.
A fiúk részéről értelmetlen volt az ellenállás, aki megpróbálta, keményen megbüntették. Egyszer látta, hogy egy képviselő a nyakkendőjével megfojt egy gyermeket. Még egy gyilkosság szemtanúja volt, amikor szántszándékkal egy kocsi alá löktek egy fiút. A rendőrség megkezdte ezeknek az ügyeknek az újbóli kivizsgálását. „Rendkívül jelentős hatalommal rendelkező férfiak voltak, kilenc évig az életem a kezükben volt – mondta az interjújában. – Semmi félelem nem érződött rajtuk, hogy tettükért bármikor is felelősségre vonhatják őket.”
Kik vettek részt rendszeresen ezeken az orgiákon? Gyakran volt jelen a szabad demokrata Cyril Smith, az ő súlyos személyisége nehezen feledhető, 184 kilogrammot nyomott. A 2010-ben elhunyt képviselő ellen, akit hajdanán őfelsége szintén főnemesi címre emelt, csupán halála után két évvel kezdődött rendőrségi vizsgálat. A Scotland Yard ekkor elismerte, hogy komolyabban kellett volna venni azt a 144 bejelentést, amely Smithre vonatkozott. Ő sem ült egyetlen napot sem börtönben, de legalább számos kihallgatáson megjelent. Ám ezeknek különböző okokból nem lett folyományuk. Nyilván a rendőrséget is arra kényszerítették, hogy ha mégiscsak voltak nyomai az alávaló tetteknek, azoknak ne legyen büntetőjogi felelősségre vonás a következményük.
A pedofilhálózat megvédte őket: ha valamelyikük megszorult, akkor beindították a rendőrségi, sőt titkosszolgálati védőhálót. Ha még ez sem volt elég, akkor megmozgatták a legfőbb politikai végrehajtót. A jelenlegi értesülések szerint Thatcher miniszterelnök jól tudta, hogy sirjei miben sárosak, ugyanis nem egy esetben személyesen őt riasztották. Számára pedig fontosabb az egység látszata, mint hogy élére álljon egy teljes elszámoltatásnak. Sir Peter Haymanról, a kabinetfőnökéről is a kormányfőnél landolt egy jelentés, amely feltárta „természetellenes nemi vonzalmait”. Hayman, az MI6 volt ügynöke, majd nagykövet is szerepelt azon a listán, amely 1992-ben, Peter Righton – szintén pedofil – volt gyermekfelügyelő letartóztatásakor került elő. A szociális munkás hét dobozban gyűjtögette „a nagy nevekről” szóló bizonyítékokat. Egyébként ő is és Hayman is tagja volt annak a Paedophile Information Exchange (pedofil-információcsere) nevű szervezetnek, amely azért harcolt, hogy ne legyen büntethető a kiskorúval folytatott szexuális viszony.
A felső tízezer más tagjai is érintettek voltak pedofil ügyekben. A legnagyobb szexuális ragadozó kétségtelenül a 2011-ben, 84 éves korában elhunyt Jimmy Savile volt. Ő is sir. A hajdani leedsi diszkós ellen ötvenéves pályája alatt számos bejelentés érkezett, hogy kiskorú fiúkat és lányokat szexuálisan bántalmazott. Ám az egykori műsorvezető ellen sohasem emeltek vádat, büntetlenül távozhatott az élők sorából, miközben a feljelentések száma jelenleg is napról napra gyarapszik, ötszáz felé közelít a számuk. A hatvanas évektől kezdődően A pop csúcsán elnevezésű műsorával vált a sztárok sztárjává. Olyan hírességek vetélkedtek azért, hogy hozzájuk menjen vacsorázni, mint a királyi család. Margaret Thatcher több mint tízszer fogadta karácsonyi ebédjén.
A BBC-n Savile gyermekműsort is vezetett, így megvolt az állandó gyermekközelsége. Nagy adományozó hírében állt, gyermekkórházak, árvaházak, bentlakásos nevelőintézetek várták Sir Jimmyt, aki ellátogat hozzájuk, és gazdag adományt hoz. Ilyenkor a Rolls-Royce-án elvitt egy maga által kiválasztott gyermeket kocsikázni. Volt olyan eset is, amikor a visszatért fiú sírva mesélte el nevelőinek, hogy mit csinált vele Jimmy bácsi, ám nem hittek neki, három napra bezárták egy üres szobába, hátha megnyugszik.
Jimmy Savile esete csak érintőlegesen kapcsolódik a most zajló pedofilbotrány felderítéséhez. A rendőrség tulajdonában van egy kép 1986-ból, amelyen az Elm Guest House előtt mosolyog Leon Brittan, Cyril Smith és Jimmy Savile. Most már csak az kérdés, hogy az itt rendezett gyermekgyalázó orgia előtt vagy után voltak ilyen jó hangulatban. Felhőtlen öröm, a mi vagyunk a világ császárai érzés tükröződik az arcukon.
De nem csak ők szerepelnek a „vádlottak” közt. Sir Peter Morrison, aki 1995-ben távozott az élők sorából, egy ideig Thatcher magántitkáraként működött, a konzervatív párt volt alelnöke, többszörös miniszter, a jelenlegi iratok szerint több száz, gyermekotthonban elhelyezett fiatal fiú megrontásában vett részt. Tavaly nyáron Thatcher egyik testőre azt vallotta: ő maga személyesen figyelmeztette a miniszterelnököt, hogy Morrison szexpartikat rendez fiatalkorúakkal, ám ezzel semmilyen reakciót nem váltott ki a brit kormányfőnél, sőt ezt követően nevezte ki a toryk második emberévé. De nehogy azzal vádoljanak meg, hogy mi csak a holtak bűneiről tudunk beszámolni, itt van egy élő, mégpedig munkáspárti képviselő, aki 1970 után 27 évig koptatta a parlamenti széksorokat, Sir Greville Janner. A mostani vizsgálat alapján számos gyermekmolesztálási ügy főszereplője, ám ennek ellenére még egyszer sem hallgatták ki, és nem tartóztatták le. A zsidó körökben igen aktív Janner – 2009-ig a Zsidó Világkongresszus alelnöke volt – jelenleg is háborítatlanul éli öreg napjait.
„Mindenki tudott mindenről, de nem akarnak beszélni” – mondta az esetekről egy szemtanú. A politikai elit által hajdanán szexuálisan bántalmazott több ezer személy él Nagy-Britanniában. Ám ezek közül csupán néhány az, aki hajlandó kiállni, és vallomásában elmondani az igazat. Egyesek a gyermekként átélt borzalmakat próbálják magukba temetni, és semmi áron nem hajlandók erről beszélni. Nem is csoda, hiszen az évek alatt hány feljelentés halt el a brit igazságszolgáltatás labirintusában! A védtelen áldozatokat rendszeresen hiteltelenné tették, megalázták, megfenyegették. Senki sem hitt nekik, sem a családjuk, sem a szociális gondozójuk, sem a rendőrség, sem a bíróság. És ez még a jobbik eset, mert előfordult olyan is, hogy megvették, jobb állással honorálták a tudatos hallgatásukat.
De vajon milyen társadalom az, amely évtizedekig ilyen borzalmas bűntények fölött – legyen annak bármilyen „fennkölt” politikai oka – hajlandó szemet hunyni? A felső tízezer elitje a tehetetlen gyermekeken éli ki szexuális eltévelyedéseit, mégpedig úgy, hogy annak semmi következménye sincs? És még most is, amíg csak lehet, húzzák a vizsgálatot. Milyen erkölcsiség uralkodik abban a számunkra mindig példaként állított demokratikus országban, ahol ez megtörténhet? Egy biztos, valami nagyon nincs rendjén.
