Van abban valami egészen sajátos, amikor áll az ember a Hortobágy közepén, és egy széltől cserzett, kipirosodott arcú birkatartó a brókerbotrányról beszél neki. Tájszólásban. Braúkerbotrány. Valószerűtlen helyzet, anakronisztikus. És jól jelez egyfajta végletes elkeseredettséget. A birkatartók gyaníthatóan nem jókedvükben merülnek el a mikro- és makrogazdaság részleteiben. Ahány birkatartóval életünkben találkoztunk, elég volt neki egy jó körmözőkés, egy vízhatlan kalap és néhány hektár legelő. Ez esetben pedig épp utóbbi az, ami hibádzik.
Buj Gyula mezőpeterdi gazda azért hozakodik elő a Buda-Cash és a Quaestor ügyeivel, mert úgy érzi, az, ami velük történt, és az, ami a tíz- és százmilliárdokkal piramisjátékot űző brókercégekkel, néhány tekintetben rokon vonásokat mutat. (Kedden a Földművelésügyi Minisztérium előtt tartott demonstráció szónoka hasonlóra utalt: ez – mondta a reaktiválódott Független Kisgazdapárt elnöke, Hegedüs Péter – „a mezőgazdaság Quaestor-ügye”.) Persze azt eldönteni, kinek a felelőssége a brókerbotrány, leginkább az ügyészség és a bíróság dolga, ám abban, hogy Buj Gyula ötszáz birkájával talpalatnyi legelő nélkül maradt, senki más, ő az illetékes. Az utóbbi hetekben léptek a nyilvánosság elé azok a juh- és szarvasmarhatartó gazdák, akik korábban a Hortobágyi Nemzeti Parktól béreltek földet állataik legeltetéséhez. A földek tavalyi „újraosztása” után sokan hoppon maradtak közülük. Tíz, húsz, huszonöt éve helyben ténykedő állattartók egyetlen hektár legelőt sem vehetnek bérbe, a korábban általuk is használt területeket gyakran nem is helyben élő, gazdálkodó emberek kapták meg.
A pályázatok ügyében bírósági perek zajlanak, az érintett gazdák húsz-harminc fős spontán egyesülése lépten-nyomon nyilatkozik az ügyről, tüntetéseket szerveznek, egyszer már a 42-es utat is lezárták. Elhatározták: ha itthon nem járnak sikerrel, Strasbourgba viszik az ügyüket. Amikor a minap körbejártunk a Hortobágyi Nemzeti Park területén, nem kívántunk a bírók helyébe lépni. Csak látni akartuk a saját szemünkkel, igaz lehet-e az az apokaliptikus gazdajövendölés, mely szerint negyvenezer anyajuh léte került veszélybe az új legelőbérleti szerződések miatt.
Buj Gyula 1973 óta foglalkozik birkatartással, dolgozott a helyi termelőszövetkezetben, volt maszek, majd a rendszerváltás után végleg önállósult, juhait azóta táplálja a Hortobágyi Nemzeti Park füvével. Az állatokat a húsukért tartja, a tejükért egyáltalán nem, a gyapjukért alig érdemes nevelni őket. Állománya mindig elég volt arra, hogy önmagát és családját fenntartsa belőle. Miután tavaly megtudta, hogy a korábban bérelt 52 hektár legelőből egyetlen négyzetméter sem jutott neki, alig akart hinni a fülének. Nyáját azóta is kihajtja a régi legelőkre, ahol még nem jelentek meg az új bérlő állatai, de a rendőröket már többször kihívták rá – legutóbb épp ottjártunk előtt néhány nappal.
– Korábban nem kellett ez a föld senkinek, a nemzeti park őrei sokszor kérték, hogy kanyarodjak el olyan részek felé is, amelyeket nem béreltem, mert akkor az állataim lejárták a területet – meséli Buj. – Errefelé nem lehet kaszálni, ezek a földek csak legeltetéssel tarthatók karban, mert a gépesített fűnyírás azt is pusztítaná, amit a védettség miatt nem szabad. A kilencvenes években évi háromszázezer forintot fizettem a bérletért, én már akkor itt voltam, amikor még senki sem kapkodott ezekért a területekért.
A helyzet 2004-ben változott meg: európai uniós csatlakozásunk óta komoly földalapú támogatások kasszírozhatók a földek után – egy hektárért akár százezer forint is járhat. A tavaly lejárt bérleti szerződések után várható volt, hogy nagyobb lesz az érdeklődés a területek iránt, ám arra, hogy legelő nélkül marad, Buj Gyula álmában sem gondolt. – Nem repestem az örömtől – feleli, amikor arról kérdezzük, mit szólt a döntéshez. – De nem csak én jártam így. Több környékbeli gazda nem tud legeltetni, a földeket távolabb lakó emberek kapták.
A Buj Gyula által korábban használt területhez hozzácsaptak még vagy harminc hektárt, azon most egy 24 éves, aranykalászos fiatalember gazdálkodhat. (Az aranykalászos gazda képesítés három hónapos tanfolyamon szerezhető meg.) – Én egyetértek azzal, hogy adjunk esélyt a fiataloknak is, csak azt nem értem, miért nem lehetett ezt a földet úgy felosztani, hogy neki is jusson, meg annak is, akinek már itt vannak az állatai.
Ugyanezt nem érti pontosan Tóth József sem, aki a közeli Dinnyéstanyán hatszáz szarvasmarhát tart. A jószágoktól nyert első osztályú tejet egy közeli sajtkészítő üzemnek adja el – látogatásunk napján a reggeli fejésből 4412 liter származott. A Tóth család gazdaságánál családibb talán nincs is: a 25 éve itt legeltető Tóth mellett dolgozik két lánya és unokái is. A vállalkozás további nyolc családnak ad megélhetést.
– Korábban 170 hektárt béreltem a nemzeti parktól, aztán a tavalyi pályázatbontáskor kiderült, hogy a jövőben egyet sem kapok – meséli a gazda, aki feleségével a telepen lakik, családja többi tagja a közeli Balmazújvárosból jár ki dolgozni a tanyára. – Amikor korábban leadtuk a pályázati anyagot, kérdeztük: minden rendben, minden szabályos? Mondták, persze, menjünk csak, várjuk a döntést. Amikor nem kaptunk földet, érdeklődtünk, miért született ez a döntés. Azt mondták, nem volt aláírva a lakcímkártya-másolat, ezért magát a pályázatot nem is bírálták el, formai hibára hivatkozva elutasították.
A nem épp csillogó-villogó, de működő és kiépített fejőrendszerrel rendelkező teleptől kőhajításnyira található annak a gazdának a tanyája, aki elnyerte a földet Tóth – korábbi pártfogója és barátja – elől. Míg a legtöbb helybéli gazdálkodó már a pályázat előtt megállapodott, hogy „egymásra nem pályáznak”, a fiatalember nem tett ilyen fogadalmat. Szeretnénk megkérdezni döntése mozgatórugóiról, ám – bár a kocsija ott áll aprócska birtokán, melyen nagyjából tucatnyi állatot számolunk össze – nem mutatkozik.
Buj Gyula és több társa bíróságon támadta meg a bérleti szerződésekkel kapcsolatos döntést; egyelőre abban bíznak, kiderül: jogosan illetné meg őket a lehetőség, hogy állataikat továbbra is a Hortobágyi Nemzeti Parktól bérelt földeken legeltessék.
A Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetséget egyetlen tagja sem kereste meg a jelzett körzetből ez irányú gondjával – tudjuk meg Hajduk Pétertől, a szövetség elnökétől, miután arról érdeklődünk nála, a gazdák számíthatnak-e az érdekvédelmi szervezet támogatására is. Az előző években, derül ki Hajduk Péter válaszából, más területekről érkeztek megkeresések, de érdemi segítséget és megoldást egy esetben sem tudtak elérni. Mindezt úgy, hogy a minisztérium és a Nemzeti Földalap minisztériumi legfelsőbb vezetőivel tárgyaltak, és kérték segítségüket. Az elmúlt évek földbérletijogviszony-változásának ügye elnökségi tagjaik közül is többeket személyesen érintett, de mindegyikük saját jogorvoslati lehetőségeivel igyekszik rendezni a problémáját. Az elnökség egyhangú döntése, fejezi be tájékoztatását az elnök, hogy ezekben a földügyekben azok egyedi sajátosságainak okán nem indokolt a szövetség aktív részvétele. A bérleti jogukat elvesztő gazdálkodókkal mindazonáltal együtt éreznek.
A Központi Statisztikai Hivatal szerint 316 ezer birka él Hajdú-Bihar és Jász-Nagykun-Szolnok megyében. A Földművelésügyi Minisztérium eredeti tájékoztatása szerint viszont mindössze 26 ezer. Legalábbis ennyit tartanak számon a fülszámregiszter alapján. Valójában persze a tárca is tudja, hogy a két adat közti óriási különbség nem a véletlen műve, elismerték ők is, hogy az általuk közölt szám szigorúan a nemzeti parki területeken legelésző jószágokat fedi, a többiek azon kívül bégetnek. Csakhogy a földpályázatok sem kizárólag nemzeti parki mezőkre vonatkoztak, annak a gazdának pedig, aki elveszítette legelőit, s nincs hová kihajtania állatait, alighanem mindegy is, hogy a „határon” innen vagy túl esik, esett területe. A lényeg, hogy takarmányra nincs pénze, a juhokat így vagy eladja, vagy mennek a levesbe. Jobb esetben ideiglenesen át tudja hajtani másnak a földjére, ahol ideig-óráig megtűrik őt és a párosujjú patásokat. A gazdák szerint negyvenezer birka pusztulhat éhen, ebből indult a számháború. A szikár számok, tények mögött sorsok, hagyományok, egy lapra feltett életek állnak.
Szilágyi Gábor, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója szerint az állatlétszám öt százaléka lehet azok tulajdonában, akik felléptek a nyilvánosság előtt. Beszél egy rejtőzködő nagyvállalkozóról, aki több ezer jószággal rendelkezik, de nem fedi fel kilétét, azt mondja, ő még nem állt ki a sajtó elé. Az érintettek többsége Biharban gazdálkodik, nem a Hortobágyon – tette hozzá, amikor a Hír Tv-ben kérdeztük.
„Mink is csak megdöglünk” – summázta egyikük, Baranyi Zsigmond a tényt, hogy évtizednyi pásztorkodás után piros lapot kapott, s múlt nyáron leparancsolták a pályáról.
Azért elismerés illeti az igazgatót, hogy személyesen ismeri mindhárom hortobágyi gazdát és az ő történetüket, akikkel és amelyekkel szembesítjük. Ez sem veszi élét azonban a kemény szavaknak: semmi nem írja elő, hogy csak állami területeken lehet legeltetni. A gazdák tudták, hogy a szerződés határozott időre szólt, el kellett volna gondolkodniuk azon, hogy hová mennek tovább, ha nem hosszabbítják meg a szerződésüket – így az igazgató. Szilágyi Gábor szerint keresik a megoldást, hogyan lehet legelőterületet biztosítani valahogy mégiscsak a vesztesek számára, meg is említ egy ötvenezer hektáros, parlagon lévő területet, amelyet még fel lehetne osztani. Míg tart a perpatvar, a jószág addig is enni kér. A gazdák ügye odáig jutott, hogy már maga a miniszterelnök is vizsgálatot kért – a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal 14 új pályázatot talált egyelőre hibásnak.
Lassan zöldül, növekszik a fű a Kiskunságban. Tavaszodik, néha kisüt a nap, máskor téliesen beborul az ég, s olyankor kicsit még kísért a tél. Mióta a gazdák eszüket tudják, így, április elején készülnek a nagy kihajtásra, a napra, amikor jószágaik először veszik újra birtokba területeiket, legelik a friss hajtást. A téli karámozás után újra szabad a tér, s csak futnak az állatok, ahogy a kutyák hajtják a nyájat, aztán, ha az ebek körbeveszik őket, akkor meg csak keringenek, mindig egymáshoz bújva, szinte egy nagy testet alkotva. Így megy ez ősidők óta, s itt, a Kiskunságban feltűnik még néhány olyan szakállas, kemény férfiarc is, amely mintha a regékből lenne ismerős. Kemény élet ez. Ha túl korán jönnek ki, az állatok kipusztítják a legelő zsenge fűszálait, s akkor aszály nélkül is csak a parlag marad. Ha késnek, akkor az állatok gyengülnek le, meg az sem mindegy, hány napig kell a drága műtakarmányon tartani őket. Ha esik, ha fúj, a birka enni kér.
Aztán színre lép a döntnök, s azt mondja: ezentúl másként lesz. A birka szalad, a föld marad, de már más emberek, más jószágok vehetik birtokba, hiába az elmúlt húsz vagy ki tudja, mennyi év, a sok munka, beruházás, kockázat. A pályáztatás már csak ilyen, mondják azok, akik a verdiktet kihirdetik, majd igazítanak egyet nyakkendőjükön, mert annak mindig szépen kell lógnia. Több száz hortobágyi, kiskunsági és az országban szerteszét élő gazda nyúlt a szíve felé az elmúlt hónapokban, amikor megérkezett a levél a hetedik sorban a vastagon szedett kegyetlen, mindent eldöntő szóval: érvénytelen. Akinek találtak jobbat a pályázatánál, az így járt, hoppon maradt, aztán terelheti a nyájat, amerre akarja.
Ifjabb Orbán Vilmos Szakmár térségében bérelt húsz éven át 306 hektárt, ám újbóli pályázata elbírálása nyomán egyetlen négyzetcentimétert sem kapott. Jelenleg 384 birkája és 38 szarvasmarhája van, emellett tart kecskét, lovat, disznót is. Ácsingózott egy kisebb, kilencvenhektáros területre is, hiszen az is jóval több, mint a semmi, de hiába, az is másé lett. Eddig a haszonbérletben lévő birtok jelentette a takarmánybázist, a legelőt, a negyvenéves férfi erre tette fel az életét. Gyerekkora óta a kunsági pusztán él, neki s családjának, három gyermekének a föld meg a rajta legelő állatok, az értékesíthető húsvéti bárányok jelentették a megélhetést. Az ő területükhöz is hozzájutó vállalkozók nagyban utaznak, sok ezer hektáron gazdálkodnak, noha az Orbán család szerint többen közülük még nem is rendelkeznek megfelelő állatállománnyal. (A földalapú támogatás elnyeréséhez elvben számos feltételnek meg kell felelni.)
Velük igen szigorúan bánt a nemzeti park, előírták azt is, hogy az adott területen legkevesebb mennyi jószágot kell tartaniuk. Orbán Vilmos ezért is szaporította fel állományát, amellyel most nem tud mit kezdeni azontúl, hogy ideiglenesen édesapja területeire hajtotta át őket. Szerencséje, hogy tudta hova, másoknak ez sem adatik meg. Mint meséli, azonkívül, hogy állatainak nincs legelőjük, elveszíti azokat az épületeket, hodályokat is, amelyeket maga építtetett, hiszen nélkülözhetetlenek voltak a jószágtartáshoz.
A gazda hónapok óta levelez a hivatalokkal, írt már a nemzeti park igazgatóságának és magának a földművelésügyi miniszternek is. Leírta többek között, hogy a park illetékese eleinte azt mondta: jó eséllyel indul az új kiíráson, olyan pályázatírót kért fel, akinek személyével a döntéshozók is egyetértettek, végül az elbírálás végső határideje előtt három nappal közölték vele, hogy formai és tartalmi okok miatt kizárják. Hiánypótlásra nem kapott lehetőséget – várja a választ, hogy miért nem. Állítja, mindenben megfelelt a követelményeknek, húsz éve zökkenőmentesen együtt tudott működni a nemzeti parkkal és a többi terület gazdájával, kérdés, mi változott most meg.
Az új földesurak megjelenése óta minden érintett területen sok a konfliktus, kisebb-nagyobb inzultusok is előfordultak. Ha az idegen birkák túl közel kerülnek egymáshoz, akkor nincs az a pásztor és az a puli, amelyik szét tudná választani az állatokat, hiszen ösztönösen egy nyájba próbálnak rendeződni. Ahogy a kunságiak mondják: összebőgnek. Akárcsak a nagy bajba került gazdaemberek.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
