Cigányok, kapára, kaszára!

A föld szeretete és művelése lehet az egyetlen kitörési lehetőség. Forgács István cikke.

A cigányok és a természet kapcsolata sokaknak – főleg a minket egzotikus képekben látóknak – egyértelműnek tűnik. Ugyanakkor a cigányoknak a termőföldhöz kapcsolódó nexusa már nagyobb talány, manapság meg aztán különösen. Nem szokta a cigány a szántást – tartja a mondás, és valószínűleg szinte mindenki egyet is ért ezzel, sőt sokan akár még úgy is vélik, hogy a cigány ember nemcsak hogy nem művel semmit, hanem sokkal inkább csak pusztít, felél, és elvesz mástól. Hogy ezek a vélemények mennyire születtek valós tapasztalásokból, és mennyire teremtik őket az előítéletek, az nyilván sok vita tárgya lehetne, de itt is alá kell húzni: ennek sem lehet semmi köze a genetikához, egy egész etnikumot nem lehet egy adott dologhoz való viszonyulásában általánosan megítélni.

Ugyanakkor meg kell értenem azokat, akik ma úgy látják, hogy a cigányoknak, akiknek nyolcvan százalékuk vidéken él, a természet, a termőföld elvétve jelent előbbre lépést. Pedig elemi érdekük lenne, hogy ebbe a kincsbe, lehetőségbe belekapaszkodjanak.

Számomra öröm, hogy a globalizmusnak az ezredfordulót követő első évtizedben megélt magasztalása után egyre inkább hallatszanak azok a hangok is, amelyek a helyi közösségek, a helyi viszonyok és a helyi boldogulás erejét hirdetik. Újra szóba kerülnek immár a nemzetek, nemzetállamok, illetve az azokat erősítő helyi közösségek, amelyek pedig csakis akkor lehetnek erősek, ha saját erőforrásaikra is, illetve azokra egyre nagyobb mértékben támaszkodnak, óvják, őrzik a földjüket, vizüket, erdeiket, természetes értékeiket.

Bízom abban, Magyarország is ebbe az irányba mozdul majd, és ha ez a megközelítés egyre kevésbé lesz megkérdőjelezhető (pontosabban szólva egyre inkább egyértelmű lesz) a többségi társadalomban, akkor az kihathat a nehéz, hátrányos helyzetű közösségekre is.

Főleg azért, mert a hazai cigányok előtt egész egyszerűen nem áll más út, mint megbecsülni a saját közösségüket, abba kapaszkodni, azt erősíteni, és egyben értékként tekinteni az őket körülvevő természetes környezetre. Ezt persze önmagukban soha nem lesznek képesek megfelelő módon és tudatosan kihasználni; márpedig ez mindannyiunk érdeke.

A cigányok többsége a szocializmus erőltetett iparosítási folyamatainak elbukását követően visszaszorult vidékre, illetve kihalt az a generáció, amely még értette, hogy egy kiskert is komoly segítség a mindennapokban. Sajnos az utánuk érkező generáció már nemcsak hogy nem értékeli a föld erejét, de még a legalapvetőbb tudása és affinitása sincs meg sokszor ahhoz, hogy kezdjen bármit is néhány száz négyzetméternyi saját kerttel, saját földdel, haszonállatokról nem is beszélve.

Sokan emlegetik, hogy a cigányok kimaradtak a második világháborút követő földosztásból. Ez sajnos így van, de ide visszavezetni indokként azt, hogy miért nem jelent sokuknak semmit a föld, úgy vélem, badarság. De a képlet másik oldalán ott van az, hogy miközben egyre fogynak az állami erőforrások, és immár kormányzati szándék sincsen segélyekre építeni fel egyes országrészek társadalmát, felmerül a viszonylag egyszerűnek látszó gondolat: miért kellene bárkinek is éheznie egy olyan országban, amely alapjában véve mezőgazdasági termelésre alkalmas? Jelen pillanatban az egyetlen kitörési lehetőség, sőt egyfajta utolsó megoldás az lehet a cigányok számára, hogy érdemi módon megjelenik a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés a hétköznapjaikban, illetve a velük kapcsolatos közép- és hosszú távú kormányzati víziókban. Nincs más megoldás.

Alapjában véve olyan közösségről, olyan csoportról beszélünk, amelyben a demográfiai jellemzők és a visszahúzó szociokulturális környezet nem kínálja annak az esélyét, hogy akár egy-két évtizeden belül is érdemi társadalmi felemelkedés lenne kínálható számára. Több százezres ez a közösség. Én magam cigány emberként már annak is örülnék, ha a legnehezebb helyzetben lévő csoportok számára az egyszerű túléléshez szükséges feltételek a rendelkezésre állnának. A föld ereje ilyen lehet. Nem, sajnos nem profitorientált és professzionális mezőgazdasági vállalkozásokat vizionálok, amelyekben cigányok is szerepet kapnak, erre a mai világban sajnos semmilyen esély nem mutatkozik.

Én már annak is örülnék, ha egy falu szélén lenne néhány cigány család, amelyekkel meg lehet értetni, hogy a földben érték, étel és élet rejlik, és megtanulható, hogy az hogyan legyen az övék is. Kell valaki, aki megtanítja, hogy ez hogyan lehet az övék, és kell persze rengeteg bizalom a helyi többségi társadalomtól, helyi döntéshozóktól, támogatás a kormánytól, gyakorlatilag bármi, ami hozzátehet ahhoz, hogy ők maguk, a legszegényebbek eljussanak idáig. És ha néhány család ezt érti már, akkor érteni fogja az utca másik oldala is. Aztán meg talán az egész közösség, és ezzel esély nyílik valami másra, mint ami eddig volt.

Cserdiben a polgármester, ha kell, négykézláb magyarázza a földön, mit kell tenni a krumplival. Igriciben – és számos helyen a szomszédos Szabolcs megyében – az elmúlt években többször bebizonyosodott, hogy a cigányok keményen megdolgoznak az uborkaföldeken, de az már sajnos az ő tragédiájuk, hogy kellő ismeretek és erőforrások hiányában nem tudták nyereségessé tenni a vállalkozásokat.

A fenti gondolatok után jutok el sokadszorra oda, hogy az államnak, illetve az illetékes minisztériumoknak és államtitkárságoknak a társadalmi felzárkózás folyamatán belül a lehető legtöbb teret és erőforrást kellene kínálniuk arra, hogy a cigányok számára a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés legyen a jövő útja.

Össze kell hangolni a közmunkaprogramokat helyi szinten az önkormányzatok által felkínálható földek megművelésével vagy a helyi állattartással. A közmunkában megtermelt zöldség, gyümölcs vagy az ilyen formában nevelt állat valóban a köz helyi kincse, értéke kellene hogy legyen aztán, azaz a közösség asztalára jusson belőle elsősorban. A csodafegyvernek tartott szociális szövetkezetek többségének mezőgazdasági tevékenységeket kellene vállalnia, és a profitot vagy a jövedelmezőséget másodlagos szempontként szem előtt tartva leginkább arra lenne érdemes koncentrálnia, hogyan lehetne a helyi közösségekben a legrászorulóbbak számára az éhezést megszüntetni. Meg kell jelennie az önfenntartó falu, illetve önfenntartó közösség gondolatának, amely egyáltalán nem elérhetetlen, csak a helyi erőforrások összehangolása szükséges hozzá. Ha van föld, és van dolgos munkáskéz, akkor lesz termény, lesz gyümölcs is. Az pedig mehet a helyi iskola konyhájára, vagy éppen terménybeli segély lesz, ha a falu már egy fillért sem tud adni a legszegényebbeknek, akik mindig jönnek, és mindig kérnek. Igen, valahogy így kellene.

Jó leírni, hogy sokan értik ma már ezeket a gondolatokat. Számos polgármester várja, hogy a hamarosan megjelenő vidékfejlesztési pályázatok kínáljanak olyan lehetőségeket, amelyek révén a leghátrányosabb helyzetűek, illetve konkrétan a cigány közösségek jussanak kétkezi munkához olyan földeken, amelyeken közösségi érték lesz megművelhető, megtermelhető cigányok és nem cigányok számára közösen. A mezőgazdaság és vidékfejlesztés hazai tudásközpontjának tekinthető gödöllői Szent István Egyetem saját maga külön szakmai csoport felállításán dolgozik immár hónapok óta, így kínálva segítséget a helyi közösségeknek és településeknek, amelyek hisznek abban, hogy ilyenformán is tehetnek valamit még önmagukért.

Százszor elmondtam és leírtam: a hazai cigány közösségek nehézségei elsősorban nem esélyegyenlőségi megközelítésből lesznek megoldhatók. A cigány ügy nem a diszkriminációhoz és a hátrányos megkülönböztetéshez kapcsolódik leginkább, hanem sokkal inkább gazdasági kérdésről van szó.

Itt most csak azt kellene megérteni, hogy a föld érték. Cigánynak, nem cigánynak egyaránt. És amikor az állam már nem tud többet adni, akkor onnan kell kérni, ahonnan biztosan jön majd több-kevesebb segítség. Tavasz mindig lesz. Eső, napfény szintén. Csak legyen kéz, amelyik kiszedi a gyomot, és felkarózza a paradicsomot.

És biztosak lehetünk abban, ha teszünk érte, a föld örömmel szolgál majd ki minket. Jusson ez eszünkbe majd minden egyes eltett lekvár felbontásakor egy hideg téli estén valahol a Sajó partján!

Jelen pillanatban a túléléshez erre van szükség.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.