Sepsiszentgyörgyön találkozunk, mert Pestre csak húsvét után jön, amúgy is látni szeretnénk a lovait, Muttit és nyolc hónapos csikóját, Cinkát. Zavarba jön, mint egy kisfiú, mikor szó kerül arról, hogy második lett az Erdély legszexibb férfija versenyen, de nincs mit tennie, hiszen mikor a vérre menő kampány idején néhány jelölt tiltakozott a játék ellen, a szavazás elindítója, a Transindex nevű portál azzal hallgattatta el őket, hogy közszereplők, és tűrniük kell a megméretést. Mátray László annyival üti el a témát, hogy élete legkedvesebb szerepei azok, amikor nem azt kell eljátszania, hogyan néz ki.
– Hogyan tetszik a fővárosi művészélet?
– A Nemzeti Színházban rengeteg új dologhoz kell hozzászoknom, például ahhoz, hogy nem abban a térben próbálunk, ahol játszani fogunk. Pedig nekem nagyon fontos a tér, mert abban elhelyezkedve kezdem el magamból kihalászni a szerepet, még akkor is, ha alig van díszlet. Sokszor gondolkodom, hogy mégis mitől él akkor egy darab a színpadon, és arra jutottam: a színésztől, aki uralja a teret, elég egy fénycsóva, és megelevenedik a történet. Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi igazgató-főrendező mellett 15 évig ilyen stílusú rendezésekhez voltam hozzászokva. Bánffy Miklós a darabban az Attila halála előtti két nap kavarodását írja le, fantasztikus hangulatokat teremtve. Elképzeltem egy hatalmas pusztát ennek a kavargásnak, s ehhez képest Vidnyánszky Attila rendező a színpadra helyezte a nézőket is, különös intellektuális teret alkotva.
– Ki találta ki, hogy ennyire domináns legyen Attila?
– A próbák során még úgy volt, hogy Attila sokkal hamarabb megjelenik, áll, és hallgatja, amit róla beszélnek, de én úgy éreztem, ehhez ő túl erős karakter. Neki be kell robbannia a térbe, eszembe sem jutott, hogy érzéki karakter legyen. Hiába olvas róla az ember, és ismeri gyerekkora óta a legendákat, azért azt nem könnyű színészként eldönteni, hogy milyen is legyen ez az Attila.
– Ha az emberben székely vér folyik, könnyebb, nem? Meg miért ne lehetett volna szőke, kék szemű, ha a székelyek többsége is az.
– Szerintem meg nem az a fontos, hogy nézett ki. Az egyik professzorom az egyetemen figyelmeztetett: nagyon vigyázzak, a kinézetem miatt ne használjanak a színpadon biodíszletnek! Engem az foglalkoztatott, hogy jó legyen az alakításom, mert valljuk be, Bánffy darabja nem hálásan megírt szerep. Meg is kaptam a kritikákat, hogy unalmas. Megszoktam, hogy dolgozhatok én bárhogyan, mindig lesz, akinek nem tetszik.
– Manapság nem divat 15 évet lehúzni egy színházban.
– Nekem jó volt. 15 év alatt sok mindent meg lehet tanulni a társakról, az ember tudja, hogy egy-egy gesztus hogyan fog működni. Nyilván vannak olyan helyzetek, mikor az energiák nem tudnak úgy összecsapni, ahogy kellene, de mindig tudtam, milyen irányba haladunk. Azért sem untam meg ezt a társulatot, mert még mindig meg tud lepni, mennyire nem lehet kiszámítani, hogy egy szövegből mi lesz a színpadon. Ahhoz vagyok szokva, hogy engedjük a dolgokat a maguk energiája szerint működni, nincsenek kőkemény koncepciók meg kőbe vésett utak. Azért lenne nehéz elhagynom Szentgyörgyöt, mert itt még nem felejtődött el a szenvedély. Mi teljes lelkünkből szeretjük, amit csinálunk, úgy, mint a gyerek, akit lefoglalnak a játékai. Amikor itt vagyok, nem gondolok arra, hogy mit csinálnak a lovaim, és arra sem, hogy tankolni kell.
– Ki volt a családban ennyire szőke?
– Apámtól örököltem a kék szemet, de apám és anyám is szőke. Apám családja eredetileg Szegeden élt, aztán fogták magukat, és átköltöztek Arad mellé, Lippára. Apám meteorológusként gyalog bebarangolta egész Erdélyt, s végül kikötött Háromszéken, ott ismerte meg anyámat. Volt egy batyuja, amellyel mérőállomásról mérőállomásra járt. Anyám már nyugdíjas; van két testvérem, akik árvák voltak, és ő neveli őket, tényleg le a kalappal előtte, nagyon erős asszony.
– A lovas tanyás életet a szüleitől látta?
– Inkább a nagyszüleimtől. Kiköltöztem Szörcsére, Sepsiszentgyörgytől 35 kilométerre, pontosan a Háromszéki-medence közepére, a nagyapám házába, amelyet a Londonban élő húgommal újíthatunk most fel. Mire megszülettem, nagyapámnak már nem voltak lovai, de a lószagtól mindig el voltam ájulva. Jártam is lovagolni, de aztán kimaradtak évtizedek. Mikor újra lóra ültem, fájni kezdett a derekam, és az úszás mellett keresnem kellett még valamit, ami enyhíti a tüneteket. A lovaglás jól karbantartja a gerinc melletti izmokat, persze csak akkor, ha helyesen mozog az ember, együttműködve a lóval. Az első perctől imádtam a tereplovaglást, itt elég hamar kiviszik az embert terepre. Ennél felszabadítóbb érzést el sem tudok képzelni, talán csak a színházat, sőt a kettőt együtt: sokszor kipirult arccal és lószagúan jöttem próbára. Viszont abban a lovardában csak egy nagy ló volt, amelyik megbírt engem. Folyton vitáztunk, hogy ki lovagoljon rajta, mert ritka békés herélt volt, na, akkor határoztam el, hogy veszek magamnak egy saját lovat.
– Ló és ember között van barátság?
– Ezt talán nálam tapasztaltabb emberek jobban tudják, de néha azt gondolom, hogy én inkább ragaszkodom a lovamhoz, mint ő hozzám. Most már van egy nyolc hónapos csikóm is, Cinka, ő a legnagyobb kedvenc, sokat aggódtam érte, mert Mutti előző csikója nem maradt meg. Remélem, Cinka nagyobb lesz az anyjánál, mert majdnem kétméteres vagyok, meg kell bírjon. A kancám magyar fajta, gidrán, van benne arab vér is, hogy túrázni lehessen vele. Ő volt az a kanca, amelyiket alig lehetett befogni a ménesből, kibújt minden lasszó alól. A mai napig megvan ez a temperamentuma, ha valamit nem akar, abból nem lesz semmi. Hiába van szerelem, én nem akarom betörni, nem szeretek idomítani.
– Ez úgy hangzott, mintha a nőkről volna szó.
– Hát igen. Lényeg, hogy össze tudjunk idomulni, meg hogy szelíd legyek mellette, és ő is szelíd legyen, közben a mélyben ott a vadság, egyszersmind a finomság.
– Azt mondta, nem tudja még, mi lesz jövőre.
– Mindennap tárgyalok, de nem született még meg a döntés, pedig napokon belül muszáj választ adnom, mert a színházak áprilisban hirdetik ki az új évadot. Azért nagyon nehéz Vidnyánszky Attilának igent mondani, mert én itt, Szentgyörgyön jól érzem magam, nincs hiányérzetem, és elhagyni azt a helyet, ahol jó lenni, nagyon nehéz. Közben meg Pesten is jól érzem magam. Az utóbbi időben ingáztam, soha nem tudtam magam kialudni, mert a Corona expresszen rövidebb a hálókocsiban az ágy, mint amilyen én vagyok. Pesten telt házas előadásokat játszom, azért annak is nagy a vonzereje. Most jutottunk el oda, hogy nem lehet tovább ezt így csinálni, valamelyik mellett dönteni kell. Szabadúszó is lehetnék, gondoltam arra is, hogy itt nem égetem fel a hidakat, és csak egy évre megyek Pestre, de Vidnyánszky csapatot szeretne építeni, és hosszabb távon számít rám. Ha elmegyek, itt kell hagyjam a lovaimat, és beköltözni a pesti betonba. 39 éves vagyok, és csak öt évet voltam távol itthonról, mikor Marosvásárhelyre jártam egyetemre. El kellene hagynom egy közösséget, ahol már félszavakból értjük egymást, míg Pesten mindenki a megélhetésért rohan jobbra-balra. A kőszínháziak nem találják a helyüket, aki csak tud, keres magának valami mást is. Nekem még azt is szoknom kell Magyarországon, hogy szinte minden előadás politikai aktualitásra volna kihegyezve. Értem én, hogy vissza kell adni a korszellemet, csak néha túlzás már, úgy érzem. Persze nincs jogom eldönteni, mit kell, és hogyan kell, de azt tudom, hogy Bukarestben meghatározó a keresgélő színház. Világszínvonalú progreszszív rendezők dolgoznak ott, de azért mégiscsak rendeznek olyan előadásokat is, amelyekben megmarad a líra. Na, én az ilyeneket szeretem, nekem gyógyszer a jó színház. Hálás néző vagyok, mert minden előadásnak drukkolok, és nagyon arrogánsnak kell lenni ahhoz valaminek, hogy felháborodjak. De akkor is azt keresem, hogy mi baja a világgal ennek a rendezőnek vagy ennek a csapatnak. Miért éppen ezt a történetet akarják nekem elmondani?
– Kisfiú korától színész akart lenni?
– Egyszerűen belesodródtam, és nem tudtam kilépni belőle, nem is akartam. Diákként kaptam egy jó színjátszó élményt, és azóta is folyton azt érzem, még mindig van valami, amit fel kell fedezzek. Ugyanez van a mai napig, ha ki tudnék szállni, kiszállnék, komolyan mondom.
– De miért?
– Mert az is hozzám tartozik.
– Mit csinálna?
– Nem tudom, soha nem is csináltam mást. Néha rám tör, hogy mi van, ha kihuny belőlem ez a szenvedély, talán ezért is próbálok kompenzálni vagy ellenpontozni a lovakkal. Mert mi fordítottan élünk, mint a többi ember, nekünk az éjszaka a nappal, és a nappal az éjszaka, míg kint ragyog a nap, mi egy sötét színpadon próbálunk. Délután, ha még világos van, és kilépek a színházból, egy percig még vak vagyok, mert a szememet égeti a fény. S közben változz vissza Mátrayvá a szerepből, de közben már az jár a fejemben, hogy ki leszek este, és fut a szöveg a fejemben. Nemcsak a szöveg, hanem az egész: miről van szó, melyik mozdulat volt jó, hol siettél el valamit, s mit kell másképpen csinálni a következő előadáson. Itthon mindig próba közben tanultam meg a szöveget, de Pesten ezt nem tudom megengedni magamnak. Nem tudok egyedül tanulni, szerencsére most már ott is van emberem, akit megkérhetek, hogy mondja össze velem a szöveget. Filmezni nem is szeretek, mert nincs idő felépíteni a szerepet, se belehelyezkedni a szituációba.
– Pedig játszott Joel Schumacher amerikai horrorjában, a Blood Creekben.
– Bukarestben, egy ügynökségnél találtak rám, élmény volt a forgatás, de még nem az én világom. Ahhoz vagyok szokva, hogy van négy próbahetem, a castingon meg mindent azonnal kell. Lehet, elmegyek egy kurzusra, ahol ezt megtanítják, mert nem akarok erről lemondani, csak lehet, újra tanulnom kell valamit a mesterségemből.
– Hogyan telt a húsvét?
– Idén először vettem részt Szörcsén a vízvető hétfői szánhúzáson. Fiúk és lányok székely ruhába öltöznek, fognak egy szánt, azt feldíszítik fenyőágakkal, ráültetnek egy anyát, s végighúzzák a falun, körülöttük lovasok, idén én is ott lovagoltam.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
