A nép kormánya

Napra pontosan huszonöt éve alakult meg az Antall-kormány.

Nem titkolom, kétségek gyötörnek; nem titkolom, a felelősség súlya olyan mértékben nehezedik reám, hogy minden akaraterőmre és hitemre szükségem van a helytálláshoz – de meg fogom tenni, azért, mert vállaltam, és azért, mert ezt az esélyt ez az ország, ez a nemzet nem hagyhatja figyelmen kívül. Szerény kormányosa kívánok lenni, nagy szavak nélkül – tudva azt, hogy milyen mélységek és milyen szakadékok tátonganak előttünk, tudva azt, hogy minden biztatás és minden remény ellenére, a világ kísérő figyelme mellett is hihetetlen veszélyek fenyegetik ezt az országot.

Antall József fogalmazott így napra pontosan huszonöt éve, miután a magyar történelem első, a tömegdemokrácia eljárása szerint és minden külső befolyástól mentesen megválasztott miniszterelnökeként letette parlamenti esküjét. A pillanat nagyszerűségén is átütött a roppant feladat, az ország kényes helyzete miatt érzett, a közösséggel megosztott szorongás, amelyet a néhai politikus csak aláhúzott, amikor a magyar történelem örök szimbólumának nevezte, hogy Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke mártírként végezte.

Antall származása, felmenői okán is az a rendszerváltó politikus volt, aki leginkább kifejezte a kommunista hatalomátvétellel megszakított magyar politikai hagyománnyal való folytonosságot. S itt nemcsak az 1945 előtti világra, hanem a háború utáni koalíciós időszak rövid demokratikus kísérletére és persze ’56-ra is gondolnunk kell. Azok különösen nagyot tévednek, akik a miniszterelnök politikai hitvallását mondjuk a XIX. század a mai értelemben vett demokráciához képest szükségképpen elitista felfogásával azonosítják. Éppen az 1990. május 22–23-án elhangzott országgyűlési beszédeiben tesz tanúbizonyságot egyfajta néppárti, a teljes politikai közösséget átfogó és megszólítani igyekvő hozzáállásról.

A közösség iránti felelősségét mélyen átélő, a miniszterelnöki megbízatást – mint később kiderült – szó szerint a saját élete elé helyező államférfi emelkedett ezekben a napokban politikustársai fölé, nem a győzelmét ünneplő ember, pártvezető.

A leendő MDF–FKGP–KDNP-kormány programját  ismertetve így beszélt május 22-én: „Az új kormány a nép kormánya kíván lenni. Negyvenhárom év óta első ízben a magyar nép által szabadon választott parlament iktat most be egy kormányt. Ezért a kormány, ha bizalmat kapok az Országgyűléstől, és bizalmat kap a kormány, tényleg a magyar nép kormánya lesz. Tudjuk, hogy ez a gondolat az, amelyet az egypártrendszer kormányai a legjobban lejárattak. Ezt a fogalmat 1956 gyönyörű, de rövid közjátékától eltekintve hazug jelszóvá sorvasztották. Az új kormány élettel, tartalommal akarja kitölteni a népfelség elvét.

Ha az új kormány a nép kormánya, amely végleg leváltja az elnyomatás rendszerét, és végrehajtja az áttérést a szabadság rendszerére, akkor az államot és annak szerveit többé nem szabad azzal a bizalmatlansággal tekinteni, amely az elnyomatás eszközeinek járt ki korábban. Ezért most és erről a helyről fordulok a magyar néphez, hogy vesse ki magából a bizalmatlanság évtizedes, évszázados beidegződéseit, tekintse az intézményeket a magáénak, amelyek az ő érdekében, védelmében, szolgálatában működnek.”

Visszatekintve megállapíthatjuk, pusztába kiáltott szó maradt mindez. A katarzis elmaradt; a parlamentáris rendszerben természetes viták, az értelmiség gyorsan elfajuló törzsi küzdelmeinek csatazaján nem törhetett át a kormányfői óhaj. Az új, valóban a magyar nép felhatalmazását bíró kormány megalakulása után ezernyi, itt nem részletezett okból gyorsan jött a csalódás, amely nehezítette az Antall József által leírt, mély gyökerű össztársadalmi bizalmatlanság oldását. Ősszel a taxisblokád végletesen megmérgezte kormány és ellenzéke viszonyát, holott az azóta is sokat szidott, a kormányzás elemi feltételeit biztosító MDF–SZDSZ-megállapodás még valamilyen normális, európai viszony lehetőségét ígérte.

Hogy nem így lett, elsősorban aligha Antallon múlt: miközben elégtételt ígért azok emlékére, akik nem érték meg a diktatúra bukását, megértő türelemmel viselte a kormányprogram kíméletlen ellenzéki kritikáját, beiktatása után pedig köszönetet mondott az egykori állampárt azon képviselőinek, akik részesei voltak a demokratikus átalakulásnak.

A sajtó túlnyomó része ellenséges volt az új hatalommal, így a miniszterelnök, a kormány valódi szándékait sokszor nem vagy eltorzítva közvetítette a nagyközönségnek, mintegy falat emelve a nép által megválasztottak és a nép közé. Jellemző epizód, hogy a televízió nem közvetítette élőben az elhúzódó eskütételi ceremóniát a labdarúgó-BEK-döntő miatt. Kis túlzással: egy ország sétált el a soha vissza nem térő történelmi pillanat mellett. Drágán megfizettünk érte.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.