Doberdó nem Mohács: száz éve nyílt meg a „királyi hullagyár”

Az egyik „legmagyarabb” első világháborús frontszakaszra, dédapáink Isonzójához és Doberdójára indul az Isonzó expressz.

Magyar különvonatot indítani erre a nagyon is magyar vonatkozású vidékre ezért különös jelentőségű esemény. Csak a nyolc éve közlekedő Történelmi Székely Gyors jelentőségéhez és emelkedettségéhez fogható, amelyet az összmagyar zarándokhellyé vált Csíksomlyóra és a gyimesi határra, a legkeletibb MÁV-őrházhoz indítanak minden pünkösdkor. Nem véletlen a hasonlóság: a székely gyors ötletgazdái ugyanezzel a szándékkal és lelki töltettel hívták életre az Isonzó expresszt, amely idén először, július 20. és 23. között járja be az egykori olasz frontvidéket – apáink, nagyapáink, dédapáink harcainak helyszínét. Egy éve jött létre az az összefogás – az Indóház vasúti magazin, a MÁV Nosztalgia, a Budakeszi Kultúra Alapítvány, a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztálya, valamint a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány közreműködésével –, amely az állami és a civil szféra összhangjával, történészek, csatatérkutatók, vasúti szakemberek bevonásával szervezte meg a történelmi jelentőségű és hangoltságú utat.

– Nemcsak a vasutazás élménye a fontos számunkra – mondja T. Hámori Ferenc ötletgazda, az Indóház főszerkesztője –, hanem az is, hogy amikor majd Szlovéniában együtt megemlékezünk halottainkról, ez az ünnepség közösséggé változtassa a közönséget. Hiszen aki erre a vonatra fölül, azt összekapcsolja a közös érdeklődés: az Isonzó expressz az első világháború egyik „legmagyarabb” frontjára tart – az utolsó nagy magyar katonai ellenállás helyszínére

– Isonzó, Doberdó neve a magyar köztudatban igen gyászos csengésű – fűzi hozzá Pintér Tamás történész-levéltáros, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának elnöke, aki alapítója az első világháború kutatására „felesküdött”, mind színvonalában, mind elszántságában egyedülálló A Nagy Háború írásban és képben című blognak. – Pedig Doberdó nem Mohács, itt nem zajlottak vesztes csaták – igaz, győztesek sem igazán –; ellenben a térség az eredményes védekezésnek és a katonai kitartásnak a jelképévé válhatna a magyar közgondolkodásban. Hiszen katonáink többszörös olasz túlerő ellen küzdöttek éveken át, rendkívül véres összecsapásokban. És a Doberdót fegyverrel soha nem tudták elfoglalni – parancsra kellett kiüríteni

T. Hámori Ferenc szerint az a gond, hogy alapvetően hiányzik a honi köztudatból és közbeszédből az isonzói hadszíntéren vívott csaták és az ott harcoló ősök emlékezete. Sok kis magyarországi „sejt”, civil szervezet foglalkozik a katonai kegyeleti munkával, ám ebből a zárványlétből ki kellene törnie a társadalomnak. A főszerkesztő abban bízik, hogy ha frontáttörést nem hozhat is az Isonzó expressz, de a vonatút legalább ráirányíthatja a figyelmet történelmünk elhanyagolt fejezetére.

– A mai Szlovéniában, ahová az egykori frontszakasz jelentős része tartozik, magas színvonalú a kegyeleti kultúra – hangsúlyozza Bánkuti Ákos, a Budakeszi Kultúra Alapítvány képviselője. Az értékvédelemben igen aktív szervezet nevéhez fűződik többek között Erdélyben a gyimesbükki MÁV-őrház helyreállítása és visszahelyezése a köztudatba; részt vettek a dél-szlovéniai magyar huszárszobor, Rostás Pál emlékművének megmentésében; és Bánkuti Ákos az isonzói vonatút megszervezésében is fontos szerepet vállalt. – Szlovéniában az elmúlt tíz évben kezdődött meg az első világháború kutatásának, emlékezetének reneszánsza. A szlovének szépen gondozzák az osztrák–magyar hősi temetőket, rendszerezik, kiállítják a magángyűjteményeket, amelyek nagy számban tartalmaznak magyar emlékeket is. Ez a vonatút arra is szolgálhat, hogy magasabb szintre emeljük a szlovén–magyar kapcsolatokat. Például hogy végre megjelenhessenek magyar nyelvű feliratok és emlékjelek is ottani katonai temetőinknél.

Ugyanis erre sajnos még mindig nincs precedens. Voltak „partizánakciók”, amikor lelkes Isonzó-járók kopjafát helyeztek el egyes temetőkben a helyi hatóságok engedélye nélkül, de ezeket a közelmúltban felszámolták a szlovének – tegyük hozzá, teljes joggal. Azonban az már nehezen elfogadható, hogy a szlovén, angol és német nyelvű eligazító táblák mellé ne férjen el annak a nemzetnek az ismertetője is, amelyik a legtöbb emberét hagyta az adott sírkertben. Mint Bánkuti Ákos mondja, a szlovéniai temetőket amúgy is főként magyarok látogatják, osztrákok, csehek vagy más nép fiai sokkal kisebb számban

– Mindenesetre a szlovénok előzékenysége és együttműködési szándéka mutatkozik meg abban is, hogy a turisztikai főszezonban több száz szálláshelyet biztosítanak egy idegenforgalmilag nagyon leterhelt vidéken – mondja Bánkuti Ákos. A magas hegyek övezte, rendkívüli szépségű Isonzó völgye ugyanis túrázók, vadvízi evezősök tömegét vonzza ebben az időszakban, magyarok ezreit is, akik sokszor nem is tudják, hogy nagyapáik sírja közelében suhannak el. Pintér Tamás két kutatótársával, Rózsafi Jánossal és Stencinger Norberttel csaknem másfél évtizede járja ezeket a hegyeket, miközben remek tanulmányaikkal és előadásaikkal nálunk sajnos nem túl divatos szemléletet igyekeznek meghonosítani a honi hadtörténetírásban.

Nevezetesen, hogy ütközeteket, hadjáratokat, háborúkat csak a terep fölényes ismeretében érdemes elemezni, hogy a levéltári kutatások mellett nyakig a kőtörmelékbe gázolva, beomlott barlangok mélyén és sűrű bozóttal benőtt hegyoldalakban is pásztázni kell a múltat. Mindezt pedig a háborúba küldött egyszeri katona szemszögéből, személyes történetek segítségével. E szemléletmódot a honi csatatérrégészet megteremtőjétől, a vonatúton szintén részt vevő Négyesi Lajostól sajátították el közös kutatásaik kezdetén. Pintérék csatatereket azonosítottak, katonanaplókat közölnek blogjukon, és arról is meg vannak győződve, hogy a „prezentáció” nem dögunalmas adathalmozást jelent, hanem olyan előadásokat, amelyeken a széles közönség is azonosulni tud a történelemmel. Nos, ez a kutatócsoport fogja kalauzolni a helyszínen az Isonzó expressz utazóközönségét.

– Hogy az Osztrák–Magyar Monarchia az Isonzónál tudta kialakítani védelmi vonalát, azt a délnyugati vasútvonalaknak köszönhette – magyarázza Pintér Tamás. – Ezen a területen folyt a birodalom közös határának védelme; Görz – a mai kettévágott Nova Gorica–Gorizia – városából származik a Habsburg család női ága, és erre a vidékre irányult az olasz irredentizmus is, amely motiválta hadba lépésüket. Az Isonzó és a Doberdó ezer szálon kötődik a magyar történelemhez és magyar városokhoz – például Budapesthez, Szegedhez, Debrecenhez, Nagyváradhoz, Székesfehérvárhoz, Temesvárhoz –, amelyeknek körzetéből toborzott katonák védelmezték e frontszakaszt.

Görz, Visintini, San Martino del Carso, Monte San Michele, Kobarid (Caporetto), egykori bunkerek, lövészárkok, katonai sírkertek és múzeumok – néhány a célpontok közül, amelyeket az expressz utasai fölkeresnek júliusban. A végállomás Stanjel (Sankt Daniel): e kis középkori városka sok magyar baka földi pályafutásának végállomása is volt. Az itteni katonatemetőben lesz a zarándokút legfontosabb lelki aktusa, a közös megemlékezés.

„ alig hiszem, hogy közületek, kik nem voltatok odakint, egy is elhiszi mosolygás nélkül azt a szédült örömöt, amit akkor éreztem, amikor az első mozdonyfújást hallottam a sanct-danieli vasútállomáson.
Emberek, emberek, kik nem állottatok Halál generális szörnyű szemléje alatt, ti nem hihetitek el nekem, hogy dadogott a szavam az első rőtre festett marhakocsi láttára, amely ott állott a síneken, s kopott oldaláról kiáltva szólott hozzám ez a három betű: MÁV.
Higgyétek el nekem: sírni lehet az örömtől egyetlen otromba, érzéketlen, vörös vasúti kocsi előtt is, amelyen ez a három betű van: MÁV.
MÁV.
Csak három betű, de: béke. Csak három betű, de: biztonság. Csak három betű, de: Magyarország.”

A Doberdón harcoló magyar katona honvágyát megörökítő Somogyvári Gyula szavait T. Hámori Ferenc idézi, hozzátéve, hogy amikor tavaly ezen a stanjeli–Sankt Daniel-i állomáson jártak, hogy felmérjék a terepet, és ellátogattak a sínek közelében fekvő katonai temetőbe, idős úriemberre lettek figyelmesek. A férfi egy Dávid-csillagos sírkő előtt hajlongott, virágot ültetett éppen Steiner Dezső zsidó baka, a szegedi 46. gyalogezred hősi halottja sírjára. Amikor megszólították, öt nyelven igyekezett megértetni magát: „Tudok magyarul, ez nem kismiska!” – jelentette ki büszkén, ezzel a mondattal egyszersmind ki is merítve magyartudását. Amikor T. Hámori Ferenc megkérdezte tőle, miért gondozza az idegen katonák sírját, az illető csak annyit mondott: ő volt itt az állomásfőnök, édesapja is az volt, és már nemzedékek óta rendben tartják ezeket a hantokat.

– Nem szervezet, nem intézmény, hanem egyetlen szlovén civil – mondja T. Hámori –, aki kötelességének érzi, hogy időről időre kimenjen a temetőbe, és Steiner Dezsőnek virágot ültessen – száz évvel a halála után! Ez is a Doberdó

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.