Lövészárkok, mesterséges barlangok, szögesdrót függönyök, alkalmi temetők hálózták be hamarosan a területet, és emberek igyekeztek meghazudtolni a fizika törvényeit, amikor ágyúkat csörlőztek föl kétezer méteres magasságba a sziklák közé. Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai vezetése azt tervezte, ezen a jól védhető, nehezen átjárható természetes védelmi vonalon fogja föltartóztatni az olasz rohamhullámokat, amelyeknek éppen e ponton volt eltökélt céljuk betörni a birodalom szívébe. Laibachig, a mai Ljubljanáig, netán Bécsig és Budapestig masírozni. A tekintélyes olasz erőfölény miatt a Monarchia az Isonzó bal partjára vonta vissza csapatait, ám megtartotta Tolmein (Tolmin) és Görz (Nova Gorica, Gorizia) hídfőjét. Jóllehet Ausztria–Magyarországot nem érte váratlanul Itália pálfordulása, a védelmet eleinte vasutasok, fináncok, csendőrök, sebtében behívott idősebb népfölkelők látták el, akik nem csupán az Isonzó völgyében, de a svájci határtól az adriai partokig húzódó teljes fronton igyekeztek föltartóztatni az óvatosan előrelendülő olasz csapatokat.
Olaszország számára 2015-ben, a mai napon nyílik meg az első világháború centenáriuma – mármint a mai ország többségének, akik nem Trentino-Alto Adige, azaz az egykori Dél-Tirol lakói. Hiszen a Monarchia népeihez tartozó dél-tiroli német és olasz ajkú férfiak 1914 augusztusától vívták csatáikat, a megbízhatatlannak tartott – valójában alapvetően Monarchia-hű – olaszok elsősorban Galíciában, az orosz fronton. Ám maga Itália, amely a világégést a k. u. k. birodalom szövetségeseként kezdte meg, és 1914. augusztus 3-án semlegességi nyilatkozatot tett, a kezdetektől libikókázott, hogy melyik oldalon lépjen hadba.
Akár Románia esetében, itt is megindult az ígérgetési verseny az antant és a központi hatalmak között, s a Monarchia a semlegesség áraként már hajlandó lett volna Dél-Tirol olaszok lakta területeit is föláldozni, csak hogy megkímélje magát egy újabb front megnyitásától. Az olasz irredentizmus azonban Trient (Trento) mellett éhezett Görzre és Triesztre is mint az idegen elnyomás alól felszabadítandó ősi olasz városokra, és az Antonio Salandra miniszterelnök által deklarált sacro egoismo, „szent önzés” szellemében igyekezett meglicitáltatni a szemben álló két hatalmi csoportosulást. 1915. május 3-án Itália végül felmondta a hármas szövetséget, május 23-án pedig hadat üzent Ausztria–Magyarországnak, amit a birodalom magától értetődően árulásként értékelt. Eljött az idő, hogy a dél-tiroli Alpok és az Isonzó völgye mészárszékké változzon.
Kilencszáztizenöt júniusától 1917 októberéig tizenkét isonzói csata őrölte az olasz és osztrák–magyar erőket. Eleinte hegyi harcászatra alaposan kiképzett, jól felszerelt k. u. k. egységek néztek szembe az elit olasz alpini, azaz hegyivadász- és a könnyűgyalogos bersagliericsapatokkal. Ám az elképzelhetetlen veszteségek miatt hamarosan hegyi terephez nem szokott alföldi magyar bakákkal kellett pótolni a hősi halottakat, sebesülteket és fogságba esetteket. Ugyanígy veszett oda az olasz hadsereg színe-virága a végsőkig erőltetett, csupán talpalatnyi területeket megszálló reménytelen rohamokban, amelyekre sokszor csak statáriális kivégzésekkel, tizedeléssel lehetett rávenni a katonákat. A Monarchia isonzói, doberdói vesztesége mintegy 450 ezer fő, amelyből egyes számítások szerint legalább százezer főnyi a magyar veszteség halottban, sebesültben, eltűntben. (Ha a magyar adatokhoz azt az elfogadott számítási módot vesszük alapul, hogy a közös hadsereg száz katonája közül 25 német, 23 magyar, 13 cseh, nyolc lengyel, nyolc rutén, kilenc szerb és horvát, hét román, négy szlovák és morva, kettő szlovén és egy olasz volt. Hozzátéve, hogy voltak olyan isonzói és doberdói frontszakaszok, amelyeken a mi veszteségeink jóval fölülmúlták a többi nemzetéit. Összességében így tolódtak el a veszteségek etnikai arányai a magyarság kárára.) Az olaszok 990 ezer embert veszítettek – mindez a mintegy 250 négyzetkilométernyi „megnyert” területért Egy-egy csata után olyan mennyiségben hevertek a védelmi állások előtt a halottak, hogy a katonák csak fokhagymával és parfümbe áztatott zsebkendővel voltak képesek kibírni a bűzt a perzselő hőségben. A Doberdón pokollá tette a helyzetet a vízhiány és a kevéske vízforrás belövése az olasz tüzérség által.
Bár 1916-ban, a hatodik isonzói csatában Görz elesett, és vissza kellett vonni a Monarchia csapatait a Doberdó-fennsíkról – így többek között a magyarok által foggal-körömmel védett Szent Mihály-hegyről (Monte San Michele) is –, végül 1917 őszén, a tizenkettedig isonzói csatában a caporettói áttörés feloldotta a völgyben kialakult patthelyzetet. Pontosabban lehetővé tette, hogy a mindvégig hősiesen kitartó osztrák–magyar védelem támadásba menjen át, és német segítséggel áttörje az olasz arcvonalat, majd a Piave folyóig nyomuljon előre iszonyatos gyorsasággal, ezzel mintegy száz kilométerrel nyugatabbra tolva a frontot. Az olaszok vesztesége ekkor halottban, sebesültben és fogolyban 700 ezer fő volt (!), amelyből 400 ezret tett ki a megszökött, dezertált katonák száma, a miénk hetvenezer. Nem véletlen, hogy e hadműveletet a mai napig példaként tanítják a világ számos katonai akadémiáján. S hogy Caporetto az olaszok Mohácsa
Aki ma Isonzónál jár, a rendben tartott, táblákkal jelzett katonai temetők mellett számos szabadtéri múzeumba is ellátogathat, ahol konzervált állások és eligazító transzparensek tájékoztatják a harcok részleteiről. Rendkívüli történelmi tapasztalás végigjárni a „Béke Ösvénye” jelzett túraútvonalat, amely a frontszakasz északi csücskétől egészen a doberdói fennsíkig mutatja meg a rejtettebb emlékeket is. Így többek között azokat a helyszíneket, amelyeket júliusban felkeresnek az Isonzó expressz utasai (bővebb információ: a www.isonzoexpressz.hu honlapon).
Az isonzói–doberdói frontszakaszról készített Rostás Pál feltámadása című filmünk itt tekinthető meg.
