Messze földön híressé tenné a kis bakonyi falut

Bakonyszentivánról vándorolnak el az emberek. Többesztendős ausztriai távollét után a szomszédos községből származó, szakács végzettségű roma fiatalember visszatért, pizzériát szeretne nyitni.

Jobb, ha nem barátkozik velük az ember – mondja egy középkorú férfi. – Nem dolgoznak, s amikor elfogy a segély, kérnek. Hogy megadják-e utána a tartozást, kétséges. Hogyan utasítanám vissza a kölcsönt, ha baráti viszonyban vagyunk? Nekem sincs sok. Állatot sem igen tartanak, páran legfeljebb kecskét. Néhány család él itt sok gyerekkel. Egyébként igazi bajunk nincs a szentiváni romákkal. Így mondják ma már, nem illik a cigányt használni, így mondom én is. Van egy rendes fiú, a szomszéd faluból való, ő nyitotta újra a presszót. Akikkel baj van, azok az egyik távolabbi településről valók. Ha rendezvény van, átjönnek, és csinálják a balhét – tudom meg a szénabálákat hordó, fáradt tekintetű, erősen kopaszodó, rokonszenves arcú férfitól. Három műszakban dolgozik egy közeli üzemben, amellett műveli a földjét. Mindjárt vége a júniusnak, ebben a hónapban eddig csak egy pihenőnapot engedhetett meg magának. Dolgozni kell vasárnap is, nemritkán éjszaka. A gyerekei már elköltöztek.

A férfi felpakolja a bálát, és elhajt a templom mellett. Kopottas istenháza, hogy az egyház miért nem költ rá többet, nehéz megállapítani. Új viszont a harangja, a településről Kanadába elszármazott, néhány éve elhunyt idős ember ajándéka. Pap nincs, talán nem is volt soha. Az utóbbi negyven-ötven évben, mint a helybéliek mondják, legalábbis biztosan nem. A kis bakonyi falvak plébániái olykor bizony régóta üresek. Mindenesetre a környékbeli templomok – köztük Bakonyszentiván határán túl, Lovászpatona felé a szép kis kápolna, ahol Kossuth Lajos és Meszlényi Terézia házasságát megáldották – feltűnően jobb állapotban vannak. A kis kápolna mögötti területen a fák rejtette egykori Meszlényi-kúria viszont kevésbé. Állítólag teteje sincs már; szokványos, unalomig ismert magyar történet könnyedén elherdált történelmi örökségünkről. Itt éppen a tulajdonos engedi át az enyészetnek a birtokába került kincset.

A központtól jobbra, árnyas fák tövében szépen gondozott, különleges hangulatot árasztó udvar tűnik elénk régi, kőkávájú gémeskúttal, s mint a Balaton-parti sétányokon, földbe ásott, virágzó cserepes leanderekkel; körülötte csibék, kiskacsák szaladgálnak. Egészen közel merészkednek a megkötött német juhászhoz, de a rendkívül barátságos, ha jól sejtem, agártól sem zavartatják magukat. Az akkurátusan gondozott leanderekben az igényesség, a fennmaradás vágyát látom, mint hamarosan kiderül, nem alaptalanul.

– Az asszony meg a virágai – mondja az udvaron álló ősz hajú, markáns arcú férfi. A hír hozott ide, hogy friss tejet, túrót, tejfölt, tojást vehetek a portán. Sajnos egyik sincs.
– Már csak magunknak termelünk. Legalább tudjuk, hogy mit eszünk. Más is az íze, mint a boltinak. Az imént odaadtunk mindent a lányoméknak, de ha pár nap múlva ellátogat hozzánk, lesz megint – jön ki az udvarra az asszony. Régen persze minden másként volt, nyolc tehén állt az istállóban, most már csupán egy. Ez az egyetlen tehén a faluban, tej másutt nincs – nem számítva persze a határszéli kft. állattelepét.
– Hamarosan eladjuk. Nincs erőnk gondozni. Hetvennégy éves vagyok. Itt születtem ebben a házban, harminchatban építették a szüleim, azóta csak bővítettük, korszerűsítettük – mondja a férfi, János bácsi.

Szomorú egykedvűséggel arra biztat, nézzek körül: mindenütt eladó ház. Mennek el az emberek. A szőlőhegy, amely közös a szomszédos zsákfaluval, Bakonysággal, egyre gondozatlanabb. Néhány szőlőt felver a gaz, másutt már ki is vágták a tőkéket, helyükre kukorica került. A pincéket egyre gyakrabban törik fel, a bort, mások munkájának gyümölcsét a földre locsolják, ha már nem győzik a szeszt. Legalább vinnék el.

Félig német származású, tudom meg. Amikor népszámlálás volt 1941-ben, az édesanyja meggyőzte az apját, hogy vallja magát magyarnak. Ezért maradhattak. Szentiván tősgyökeres német község volt hajdanán. A háború után sokakat kitelepítettek Németországba vagy a környékre.

– Kisemmizték őket. „Kés, kanál, tányér, aztán lehet menni” – ez volt a jelszó. A Felvidékről, Nógrádból, Szentes vidékéről jöttek a helyükbe. Csak azok a svábok térhettek haza a környékről a sajátjukba, akik beléptek a téeszbe. Elmentek azok is, akik ötvenkilencben megszenvedték a téeszalapítást. Menekült a nép, amerre látott – mondja a férfi.
– Ha visszatekint az életére, hogyan látja, mikor volt itt jobb világ?
– Megmondom én magának! Ötvenhat után néhány évig. Akkor nem volt már beszolgáltatás, padlássöprés, kuláklista, de a mi birtokunkban volt a föld, s akadt bőven, aki megművelje. Ötvenkilencben terelték be a népet, a szomszédos falvakét is, a Vörös Hajnal Tsz-be. A téesz keserves világot hozott. Kegyetlen körülményeket. Nagyon rosszul éltünk a hetvenes évek közepéig. Utána gépesítettek, több lett a pénz. Jobban jártunk, amikor megszűnt a „közös”, s visszavehettük a magunkét. De most már nincs, aki művelje. Fogyunk, idővel elvásik a falu. Pedig néhány esztendeje az államtól is kapunk támogatást. Hektáronként hatvanezret adnak egy évben.

Elgondolkodik, s mintha rosszat mondott volna, helyesbít:
– Nem csak a támogatás fontos, anélkül is lehet boldogulni. Aki nem röstell dolgozni, megél a földből. De nem nyolc óra a munkaidő, hanem tizennyolc. Bele kell születni. Én imádtam, amíg bírtam. Gyönyörködik az ember a növényekben, a jószágban, ahogy fejlődik, nő, gyarapodik, s tudja, hogy mindezt ő gondozta, táplálta.

A szomszédos, nagyjából negyven ember lakta Bakonyságon viszonylag kevés a roma. A Szentivánon a kocsmát újra megnyitó férfi közéjük tartozik. Amikor belépünk, a pultban az unokaöccse áll, s türelmet kér: a „főnök” hamarosan itt lesz. Addig fogyasszunk valamit: friss csapolású sörrel kínál minket. Vagy kávét kérünk? Üdítőt, kólát, bort? Meleg van, pohár soproni mellett döntök, barátom dupla kávét iszik, egész nap vezetett. Öt óra múlt, kevesen vannak. Hagyományos, a hetvenes években kialakított „italbolt”, hatalmas pulttal, robusztus cserépkályhával, műanyag lambériával. Oldalt, az ablak közelében biliárdasztal, csocsó, az egyik falnál bokszgép és darts.

A „főnök” gyorsan ideér. László Zoltán mosolygós, krisztusi korban lévő férfi. Ausztriából tért haza nemrégiben, kisebb-nagyobb megszakításokkal kilenc évet töltött Tirolban mint szakács.
– A presszót régebben a nővérem üzemeltette, négy éve már, hogy sajnos tönkrement.
– És most? Látogatják a helyiek?
– Járnak ide, igaz, jöhetnének többen is. Alig egy hónapja nyitottunk újra, és közel vagyunk a hó végéhez, fogytán a pénz. Ezért sincsenek sokan. A hétvégék jobbak, akkor főzünk is pörköltet, babgulyást. Az népszerű, átnéznek a szomszéd településekről. A biliárd és a csocsó ingyen van.

A szentiváni kocsma megnyitásáig hosszú utat járt be László Zoltán. Ajkán végzett a vendéglátó-ipari szakközépiskolában, nyaranta a Balaton mellett, Fövenyesen dolgozott. Akkor ajánlotta az egyik társa, hogy menjen ki Ausztriába. 2006-ban vágott neki a nagy útnak s jutott el Tirolba, ahol négy-öt helyen is megfordult, hotelekben, éttermekben, pizzériában. Főzőművészete sokat alakult, finomodott, s ha nem is egészen kifogástalanul, de társalgási szinten jól beszél németül.

– Számtalan példát hallunk arról, hogy akik kimentek, nem térnek haza többé – vetem fel. – Mi hozta vissza? Ráadásul olyan vidékre, ahonnan mennek el az emberek?
– Volt idő, amikor én sem gondolkodtam hazatérésen. A barátnőmmel éltünk kint, csak a határhoz akartunk közelebb költözni. Aztán szakítottunk; nem szerettem volna ott maradni egyedül, hazajöttem. Pedig kedvelik a magyarokat. Tény, hogy az osztrák ember már nem vállal el olyan munkát, amit a magyar simán elvégez. Nem túlórázik azért a pénzért, amiért nekünk még megéri.

Közvetlenül a hazatérése előtt határozta el, hogy a bezárt presszót újranyitja.
– Érdemes volt-e belevágni, nem tart-e attól, hogy ismét lakat kerül a boltra? Miért gondolja, hogy a kicsi, öregedő falu képes lesz eltartani a kocsmát?
– Komolyabb terveim vannak. Nem kocsmában gondolkozom, s nem csak a helyiekre számítok – adja meg a határozott választ. – Amit most lát, az ideiglenes állapot. Szeretnék itt egy pizzériát létrehozni. No, nem közönségeset, amit úton-útfélen találhat az ember. Olyat, aminek messzire megy a híre, s ahová Pápáról is érdemes lesz idejönni. A presszót szeretném egybenyitni a szomszédos, lakatlan élelmiszerüzlettel.

Felmutat a mennyezetre, a két bolt között álló válaszfalra:
– A lambériát le kell bontani, helyére ízléses, modern burkolat kerül. Középre nagy kemencét építünk, igazi fatüzeléseset, amilyen messze a környéken nincs. A vendégek végignézhetnék, hogyan sül az ebédjük, a vacsorájuk. Eredeti olasz pizza készül majd, eredeti ízekkel. A kályhát újra akarom rakatni, ráfér már. A kemencével együtt télen kifűtenék a boltívvel határolt, egybenyitott nagy termet. Vállalnánk házhoz szállítást is, akinek tehát messze van Bakonyszentiván, elég, ha telefonál, s viszi a futár a megrendelt ételt. Csak nagy dolgokra érdemes gondolni, annak van esélye. Próbáltak lebeszélni róla, de én szeretek dolgozni, szeretek főzni, ehhez van kedvem, s meggyőződésem, hogy a környékbeliek megkedvelik majd a helyet. Most Bécs környékén keresek konyhai munkát. Távollétemben az unokaöcsém helyettesít, hétvégenként pedig mindig itt akarok lenni. Az ott keresett pénzt, ha szükséges, beforgatom az üzletbe.

– Fiatal, vállalkozó kedvű roma férfi pizzériát nyit egy kis faluban a környékbelieknek. Túl meseszerű történet, nem gondolja?
– Soha nem foglalkoztam különösebben azzal, hogy mert roma vagyok, hátrányos a helyzetem – mondja László Zoltán. – Nem is igen tapasztaltam megkülönböztetést, nem éreztették velem. Feltételezem, hogy a hátam mögött esetleg „cigányoztak”, de az engem nem érdekel. Magyarországon születtem, magyar roma vagyok. Édesapám állatokat tart, földet művel Bakonyságon, most már nyugdíjas. Öten vagyunk testvérek. Az egyik nővérem ápolónő a pápai kórházban, a másik üzletvezetői, eladói képesítést szerzett (ő működtette korábban a kocsmát), most Pápán egy pékségnél van állásban. A fiúk közül az egyiknek nincs szakmája, a másik a győri Audi-gyárban dolgozik, targoncás és vízvezeték-szerelő.

Búcsúzik; német házaspár érkezik, a faluban vettek házat néhány társukkal együtt. Esténként olykor eljönnek egy-egy pohár sörre, László Zoltán kocsmájába. Törzsvendégek.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.