Front az olajmezőn

A Balaton környéki második világháborús harcokról nyílt kiállítás Keszthelyen, a Balatoni Múzeumban.

A tárlat címe ugyan a Balaton körüli harcokra utal, ám az eseményeket már 1944 tavaszától nyomon követhetjük, amikor a szövetséges bombázók több, köztük a fent már említett tárgyi emléket itt hagyva számtalanszor támadták ezt a vidéket. A szovjet haderő 1944 késő őszén jutott el a Balaton tájékára, s a tó déli partját hamarosan megszállta. A hadi helyzet változásáról, a front ide-oda hullámzásáról pontos tájékoztatót ad Cseh Valentin. A tó körüli harcok indítékai közt stratégiai szerepet játszott a dél-zalai olajmezők védelme, illetve szovjet részről elfoglalásának szándéka. Innen származott ugyanis a tengelyhatalmak által felhasznált olajmennyiség tíz százaléka, amelynek a jelentősége a romániai olajmezők elvesztése után döntő fontosságú volt a német hadvezetésnek, sőt Hitlernek, aki 1945 kora tavaszán személyesen tiltotta meg a terület feladását.

Az értékes nyersanyagot s mellette az ausztriai iparvidéket is védelmező Margit-vonal létrehozását 1944. szeptember 22-én határozták el. A 220 kilométeres, önálló támpontokkal, három védőövvel rendelkező állás a Balatonra mint hatalmas természeti akadályra épült. A nyugati részt a Gyékényes–Balatonszentgyörgy-, a keletit pedig a Balatonvilágos–Velencei-tó–Érd-terepszakaszon állították fel. Voltak itt lövész- és összekötő árkok, fa, föld és beton kiserődök, műszaki zárak, aknamezők, harckocsiakasztók, drótakadályok.

A szovjetek 1944 végéig csupán a Margit-vonal Székesfehérvártól Érd, illetve Budapest felé húzódó részeit tudták bevenni. Igaz, a Dunántúlon is gyorsan haladtak, november 29-én szinte harc nélkül elfoglalták Pécset, december 1-jén pedig elérték Dombóvár–Kaposvár térségét, 2-án elfoglalták Kaposvárt, aztán hamarosan Marcalit, Barcsot. A közvetlen veszélynek kitett zalai olajmezők védelmére indított német ellenintézkedések részben kiszorították innen a szovjeteket, visszafoglalva például a kulcsfontosságú Marcalit, stabilizálva a frontvonalat a Margit-állás nyugati szakasza előtt mintegy 20-30 kilométerrel.

Ezt követően számtalan csata folyt a Balatontól keletre, onnan indultak ki a bekerített főváros felmentését célzó, csak részsikereket elérő Konrad-hadműveletek, illetve ott zajlottak a székesfehérvári páncéloscsaták is. 1945 első hónapjaiban különösen a Balaton és a Dráva közt húzódó arcvonalon, illetve február közepétől a Margit-állásnak a Székesfehérvár és a Balaton közötti szakaszán viszonylagos nyugalom uralkodott. A német hadvezetés ekkor készítette elő utolsó nagy támadását, amely a Tavaszi ébredés (Frühlingserwachen) fedőnevet viselte. A terv szerint a három irányból meginduló csapásnak el kellett volna érnie a Dunát, visszafoglalva a Dél-Dunántúl nagy részét, megakadályozva, hogy azt követően egy ideig erőteljesebb szovjet támadás indulhasson a térségben. A németek 431 ezer katonájával és körülbelül 900 harckocsijával 465 ezer szovjet katona és 400 harckocsi állt szemben. A március 6-án kezdődő akció csak részleges eredményeket hozott. Sikerült ugyan áttörni a 3. Ukrán Front fő és második védőövét, de a Dunát nem érték el. Hasonlóan felemás helyzet alakult ki a Dél-Balaton és a Sió térségében. Nehezítette a támadást a rossz időjárás, a felázott Mezőföld. Közben már javában folyt egy korábban eltervezett szovjet akció végső előkészítése. Mint a német Dél hadseregcsoport hadinaplója március közepén megjegyzi: „A velencei-tói és a Vértes hegységi, valamint a bicskei szakaszon élénk ellenséges mozgás az arcvonal felé. Ezen a szakaszon az ellenfél erős támadásával kell számolni.”

A hónap közepén valóban megkezdődött a mindent elsöprő szovjet támadás, amelynek hadműveleti célja Kelet-Ausztria és Bécs elérése volt. Március 22-én elfoglalták Székesfehérvárt, egy nappal később Veszprémet és Balatonfűzfőt, 26-án Pápát és Devecsert, április 1-jén Nagykanizsát, s utána nem sokkal a zalai olajmezőket is. A szovjetek villámgyorsan nyomultak előre, s nemcsak a német támadás, hanem a védelem is összeomlott. Ahogy március 24-én a Dél parancsnoka, Wöhler tábornok jelentette: „Az ellenséges nyomás a Duna és a Balaton között olyan hatalmas, hogy a túlnyomórészt erősen leharcolt saját erőinkkel képtelenek vagyunk egy olyan szilárd arcvonalat létrehozni, amelyet feltétlenül tartani tudnánk.” Áthaladva a Balaton térségén, április 12-én aztán Magyarország területén is véget értek a harcok.

Kevéssé köztudott, ám a kiállítás érdekesen bemutatja, milyen pusztítást végzett a keszthelyi Balatoni Múzeumban a háború. 1944 késő nyarán a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum anyagának nagy részét Keszthelyre menekítették. A székelyföldi és a keszthelyi kiállítóhely értékes tárgyait aztán a front közeledtével kiürítették, s a zalaegerszegi vasútállomáson őrizték. A kincsek többségét itt semmisítette meg egy váratlan szovjet repülőgép-támadás. A tárlat különösen szomorú hangulatú része a halottakra és a hadifogságba jutottakra emlékezik. 1944. december 22-én Marcali térségében esett hadifogságba az egyik legismertebb hazai gulágtúlélő, Rózsás János, akinek rövid memoárrészletét is elolvashatja az érdeklődő:

1945. február 6-án a 3. Ukrán Front katonai törvényszéke, nem ismerve el ártatlanságomat, 10 évi kényszermunkára, örökös száműzetésre ítélt. Egy rabszállítmánnyal az odesszai börtönbe deportáltak, ahonnan, még Ukrajnában maradva, a nyikolajevi, majd a herszoni munkatáborba kerültem. 1946 őszén az észak-uráli Szolikamszk lágerkörzetébe indított szállítmánnyal fakitermelő lágerben folytattam büntetésem letöltését. A borzalmas északi lágerekben sokszor úgy éreztem, hogy nincs tovább, de a jó Isten kegyelméből lelkileg-testileg átvészeltem a gyötrelmeket. [ ] A kereken kilenc évig tartó rabság után 1953 decemberében térhettem haza Magyarországra.

A tárlók fölötti szöveg háromnyelvű, nemcsak magyarul, hanem németül és oroszul is elolvashatja a látogató. Sok a német turista, Hévíz környékén pedig az orosz, fűzi hozzá magyarázatképpen Cseh Valentin. Esetleg olyan látogató is akadhat, aki részt vett a hetven esztendővel ezelőtti harcokban. Egy 88 éves magyar férfi háromszor járt már itt. Talán ő is errefelé szolgálhatott – tizennyolc éves volt annak idején.