Milyen esélyei vannak a szíriai helyzet rendezésének?

Vajon ki felel a polgárháború 2011-es kitörése óta meghalt több mint kétszázhúszezer áldozatért?

Az „arab tavasz” 2011-ben érte el Szíriát. Az addig vaskézzel irányított országban éppen március 15-én támadott föl a népek – törzsek és felekezetek: kurdok, szunniták, síiták, alaviták s mások – tengere, és azóta sem csillapodik. Sőt. Egy évvel a kezdetben békés demonstrációk kitörése után a nemzetközi szereplők már „hivatalosan” is polgárháborúnak minősítették a Szíriában zajló eseményeket, és a helyzet azóta csak fokozódik.

A szíriai a véresebb polgárháborúk közé sorolható. Kezdete óta több mint 220 ezer halálos áldozatot követelt, a harcok miatt lakhelyükről elmenekülők száma pedig idén elérte a négymilliót. Ami nemcsak a földönfutóvá vált, családjukat, otthonukat vesztő emberek számára tragédia, hanem hovatovább globális – de legalábbis európai – válságot is okoz.

Az ország hatalmi térképe mára olyan, mint egy foltmozaik. Míg korábban „csak” a felkelők fő ereje, a Szabad Szíriai Hadsereg, illetve a kurd milíciák és különféle iszlamista szervezetek – köztük az al-kaidás gyökerekkel rendelkező Al-Nuszra Front – harcoltak a kormányerőkkel, 2013-ban megjelent a térségben az Iszlám Állam is, és 2014 nyarára már Szíria egyharmadát ellenőrzése alá vonta.

A Szíriában folyó polgárháború áldozatainak száma az ENSZ 2015. márciusi adatai szerint elérte a 220 ezret. Az életben maradók emberi és egyéb jogait a polgárháborúban érintett majd minden oldal tiporja – mindennaposak a gyilkosságok, kínzások, a nemi erőszak. Ezek elől menekülnek, akik menekülnek, és nagy részük Európában keres menedéket.

Hogy miért éppen itt és nem a gazdag, ráadásul mozlimok lakta öböl menti országokban? Míg a környező arab országok fogadnak menekülteket – Libanonban 1,172 millió, Jordániában 629 ezer, Irakban 250 ezer, Törökországban pedig közel kétmillió szerencsétlenül járt ember talált menedéket –, Szaúd-Arábiában, Bahreinben, Ománban, az Egyesült Arab Emírségekben, Katarban és Kuvaitban nem fogadják őket tárt karokkal. Ennek egyrészt „logisztikai” okai vannak: az ezekbe az országokba vezető utakon hatalmas sivatagok nehezítik az előrejutást, nem szólva a polgárháborús zónákról. De a bevándorlók előtt számos más akadály is tornyosul. Többek között az, hogy ezek a gazdag országok nem tűrik az illegális migrációt, a kulimunka elvégzésére felvett kelet-ázsiai munkások többsége legálisan érkezett. Nem mellesleg a vízumot ezekbe az országokba legalább olyan nehéz megszerezni, mint az unió területére, és az öböl menti államok nem írták alá az ENSZ menekültügyi egyezményét sem.

A legjobb, ám lassan egyre utópikusabbnak tűnő megoldás alighanem az lenne, ha az országon belüli helyzetet sikerülne stabilizálni. Ez azonban szinte megoldhatatlan feladat: Rainer Hermann Az Iszlám Állam című könyvéből kiderül, hogy Szíria társadalma jóval összetettebb, mint az arab tavasz többi országáé. Egy szírnek sokféle önazonossága lehet; kevés más országban van olyan felekezeti sokszínűség, mint ott. Az arabokon kívül létezik kurd kisebbség, vannak keresztények, a nagyvárosoktól távoli területeken törzsek élnek, és nagy az ellentét város és vidék között. A jelenlegi elnök és apja például az alavita kisebbséghez tartozik, ők irányítják immár évtizedek óta az országot. Az alavita közösség nemcsak vallási csoport, hanem rokoni és törzsi alapon szerveződött hatalmi központ, amely amellett, hogy szilárd bázis Aszad elnök számára, nagyban befolyásolni is képes a vezetés lépéseit.

Ráadásul a különböző szíriai csoportok mindegyike rendelkezik külföldi támogatóval. Szaúd-Arábia a szunnitákat, Irán a síitákat támogatja. Törökország az Egyesült Államok oldalán szállt be az Iszlám Állam elleni harcba, miközben belpolitikai szempontoktól vezérelve az USA másik szövetségesét, a kurdokat is megtámadta. Washington és a Nyugat a felkelők mellé állt, létrehozta a Szíria Barátai csoportot (amelyben mi, magyarok is aktív szerepet vállaltunk), majd az egyre átláthatatlanabb és egymásnak feszülő ellenzéket magára hagyta. Oroszország globális érdekei mentén Aszad mellé állt, és fegyverrel is támogatja a kormányt.

Rostoványi Zsolt iszlámszakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora szerint vitathatatlan a Nyugat, konkrétabban az Egyesült Államok felelőssége a jelenlegi válság kialakulásában.

– A kérdés azonban rendkívül összetett, mert nem csupán migránskrízisről van szó, hanem többféle krízisről, amelyek gyökerei évtizedekkel ezelőttre vezethetők vissza – mondja a professzor.

Rostoványi emlékeztet, hogy a vesztfáliai típusú nemzetállam válsága a régióban a XX. század első évtizedeiben gyökerezik. A (nemzet)állam nyugati „találmány”, amelyet a nyugati nagyhatalmak honosítottak meg a térségben, mégpedig mesterséges országhatárok meghúzásával, figyelmen kívül hagyva a helyi etnikai, törzsi, nemzetiségi viszonyokat, elválasztva egymástól összetartozó embercsoportokat.

A mostani közel-keleti helyzet kialakulásához hozzájárultak a 2003. márciusi Irak elleni amerikai invázió és annak a térségre ható következményei, majd az arab tavasz történéseivel kapcsolatos amerikai politika. A szíriai tüntetések kezdetekor Washington puhábban, politikai nyomásgyakorlással próbálta meg reformokra rávenni a szíriai vezetést. Először 2011 augusztusában szólította fel távozásra Bassár el-Aszad elnököt, azonban átfogó terv a szíriai helyzet rendezésére azóta sem készült.

Az amerikai katonai beavatkozás lehetősége eddig egyszer merült fel, 2013 augusztusában, a – máig tisztázatlan – gútai vegyifegyver-támadást követően, erre azonban az oroszokkal kötött megállapodás miatt végül nem került sor. Obama elnök többször is hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok nem akar belesodródni a szíriai polgárháborúba, mert nem szeretné, ha megismétlődnének az Irakban elkövetett hibák. Az Iszlám Állam színre lépése új helyzetet teremtett, de így is 2014 szeptemberéig kellett várni a szervezet elleni első amerikai légi csapásra, tudjuk meg Rostoványi Zsolttól.

A kérdésre, hogy mi lett volna a helyes amerikai fellépés a szír eseményekre, korántsem egyszerű a válasz. Obama választási kampányában ígéretet tett az amerikai csapatok kivonására Irakból, ami 2011 végére meg is történt. Az elmúlt időszak kudarcai után az amerikai közvélemény aligha támogatna egy újabb szárazföldi akciót, állítja Rostoványi, majd hozzáteszi, hogy az Iszlám Állam elleni katonai fellépés más eset, azonban a légi csapások önmagukban nem vezetnek eredményre.

Ráadásul Szíriában jelenleg két igazán ütőképes erő található: az Aszad-rezsim és az Iszlám Állam. Az utóbbival szemben álló erők közötti bonyolult viszonyok, illetve ezeknek az erőknek a megosztottsága és gyengesége akadályozza a hatékony szárazföldi akciókat.

Szíriában az elmúlt években a Nyugat számára mindig is problémát jelentett a kormányképes alternatíva hiánya. Ezt ismerte fel Irán, amely a helyzet rendezésében megkerülhetetlen. Az országgal kötött atomalku megteremti a lehetőségét egy Washington–Moszkva–Teherán közti megegyezésnek a rendezésről – amely mindhármuk érdeke –, mégpedig vélelmezhetően az Aszad-rendszer fennmaradásával, hiszen jelenleg nincs más helyi erő, amelyre stabil államot lehetne építeni.

A rendszer fenntartása elsősorban Oroszország érdekeit szolgálja. Szíria Moszkva utolsó közel-keleti szövetségese, „elveszítése” Rostoványi Zsolt szerint jelentősen csökkentené Oroszország elmúlt időszakban egyébként is hanyatló régiós jelenlétét, befolyását. A szíriai Tartúszban 1971-től Oroszország (illetve korábban a Szovjetunió) hadikikötőt tart fenn, napjainkban ez az egyetlen nem a volt Szovjetunió területén található orosz katonai bázis. A szíriai rezsim első számú fegyverszállítójává az 1950-es évek végétől a Szovjetunió vált, vagyis több évtizedre visszanyúló szoros katonai-politikai szövetség alakult ki a két ország között. A Szíriába irányuló orosz hadianyag-szállítás azért is fontos, mivel Szíria ugródeszkaként szolgálhat a régióba irányuló orosz fegyverexporthoz. A kétezres években Oroszország hozzájárult a szíriai haderő modernizációjához, orosz tanácsadók tevékenykedtek Szíriában, és részt vettek szír tisztek kiképzésében. Az elmúlt években az orosz hadiipart és energetikai szektort komoly veszteségek érték a Közel-Keleten, többek között Líbiában. Oroszország erősödő beavatkozási szándéka tehát Rostoványi Zsolt szerint cseppet sem tekinthető meglepőnek.

Ezen az állásponton van Krajcsír Lukács külpolitikai elemző is. Ennek ellenére, bár nincs kizárva annak a lehetősége, hogy Oroszország több katonát küld Szíriába, akik esetleg még támadásokban is részt vehetnének, szerinte erre mégsem kerül sor.

– Egyrészt az orosz lakosság sem támogatna egy olyan közel-keleti katonai akciót, amely orosz katonák halálával járna – sokan emlékeznek még az afganisztáni intervencióra –, másrészt Oroszország még inkább az Iszlám Állam célkeresztjébe kerülne – mondja a szakértő. – Hiszen nagyon sok dagesztáni, csecsen, ingusföldi, de még orosz etnikumú fegyveres is harcol a terrorszervezet oldalán.

Ha már felelőst keresünk, az elemző szerint a jelenlegi állapot elsősorban az Egyesült Államokkal szövetséges közel-keleti államok hozzáállásának következménye. A Perzsa-öböl menti monarchiák, valamint Törökország, Jordánia és – Mohamed Murszi hatalma idején – Egyiptom szinte kritika nélkül támogattak minden fegyveres csoportot, amely fellázadt a szíriai kormányzat ellen. Köztük olyanokat is, amelyek kapcsolatban álltak terrorszervezetekkel, például az Al-Kaidával. Ráadásul ezek az országok riválisai voltak egymásnak, versenyeztek azért, hogy melyiknek a csoportja szerez nagyobb befolyást az ellenzéki oldalon, melyik lesz a legfőbb támogató, hogy majd egy esetleges rendszerváltásnak ő legyen a nyertese. (A legszembetűnőbb ilyen rivalizálás például tavaly Katar és Szaúd-Arábia között folyt.)

Az elemző Törökország felelősségét is kiemeli a „nyitott kapu”-politikája kapcsán. A határőrök ugyanis egyszerűen szemet hunytak afelett, hogy az európai állampolgársággal rendelkező terroristák majdnem mind Törökország felől utaztak be Szíriába. Krajcsír Lukács szerint a nyugati katonai intervenció sem biztos, hogy sikerrel járt volna Szíriában, mert kérdés, hogy milyen sors várt volna az országra, ha megbukik Aszad rendszere. Az eredmény minden bizonnyal egy több részre szakadt Szíria lett volna, megfelelő központi hatalom nélkül, miközben – félve a megtorlástól – már akkor elmenekült volna az ország vallási-etnikai kisebbségének jelentős része, az alaviták, a síiták, a keresztények, de akár a kurdok és a lakhelyükhöz nagyon ragaszkodó drúzok is.

Az orosz beavatkozással kapcsolatban Rostoványi Zsolt szerint kétségkívül fennállhat a veszély, hogy – erre egyes nyugati elemzők is rámutatnak – az egykori „hidegháborús ellenségek” a szíriai hadszíntéren ismét közvetlenül konfrontálódnak egymással. Mindenesetre erre kevés az esély, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter legutóbb a közvetlen orosz–amerikai katonai tárgyalások újrakezdésére tett javaslatot.

Rostoványi úgy véli, nagyon komoly erőviszony-átrendeződésnek és új szövetségesek keresésének, pontosabban az eddigi szövetségek diverzifikálásának lehetünk tanúi a régióban. A nukleáris megállapodás pedig erősíti a bármiféle rendezésben megkerülhetetlen Irán pozícióit. Számolni kell ugyanakkor azzal az első hallásra talán meglepő opcióval is – amelynek bekövetkezte ellen persze rengeteg érvet lehet felsorakoztatni –, hogy az Iszlám Állam pacifikálódva a térség állandó szereplőjévé válhat.

A helyzet tehát folyamatosan alakul, de a megoldás távolinak tűnik. Két dolog azonban biztos: az egyik, hogy egy amerikai–orosz összecsapás Szíriában végzetessé válhat. A másik: a menekültválságot a Közel-Keleten kell megoldani. Addig, amíg nem késő: Szíriában a szemünk láttára tűnik el egy több ezer éves kultúra, és a világ ezt egyelőre tétlenül nézi.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.