Osztály, vigyázz!

Miért érzi rosszul magát egy mai magyar fiatal? Milyen tényezők befolyásolják mindennapi életét?

Mitől vagyok én boldog? – faggatják önmagukat korunk divatos felvetése nyomán egyre többen, főként iskoláskorúak. A kérdésfeltevés módja azonban hamis – figyelmeztet Bagdy Emőke pszichológus, amikor hozzá fordulok a jól ismert mondattal. A szakember azt is elárulja, hogyan hangzik helyesen a kérdés: mikor voltam én boldog?

A válasz egészen nyilvánvaló, már-már zavaróan egyszerű, képletszerű, ám valós tartalmú: amikor szerettek, amikor én szerettem. Amikor biztonságban éreztem magam. Joggal merül fel tehát: mikor vagyunk biztonságban? A többség nyilván kedves családi eseményeket, közös nyaralásokat, magánéletének egyéb legszebb pillanatait, iskolai, munkahelyi, hivatásbeli sikereit, elismeréseit emlegetné, ha efelől érdeklődnénk. Bizonyos, hogy a teljesítmény, az érdekes, a változatos munka, a könnyű, élvezetes tanulás összefügg egyéni boldogságunkkal.

Habár eleve nem sok jóra számítottam, mégis megdöbbentett az a két élmény, amelyet a hét elején, az első tanítási napra becsengetés hajrájában tapasztaltam. Idősebb, a szakterületén otthonos, önmagát képző, különösen művelt tanár barátom mondta:

– Semmi kedvem az iskolakezdéshez, vágom a centit: négy évem van a nyugdíjig. Pedig mennyire szerettem tanítani, úgy gondoltam, a katedráról visznek a temetőbe!

– Nagyon nem várom a szeptember elsejét – mondta az iskolakezdésről ugyanaznap este egy ismerős, nyolcadikos lány. Hogy miért nem, arra röviden felelt. – Az iskola bezár, beszűkít, felesleges dolgokat erőltet rám. Az iskola unalmas.

Statisztikai adatokat böngészek. Az UNICEF alig másfél esztendővel ezelőtt készített felmérést arról, mennyire boldogok Észak-Amerikában és Európában a gyerekek, a kamaszok. A 19 éves korig tartó vizsgálatban 29 országot vettek górcső alá 43 szempont alapján. Ujjam lefelé fut a képernyő érintőjén, Magyarországot valahol az oldal alján találom meg. A 20. helyen állunk, előttünk közvetlenül Spanyolország és Ausztria, utánunk Lengyelország, Észtország s végül Románia következik. A lista élén Hollandia szerepel, nyomában pedig túlnyomórészt skandináv vagy észak-európai államok sorakoznak: Norvégia, Izland, Finnország, Svédország. Másik felmérést találok, a Yorki Egyetemét, szinte ugyanakkor keletkezett, megint csak 29 országot vizsgáltak: itt is Hollandia az első, mi a 22. helyezést értük el.

Hogy mi a hollandok titka? A rotterdami Rina Mae Acosta szabadúszó írónő, életmódkutató blogjában (findingdutchland.com) nyolc pontban gyűjtötte össze a lehetséges válaszokat. (A fiatal nő hiteles forrásnak tűnik: ő maga filippínó, illetve mexikói származású, de Hollandiába ment férjhez, ott él jelenleg is. Nem született „benelux” tehát, viszonylagos távolságból tudja megítélni a helyi viszonyokat.) A holland szülők maguk is boldogok – így az első pont: az ENSZ egyik kutatása szerint ugyanis a holland a negyedik legboldogabb nép a világon. A további okok: a holland anyák ritkán lesznek depressziósak; a holland apák hozzájuk hasonló szerepet játszanak a gyereknevelésben, igaz, könnyen megtehetik, általában egy héten csupán négy napot dolgoznak, harmaduk részmunkaidőben.

Az iskola is elősegíti a boldogságot: a tanintézmények a blog szerint stresszmentesek, a diákokat nem versenyeztetik nyakra-főre egymással. Házi feladat alig van, sok helyen nincs is. Az általános iskolát követően egy úgynevezett CITO-teszt kitöltésével dől el, hová indulnak továbbtanulni. (A legmagasabb követelményű gimnáziumokba a tanulók nagyjából húsz százaléka megy.) S bár nem táplálkoznak feltétlenül egészségesen, hiszen nagy népszerűségnek örvend reggelire a csokoládés-vajas kenyér, a család sokszor eszik együtt. Az utolsó három pontból azt is megtudhatjuk, hogy a szülők igényt tartanak rá, hogy a gyerekek kifejtsék a véleményüket; hetente egy napot a nagyszülőkkel töltenek; a kormány pedig, a nevelést segítendő, minden hónapban utódonként külön pénzt ad a családoknak.

Bagdy Emőke, akit rokoni szálak fűznek a Németalföldhöz, nem tartja ugyan egészen megbízhatónak a világ eltérő adottságú, hagyományú területeinek összehasonlítását, kérdésemre elmondja: a vidéki Hollandia valóban boldog, mert közösségei összetartók, települései otthonosak, jelentős a vallási élet, erős a hazaszeretet. A gyerekek számára a fészek meleg biztonságát nyújtó harmonikus családok mellett a nagyobb közösségek is fontosak. S hogy mi a helyzet Magyarországon?

– Amit mondani fogok, az nagyon is köztudott: a gyermekek boldogtalanságának egyik legfontosabb oka a magyar családok széthullása – válaszolja Bagdy Emőke.

– Egyre több a válás, a különélés, hiányzik a családi élet biztonsága. Sok a csonka és a mozaikcsalád. Érthető, ha ebben a helyzetben egy gyermek cserben hagyottnak érzi magát. Az otthoni magányra két jellemző, egymással ellentétes reakciót adnak általában a kiskamaszok, a kamaszok: szorongóvá, visszahúzódóvá vagy extrovertált módon deviánssá válnak. Megjelennek a különböző, sokszor a táplálkozási szokásokkal összefüggő pszichoszomatikus eredetű betegségek, leggyakrabban a túlevés, a nem evés. Ezek figyelemfelhívó gesztusok. Az üzenet lényege: ha nem szeretnek, szeretem én önmagamat. Tegyük hozzá, erre a mi önző, egoista kultúránk is rásegít, és sajnos sokszor a szülők is ezt szolgálják ki: nem minőségi időt töltenek a gyerekeikkel, hanem szeretetük kifejezéseként inkább pénzt adnak nekik.

Tovább böngészem a UNICEF felmérését, s letaglózó adatra bukkanok: a legrosszabbul állunk például az egy főre jutó lakóhelyek esetében. Egy emberre Magyarországon átlagosan 0,75 szoba jut. Közvetlenül előttünk van Lettország, őt követi fölfelé a listán Románia, Lengyelország és Litvánia. Az első Belgium, ott egy fő átlagban közel másfél szobával rendelkezik. Sok gyereknek tehát a szó szoros értelmében nincs gyerekszobája, ahová nyugodtan visszavonulhatna. A sereghajtók között vagyunk a reggelit nem fogyasztó gyerekek tekintetében is, Görögország, az USA, Románia és Szlovénia kullog mögöttünk. Sokat cigarettáznak a hazai kis- és fiatalkorúak, nálunk többet csak Litvániában, Csehországban és Lettországban. (A legkevesebbet Izlandon, Norvégiában, Kanadában és az Egyesült Államokban.) Kevés füves cigi fogy viszont, ebben érthető módon lehagyjuk a hollandokat. Megnyugtató lenne persze, ha a jóval olcsóbb s itthon bizonyos vidékeken, fővárosi kerületekben rendkívül népszerű szintetikus drogokról is találnék adatot. Sajnos ezt nem mérték föl.

Bár a kutatás csak részint foglalkozik az oktatással, szakértők azt mondják, az iskolai körülmények jelentősen befolyásolják a gyerekek és a kamaszok közérzetét. Ha a teljesítmény és az örömmel való tanulás (és tanítás) összefügg, könnyen érthető a 2000-ben több mint százezer diák bevonásával végzett, 32 országot érintő PISA-teszt eredménye s a nyomában támadó kétségbeesés, felháborodás. Az olvasásból és a szövegértésből hazánk diákjai a 19., matematikából a 21., a természettudományokból a 15. helyet érték el.

– Amikor a PISA-felmérés eredménye elkészült, nemcsak minket sokkolt, hanem a hozzánk hasonlóan rosszul teljesítő németeket is. Velünk ellentétben ők nem a mérést hibáztatták, hanem megpróbálták kijavítani a hibákat – feleli kérdésemre Vekerdy Tamás pszichológus. – Oktatási szakemberek, miniszterek jártak rendszeresen Helsinkibe – akkor ugyanis a finnek teljesítettek a legjobban –, hogy megkérdezzék, milyen csodamódszereik vannak. Hogyan működik a tanfelügyeletük? A válasz az utóbbira egyszerű volt: nincs tanfelügyelet. Létezik ugyan alaptanterv, de azt sem kell mindenáron betartani, elég csupán alkalmazni. Megbíznak benne, hogy a tanár a diákok érdekében el tudja dönteni helyben is, milyen tempóban, milyen módon halad, mi a leghatékonyabb megoldás egy-egy osztályon belül. Nyilván sokkal jobban látja a helyzetet, mint a központban az illetékesek. Mást mondok: miért emlékszik jóval több mindenre az egykori gimnáziumi tananyagból egy 85-90 éves bácsi, mint egy néhány esztendeje maturált ifjú? Felmérések szerint ugyanis a mai 20-30 évesek a középiskolában szerzett tudásukra átlagosan csupán kilenc százalékban emlékeznek. A magyarázat egyszerű: a bácsi kevesebbet tanult, jól rendezett, maradandó információkat kapott. Napjainkban ezzel szemben hatalmas mennyiségű, rendezetlen adathalmaz zúdul a diákokra.

Valóban óriási a tananyag. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) statisztikája szerint a 15 éves magyar diákok átlagosan heti 6,2 órát töltenek házi feladatok írásával, míg az OECD-átlag csupán 4,9 óra. Mint Horváth Péter, a Nemzeti Pedagóguskar (NPK) elnöke lapunknak korábban elmondta, „a tanulók rendszeres kötelező feladatai akár heti 38-40 órára is rúghatnak. A házi feladatok mennyisége okozhat problémát a gyerekeknek, de a kötelező óraszámok is magasak a magyar köznevelésben”

Vekerdy Tamás régi példát említ.

– „Ahol untatnak, onnan menekülj”, mondta a neves pszichológus és pedagógus, Mérei Ferenc annak idején. Többen közbeszóltak: „De tanár úr! Az élet nem kerti ünnep!” Mérei válaszként csak megismételte: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Milyen igaza volt! Mert az élet nem unalmas, s az ember sem unalmas! Csak a rossz iskola az. Egy 1997-es kutatási eredmény hívta fel újból a figyelmet rá, hogy öröm nélkül, pozitív érzelmi hangoltság nélkül nem hatékony a tanulás. A magyar gyerekek kíváncsisága nem kisebb, mint a külföldieké. Alapvetően a módszerek lehetnek rosszak, mert amikor iskolába kerül a gyerek, az érdeklődés előbb csökken, aztán zuhan, végül eltűnik. Jellemző tény egyébként, hogy az első élménypedagógiai kötetet nem egy tanárképző vagy egy pedagógiai intézet, hanem a szegedi rendőr-főkapitányság adta ki. Külföldi eredmények ugyanis azt mutatták, hogy az élményalapú oktatás bevezetése nyomán hanyatlik a kiskorúak bűnözése, és csökken a visszaesők száma is. Ez az, amit sajnos országosan máig nem értettünk meg.

Vekerdy Tamás másik példát is említ. Nemes Lívia Pszichogén tünetképződés a kisiskolás korban című könyvében már a hetvenes évek elején felhívta a figyelmet egy ma is aktuális, súlyos problémára, a gyerekek iskolai szorongására. Hogy milyen negatív hatást tud kiváltani a tananyag mennyiségén alapuló, magoltató-számonkérő oktatás, arra jó példa a lányok és a fiúk egészségi helyzetének alakulása.

– Eredendően a lányok az egészségesebbek, a gyermekrendelőkben sokkal több fiút látni – nem véletlenül. Aztán az iskola hatására a folyamat megfordul. A lányok ugyan a tanítási órán jobban teljesítenek, jobb a magaviseletük, az alkalmazkodókészségük, ám ez meg is betegíti őket. Szoronganak – inkább, mint a fiúk –, fejfájással, szédüléssel, gyomorgörccsel s más hasonló pszichoszomatikus tünetekkel küzdenek folyamatosan. A fiúk azért egészségesebbek, mert alkatukból adódóan kevésbé alkalmazkodók.

Tanár barátaim többször felteszik a kérdést egy-egy nehezebb nap, hét után: megfelel-e a mai iskolarendszer a diákok természetes szellemi fejlődésének? Az eltúlzott méretű, gyakran életidegen tananyagot például az elit gimnáziumokban olykor egyetemi szintű oktatássá fejlesztik. Antropológus tanár ismerősöm meséli: a fővárosi „versenyistállókból” a legkiválóbb egyetemekre érkező hallgatókból jellemzően hiányzik a kreativitás, a jó kombinációs készség. Teljesíteniük pedig, főleg kilencedik osztályban, úgy kell, hogy közben meg kell küzdeniük az általános „kamaszfáradtsággal” is.

– Ha a lustaság fájna, fiam, akkor te ordítanál – idézi a nemegyszer a 13-15 éves kamaszoknak szegezett mondatot Vekerdy Tamás. – Holott a kamasz élettani okok miatt fáradt, lusta, amint ezt számos endokrinológiai, neurobiológiai, neurofiziológiai vizsgálat is igazolta. Gyorsan nőnek, s az ezzel járó hormonális, idegélettani változások megviselik a fiatalokat. Hajdanán a nyolcosztályos gimnáziumi rendszer mindezt még figyelembe vette: a jórészt 14 évesekből álló negyedik gimnáziumban leginkább ismételtek, új anyagot alig vettek. Ez változott meg az általános iskolával. Ma a gyerekeknek ebben a korban – hetedikben és nyolcadikban – kell kiemelkedően teljesíteniük, ha azt akarják, hogy sikerüljön a felvételijük.

Az elmúlt esztendőben jelentősen átalakult a tanárok élete is, sokat hallhattunk fizetésük emelkedéséről, a pedagóguséletpálya-modellről. Arról viszont kevesebbet, hogy a terhek is jelentősen növekedtek. Felemelték a pedagógusok óraszámát, s a fizetésnöveléssel együtt megszüntették a helyettesítésért, a túlóráért arányosan járó pluszpénz juttatását. A tanároknak az új rendszer szerint bizonyos időközönként kötelező továbbképzéseken kell részt venniük saját költségükön, amelynek díja nemritkán a százezer forinthoz közelít. Elvárás az is, hogy a tanár tartózkodjék például az iskolában, s írja be a központilag rendszeresített formanyomtatvány rubrikáiba, mivel tölti az időt munkahelyén, ha éppen nem tanít.

– A pedagógusok túlterheltek, nagy létszámúak az osztályok, ahol ráadásul nehéz személyre szólóan nevelni – mondja Bagdy Emőke. – Ráadásul az utóbbi években rengeteg új feladat szakadt a tanárok nyakába. Irreálisan, teljesíthetetlenül sok. Ahelyett, hogy időt adnának nekik, hogy önmagukat képezzék, és a diákjaikkal törődjenek, fokozatok megszerzésével, portfólióírással kell foglalkozniuk. Nagy tapasztalatú, kitűnő pedagógusokat viselt meg a 2010-et követő oktatási reform. Érdemi segítséget pedig nem kapnak. Kiégett, fáradt, a hivatásukban megrendült emberek nem tudnak jól nevelni.

– Sok a panasz ugyan a mai iskolára – fűzi hozzá Vekerdy Tamás –, ám tényként s mentségként hadd jegyezzem meg: 1989 és 2010 között számos pozitív változás indult el. Új módszerek honosodtak meg, a kooperatív tanulási módszer, a projektmódszer, a tematikus hét vagy a reggeli beszélgetések bevezetése nemcsak az alapítványi, hanem az önkormányzati iskolákban sem volt ritka. A 2010-ben útjára indított nagy változás jelentősen rontott a helyzeten. A központosítás, amit pedig olcsóbbnak is gondoltak eleinte, nem vált be. A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ, a Klik deficites, agyaglábakon mozgó, bürokratikus hivatal.
Különös, fejti ki Vekerdy, hogy miközben a francia oktatási rendszer annak köszönhetően tudott megújulni a nyolcvanas években, hogy a rendkívül erős centralizációt megszüntették, mi több mint húsz esztendővel később centralizálni kezdünk. Nem véletlen, hogy a rendszer működésképtelen. A pedagógusokat vizslató felmérési mánia torz, az új központosított rendszert illetően pedig könnyen megjósolható a totális kudarc, véli a pszichológus.

– Boldogabb államokban az iskolai oktatás minden évével csökken a gyerekek közti társadalmi különbség. Nálunk ez éppen fordítva van: évről évre növekszik! Ellenzékben persze minden párt tudja, mit kell tenni, tudja, hogy a közoktatásra költeni kell, mert hosszú távon megtérül a befektetés. Hatalomra kerülve azonban éppen az oktatásból kezdik kikanalazni a pénzt.

– A pedagógus elsődleges nevelési feladata, hogy diákjaiban a jót felerősítse – mondja Bagdy Emőke. – Ehhez viszont az szükséges, hogy a tanárokat tehermentesítsék, az osztálylétszámot pedig csökkentsék. Súlyos hiba, hogy gazdasági okokból az iskolapszichológiai rendszert kiirtották. Napjainkban száz gyerekre jut egy iskolapszichológus. Mire elegendő ez? Az európai hírű nevelési tanácsadó intézményt beolvasztották a pedagógiai szakszolgálatba, ráadásul szétválasztották a diagnosztikát és a terápiát. Ez olyan, mint ha a fogorvos megállapítaná, mi a baja a páciensének, majd ezt papírra vetve átküldené páciensét a szomszéd szobába, hogy a kórisme alapján ott kezeljék.

Megkérdeztük a legilletékesebbet is. Hoffmann Rózsa, a Németh László Gimnázium volt igazgatója, aki 2010 és 2014 között államtitkárként a közoktatásért is felelős volt, úgy véli, a negatívumok helyett érdemesebb inkább arra figyelni, mivel segítheti, segíti az iskola a gyerekek boldogságát: jó légkörrel, színvonalas tanítással, megfelelő gyermektársasággal, elhivatott tanárokkal.

– Tény, hogy a terhek némiképp megnövekedtek – válaszolja felvetésemre. – Aki viszont elkészíti például a portfólióját, utána joggal örülhet, mert magasabb kategóriába kerül, magasabb fizetéssel. A gyerekekkel való törődés pedig hivatástudat kérdése. Hogy valaki esténként portfóliót ír, nem befolyásolhatja a diákokkal való viszonyát. Attól még ugyanúgy szeretheti őket, ugyanúgy megmaradhat jó tanárnak. Aki ezt a pályát választja, túlnyomórészt valóban elhivatott ember, a gyerekek segítése, az irántuk érzett felelősség vezeti. Ne abból induljunk ki, hogy a tanár ártani akar tanítványainak. Sajnos a negatív sztereotípia mélyen beleivódott a közfelfogásba. Valaki egyébként vagy jó, vagy rossz pedagógus, függetlenül az elvégzendő munka mennyiségétől. Nem rendszerhibáról van szó tehát, hanem bizonyos esetekben felmerülő emberi alkalmatlanságról.

A politikus úgy látja, a központosítás is inkább lehetőség, az elvégzendő feladatok növekedésére nincs hatással.

– Az állam mint fenntartó segít, ha kell, beavatkozik, és egyenlő mércével mér. Nem megy persze minden varázsütésre. Most az alkalmazkodás idejét éljük az új rendszerhez.

Hogy a kérdésben kinek s mennyire van igaza, nem a mi feladatunk eldönteni. Kétségtelen viszont, hogy a helyzet kezeléséhez, a megfelelő terápiához előbb közös diagnózisra lenne szükség szakemberek és illetékesek között. Az mindenesetre beszédes, egyébként a változást illetően kevés reményt hordozó tény, hogy mennyire radikálisan más nézőpontból közelíti meg a problémát a volt államtitkár és a két szakember.
Akárhogy is, e hét kedden országszerte egymillió-kétszázezer általános és középiskolás gyerek kezdte meg a tanévet.