Rend a lelke

A déli határnál sok az ütközés, s olykor nem csak a gáz csal könnyet a szemekbe. Alapos-e a fegyveres testületek tagjainak pszichológiai vizsgálata?

Budapest határától nem messze, a főváros felőli irányban embercsempészeket tartóztat le a rendőrség. Reggel kilenc óra van, a határzár napja. A német ARD autója mögött robogunk Röszke felé. Jó néhány katonai szállító járművet előzünk meg.

A röszkei gyűjtőpont felett két drón lebeg, hangjuk a villanyborotváéra emlékeztet. Egy üres sátrat sodor a szél keresztül az úton a kukoricás felé, olyan, mintha láthatatlan szellemkéz mozgatná. A bekötőúton a Hír Tv munkatársai negyvenhárom csuklós buszt számoltak össze. A zöldhatár még nyitva, hullámokban, folyamatosan érkeznek a menekültek, akiket azonnal buszra szállítanak, és a röszkei vasútállomásra visznek.

Hamar kiderül a tévések számára, hogy a röszkei helyzet lényegét képtelenség megragadni egy másfél perces híradós anyagban. A legfontosabb ugyanis az idő. Az ólomlábon vánszorgó percek és órák, a tehetetlen ácsorgás, az elszemélytelenedő arcok, a szenvedéssel teli tekintetek mindkét oldalon, amelyek egy bizonyos mennyiség után látszólag jelentőségüket és értelmüket vesztik. Az emberi psziché képtelen megbirkózni ilyen töménységű negatív érzelemmel, ezért inkább ösztönösen a hárításba menekül.

A kerítésnél több az újságíró, mint a rendőr. Katonákat is látni. (Ez még a nagy ostrom előtti nap.) A földön egy hipermarket teljes választéka van szétdobálva: fémkanál, egy pár Nike cipő, törött okostelefon, bontatlan csomag keksz, tisztasági betétek, pelenkák, szappan. A rothadás édeskés szagát és tömény ürülékszagot hord a szél. Meg port, minden mennyiségben.

A rendőrök nem nyilatkozhatnak. Még útba igazítást sem nagyon hajlandók adni. Néhány önkéntes segítő viszont arról számol be, hogy azokon az estéken, amikor a menekültek – gyerekeket maguk előtt tolva – megkísérelték a kitörést a gyűjtőpontról, nemcsak a migránsoknak, de sok zokogó rendőrnek is segítséget nyújtottak.

Akárhol találkozunk rendőrökkel, a testbeszédük árulkodó. Szinte kivétel nélkül összefont karral állnak, és a legszembetűnőbb, hogy igyekeznek elkerülni a szemkontaktust.

A Szegedma.hu-n megjelenik egy hír, mely szerint Szegeden az egyik Mars téri presszóban ingyen adnak szendvicset és vizet minden Röszkénél szolgálatot teljesítő rendőrnek és katonának. Megkérdezzük egyiküket, meg tudja-e mondani, hol találjuk a presszót.

– Nem tudunk mi semmit – feleli rezignáltan, és elfordul.

Elindulunk a szegedi Mars térre. Minden egyes vendéglátóipari egységbe betérünk, plusz a pékségekbe és a dohányboltokba is, végigjárjuk a piac csarnokait, kérdezősködünk, de senki nem hallott még az „emberséges” presszóról. Másfél órányi sikertelen keresgélés után arra jutunk, hogy bár nem teljesen kizárt a hely létezése, de ha van is, a hírszerzés sem volna képes megtalálni, nemhogy a túlhajszolt rendőrök és katonák. Akik egyébként sok esetben azt sem tudják, aznap este hol lesznek elszállásolva, és gyakori, hogy alig három órájuk marad aludni. Nem valószínű tehát felbukkanásuk a szegedi Mars téren.

Visszafelé megállunk a röszkei vasútállomáson. Már hat tömött busz várakozik a vágányok mellett. Délután fél öt van, állítólag este nyolc körül indul egy vonat – Budapest érintésével – Vámosszabadiba. Addig viszont – a kisgyerekesek kivételével – tilos leszállni a buszról. Vécére is csak egyenként, rendőri kísérettel mehetnek. A helyzet láthatóan mindkét felet megviseli.

– Hogy össze vannak már nyomorítva erre a buszra – veti oda az egyik rendőr a kollégájának. A hangsúlyozásából tehetetlenséget és sajnálatot hallani ki.

A szögesdrótokkal ékesített, a Mad Max-filmek világát idéző vagont nézegetve sikerül szóba elegyednünk néhány rendőrrel. Egyikük könnygázpalackot lóbál a kezében. Használat előtt felrázandó – nevet össze társával.

Megkérdezzük, hogyan bírják a gyűrődést.

– Hat hónapot szolgáltam Afganisztánban, ugyanennyit pedig Boszniában – válaszolja egyikük. – A Kabulban töltött fél év alatt több mint száz járőrözésben vettem részt. Ahhoz képest itt nincs mit elviselni.

– Mondjuk a múltkori huszonegy órás szolgálat nem volt egyszerű – teszi hozzá egy másik. – Reggel hatkor már itt voltunk, hajnali háromkor jött a váltás, ötkor már kelni kellett. Le sem vetkőztem. Reggel lefordultam az ágyról, és indultam felvenni a szolgálatot.

– Lehetséges-e felkészülni ilyen helyzetekre? – kérdezzük.

– A rendkívüli helyzet azért rendkívüli, mert nem lehet rá felkészülni – jön a válasz.

Az egyetlen segítség a tapasztalat. Ezért is aggódik mindenki amiatt, hogy idevezénylik a frissen végzett szakközepeseket. Nemhogy szakmai, élettapasztalatuk sincs.

Kíváncsiak vagyunk, egy ilyen rendkívüli helyzetben mit a legnehezebb feldolgozni.

– A várakozás a legidegőrlőbb, főleg kialvatlanul – feleli egyikük. – Amikor cselekedni kell, már felülkerekedik az ember a helyzeten.

Időközben ránk sötétedik. És ez a körénk feszülő, izgatott hangokkal és feszültséggel teli sötétség mintha egy készülődő, új valóságot szimbolizálna.

Bilkei Pál több mint húsz évig közlekedéspszichológusként dolgozott, majd a rendvédelmi szervek pszichológiai alkalmassági vizsgálatát végezte és irányította a BM-kórház vezető pszichológusaként. 2007-ben – a kórház bezárásakor – nyugdíjba vonult, azóta fegyveresek (biztonsági őrök, vadászok) alkalmassági vizsgálatával foglalkozik.

– A szakközépiskolából frissen kikerült, pályakezdő rendőrök alkalmasságát vizsgáltuk – taglalja. – A fő cél az volt, hogy kiderítsük, hogyan viselkednek konfliktushelyzetben. Öt fő típust különböztettünk meg. Az első az agresszív, a második a rábeszélő, a harmadik a kompromisszumkereső, a negyedik az érdektelen, az ötödik a tehetetlen, menekülő. Az első és az ötödik típusba sorolt egyének voltak az alkalmatlanok.

Maga az alkalmassági vizsga két részből áll: kérdőív kitöltéséből és az azt követő elbeszélgetésből. A kérdőív német szabvány. Bilkei Pál tapasztalatai alapján az alkalmatlanok aránya körülbelül tíz százalék körül mozog.

Egy neve elhallgatását kérő forrásunk jó fél évtizede hagyta ott a rendőri állományt.

– Ha a saját tapasztalataimból indulok ki, azt mondhatom, hogy az úgynevezett pszichológiai felkészítés egyenlő a nullával – ecseteli. – Félreértés ne essék, ez nem állami hiba. Megfelelő pszichológiai támogatást kap a rendőrség, csak éppen a gyakorlatban ez nem jelent semmit. Egész egyszerűen más szervezeti kultúrában élünk. Akár a rendőrségről beszélünk, akár a tűzoltóságról, ebben az évtizedek alatt megcsontosodott rendszerben elképzelhetetlen, hogy bárki pszichológustól kérjen segítséget. A Belügyminisztérium persze szabályozza, milyen időközönként kell megjelenni és alkalmassági vizsgát tenni a pszichológusnál, de az nem több formalitásnál, és ezzel a pszichológusok is tisztában vannak. Bemegy az ember, elmondja, hogy köszöni, jól van, aztán aláírják a papírját.

Forrásunk szerint ami a rendvédelmi szerveknél tapasztalható, az egyfajta belső öngyógyítás.

– A szervezeti kultúránk alapja, hogy mindenki elképesztően kemény. Ha valaki szakemberhez fordulna, nyíltan bevallaná gyengeségét, és azzal kivetné magából a rendszer. A vezetők is így vannak vele: aki gyenge, nem közénk való. A traumákat és problémákat jellemzően a kollégáival beszéli meg az ember, vagy éppen az üveg fenekére néz, hogy elfojtsa őket. És sajnos az a valóság, hogy a rendőrök előbb lesznek öngyilkosok, mint hogy pszichológushoz fordulnának.

A volt rendőr szerint Magyarország csak húszéveseket képes megfizetni a rendőri munkára. Ennek van pozitív oldala is, mert ez a korosztály nagyon jól terhelhető. Pszichés stabilitás szempontjából viszont éppen olyanok, mint bármelyik huszonkét éves.

– Na jó, pontosítsunk: mint bármelyik orosz huszonkét éves a kötelező sorkatonai szolgálat után. Szóval a hazai átlagnál azért jobbak. Egyébként elvégzik a rendőrképzőt, és tizenkilenc évesen már ott állnak a sorfalban. Milyen pszichológiai felkészülést várunk? – zárja le forrásunk.

Szeles Erika rendőr alezredest, az ORFK szakirányító szakpszichológusát telefonon értük utol. Rögtön figyelmeztet, hogy 2009-ben megváltozott az alkalmassági vizsgálatok jogszabályi háttere.

– Ez egy folyamat – mondja. – Már a rendvédelmi tanintézetbe való felvételi előtt alkalmassági vizsga van, ezt követően a próbaidőre történő kinevezés előtt is vizsgán kell részt venniük a leendő rendőröknek, aztán – az egyéves próbaidőt követően – a véglegesítés előtt újabb vizsgálatot végzünk. A kérdőívek, illetve interjúk alkalmazása megmaradt, a vizsgálatok azonban összetettebbek lettek. Személyiségvizsgálat, intelligenciavizsgálat, figyelemkoncentrációs vizsgálat: ezek összesített eredményéből, valamint a strukturált interjúkból vonják le következtetéseiket a szakemberek – sorolja Szeles Erika.

Kétévenként a későbbiekben is kötelező megjelennie minden rendőrnek a pszichológiai alkalmassági vizsgálaton. Amennyiben pedig szükséges, a parancsnok soron kívül is elrendelhet ilyet. A rendőrség állományának pszichológiai támogatása szerinte maximálisan kielégítőnek mondható, hiszen például minden egyes rendőri szervnél dolgoznak pszichológusok.

– Az a tapasztalat, hogy évről évre egyre többen keresik fel a pszichológus szakembereket – folytatja Szeles Erika. – Ez korántsem azt jelenti, hogy egyre több lenne a probléma, inkább azt, hogy beépül a szervezeti kultúrába, és a kollégák egyre nagyobb bizalommal fordulnak a pszichológusokhoz.

Emellett ma már rengeteg tréningprogramot is szerveznek, tavaly összesen mintegy 2300 órában tartottak szakmai fejlesztőprogramokat. Ezek között helyt kapnak stressz- és konfliktuskezelési, valamint intézkedés-lélektani foglalkozások is.

Szeles Erika elmondása szerint Röszkénél a csapatszolgálati századokkal ott vannak a saját pszichológusaik, valamint a Készenléti Rendőrség alapellátó pszichológusa. A mindennapi visszajelzések szerint nincs különösebb probléma, stabil pszichés állapotú rendőrök látnak el szolgálatot a déli határvidéken.

Másik, név nélkül nyilatkozó forrásunk harminc évig dolgozott a rendőrségnél, s nem borúlátó. Szerinte mind a szakközépiskolai, mind a tiszti képzésben nagy hangsúlyt fektetnek a pszichológiai felkészítésre. Mindemellett az a véleménye, hogy az igazán éles helyzetekre nem lehet felkészülni.

– A tapasztalatszerzés fontos terepe a beavatás – mondja. – Kezdő rendőr voltam, amikor a kezembe nyomtak egy stósz papírt, hogy vigyem el a kórházba a főorvos úrnak. Rajtam kívül persze mindenki tudta, hogy a főorvos úr igazságügyi orvos szakértő is, és éppen egy boncolás kellős közepébe sétáltam be, hónom alatt a papírokkal.
A mostani, modern világban nagy segítséget jelentenek a filmek képi megjelenítései is. Persze a valóság olykor túltesz minden rémálmon.

– Életem legsötétebb napját kezdő rendőrként éltem meg a nyolcvanas évek közepén – meséli forrásunk. – Az ugye köztudott, hogy az öngyilkosságok száma meredeken megugrik a nagy ünnepek idején. Tavasz volt, én pedig éppen ügyeletes. Délelőtt akasztáshoz riasztottak, egy férfi a kéménybe kötötte föl magát, alig bírtuk a kollégákkal kiszabadítani a testét. Egy órára rá újabb helyszínre kellett kimennem, ahol a fúrt kútban a búvárszivattyú kötelére akasztotta fel magát valaki. Ugyanaznap délután barackfáról vágtuk le a harmadik öngyilkost, majd este kilenc körül elütött egy biciklist a vonat. Huszonnyolc éves voltam, sokáig rémálmok gyötörtek utána.

Forrásunk szerint a nyomást mégis meg lehet tanulni elviselni. A legfontosabb, hogy az embernek nagyon ismernie kell saját magát.

– Nekem a kemény rockzene és Georges Simenon Maigret-könyvei segítettek – avat be a részletekbe.
Véleménye szerint a sajtó sok szempontból felelőssé tehető a jelenlegi közhangulat kialakulása miatt. Erre példaként a menekültek nyilatkozatait említi.

– Az osztrák lapoknak nyilván azt állítják, hogy Magyarországon szörnyűségeken mentek keresztül, hiszen ők is tudják, ha olyasmit mondanának, hogy itt emberségesen és jól bántak velük, talán visszafordítanák őket.

A Röszkénél – és eleve a menekültkérdés kapcsán – kialakult helyzetet egyértelműen próbatételnek tartja.

– A Készenléti Rendőrséget, amelynek vezetésével és személyes jelenlétével állították össze az úgynevezett határvadászosztagokat, nem kell félteni – mondja. – A fesztiválokat, focimeccseket, koncerteket mind ők biztosítják. Van tapasztalatuk, és megedződtek. Emellett minden belső kutatás azt igazolja, hogy a hivatástudat nagyon sokat segít a rendőröknek az extrém helyzetek kezelésében. Tisztában vannak vele, hogy Magyarország érdekeit védik. És bár tudom, nem népszerű mostanában hasonlóan fogalmazni, de a valóság mégis az, hogy vannak törvények, s azoknak érvényt kell szerezni. A másik oldalon pedig illegális határátlépők vannak. Úgyhogy – teszi hozzá végül – le a kalappal a magyar rendőrök munkája előtt.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.