Semmi ördögi

Máté Gábor újra pályázik a Katona vezetésére, de rendezőként is nagyot vállal: Borbély Szilárd „sorstalandrámáját” viszi színpadra.

– A szakmán belüli egymásra mutogatás egyre nyilvánvalóbb. Elég csak az idei pécsi országos színházi találkozó (POSZT) körüli botrányokra gondolni.
– Hallgatok, mert nem nagyon látok megoldást erre az elmérgesedett helyzetre. Azok, akik a húsosfazék közelében vannak, sértettek amiatt, mert úgy érzik, sokáig nem kerülhettek helyzetbe. Ahogy Kerényi Imre fogalmazott: most jön a hét szűk esztendő. Felháborító ez a kijelentés, kultúrember ilyet nem mond. Aki most nem tartozik ehhez a körhöz, nem kap díjat, nem terjesztik fel, nem kap támogatást, pályázati összeget még a kirakat szintjén sem. Utalva a POSZT-zsűriből visszalépett Zsigmond Andrea színikritikus cikkére: aki nincs az A oldalon, biztos a B-n kell lennie. Mindez egy olyan alapvetés, amelyet nagyon nehéz feloldani. Utóbbiak így kénytelenek harcolni, az igazságérzetük miatt.

Sokan azzal vágnak vissza, hogy régen ugyanez volt, csak fordítva. Ez nem teljesen igaz. A régi A oldal legalább megpróbálta a tehetség mentén meghatározni ezeket a kérdéseket. Most mintha ez nem számítana. Ez nagyon bőszítő. A Faustra semmilyen pályázati összeget nem nyertünk, ez sem véletlen. Ha egy magára valamit adó országban egy színház bemutatja Goethe drámai költeményének mindkét részét két estén, az minden helyzetben az adott év kiemelkedő kulturális eseménye kell hogy legyen. Erre nem adni pénzt, ahhoz pofa kell. Persze benne volt a pakliban. De hogy idén Az olaszliszkaira sem kaptunk támogatást, arra nincs más magyarázat. Miközben a kuratóriumi tagok a saját pályázataikra a többi nyertes pályázóénál nagyságrendekkel nagyobb támogatást osztogatnak. Ilyenkor viszketni kezd az ember tenyere. Ugyanakkor nemcsak a színháziak eszik egymást, ez a diszharmónia jellemzi az egész országot, ami a hatalmon lévőknek láthatóan hosszú évek óta biztonságot ad. A mostani ellenzéki oldalnak pedig van így hova fogalmaznia: más programjuk nincs is, mint szidni a jobboldalt. Az úgynevezett baloldal képtelen szabadulni az Orbán Viktor-fóbiától. Én ezt, egyszerű állampolgárként, nem tekintem programnak.

– Több ízben problémaként fogalmazta meg, hogy politikai síkra terelődtek az igazgatói kinevezések az elmúlt években. Ez azért nem új keletű probléma: mindig is volt ebben politika, mindig volt olyan, aki azért lehetett színházvezető, mert jókor volt jó helyen. Mitől más most ez a helyzet?
– A szakma eddig a színházi ízlés mentén volt megosztott. Ha valami nem az én ízlésem, akkor nem ítélkezem felette. Erre mindig lehetett hivatkozni, ebben volt valami szemérem. Kényelmes folyamat volt. Elmúlt.

– Jövő év elején jár le az igazgatói mandátuma, de a következő öt évre is pályázik a Katona József Színház vezetésére. Elégedett az elmúlt időszakkal?
– Úgy látom, jó úton haladunk. Sokat változtattunk a kommunikáción, megújult a színház arculata, nyitottunk a fiatalabb generációk felé. Csúcsra járatjuk a színházat: az előző évadban 115 ezres nézőszámmal látogatói rekordot döntöttünk, a 2011-es évhez képest hatvan százalékkal nőtt a bevételünk. Szeretném, ha a dolgaink még inkább kiteljesednének, mélyebb, meghatározóbb előadások jönnének létre. De nem vagyok megelégedve azzal, hogy még nem tudtunk fiatal írót a színházhoz kötni. Akkor lennék boldog, ha ki tudnánk nevelni egy igazi drámaírót, egy házi szerzőt, aki érti a mi igényeinket. Már az előző igazgatói pályázatomban is szerepelt ez a célkitűzés. Bízom benne, hogy a jövőben lesz erre lehetőség. Az évadunk azonban nehezen indul: a nyári szünetben megújult volna a színház kisebbik játszóhelye, a Kamra, nagyon szép összeget kaptunk a fővárostól, amelyet a továbbéléséhez szükséges színháztechnikai eszközökre fordíthattunk, de megújultak volna a kiszolgálóhelyiségek és a díszletraktár is. Az augusztusi vihar azonban óriási károkat okozott a Kamrában, amely jelenleg használhatatlan.

– A színház alapvetése a társadalmi problémák felmutatása, hogy reagáljon az aktuális eseményekre. Ezt jól példázza a Cigányok, a kivándorlásról szóló Illaberek, a hajléktalanok helyzetét taglaló Rükverc vagy az Anamnézis, amely a magyar egészségügy drámai kórképe. Októberben pedig az olaszliszkai lincselésről mutatnak be egy darabot az ön rendezésében. Súlyos vállalás ez is.
– Borbély Szilárd tragikus halála más fénytörésbe helyez minden szöveget, amelyet maga után hagyott. Az olaszliszkai című darabja leginkább egy görög sorstragédiához hasonlít. Erős költőiséggel fogalmaz. Szögi Lajos történetét idézi fel, a drámában megjelent cikkekből is idéz, ám a mű túlmutat a történtek dokumentálásán. A Szögi Lajos-féle történet mellett megjelenik egy másik szál: az idegen turista története, aki azért érkezik Olaszliszkára, hogy a helyi zsidó kultúra iránt kutasson, a zsidó temetőbe menne emlékezni. Ezen a környéken mélyszegénységben él egy nagyon jelentős roma réteg, de ez a terület volt egykor a kelet-magyarországi zsidóság központi helye. Nagyon furcsa, sajátos közeg ez. A darabban a keresztény, zsidó, roma kultúra és az ő konfliktusaik jelennek meg. De a múltkeresésbe ágyazva Borbély arra is keresi a választ, hogy kit tekintünk idegennek. Azt hiszem, ez most mindennél aktuálisabb. Ugyanakkor Borbély Szilárd szüleinek, akik rablógyilkosság áldozatai lettek, a tragédiája is felsejlik ebben a műben. Nem tudták a tettesekre teljes mértékben rábizonyítani a bűnösséget.

– Ahogy ezekből is látszik, a Katona olyan színház, amely darabjaival tükröt tart a társadalom elé. A nézők nem viselik nehezen a szembesülést?
– Úgy érzem, a nézők kíváncsiak. Kifejezetten szeretik, hogy arról van szó az előadásokban, amit maguk is megélnek. Az Illaberek, amely nem foglal állást a kivándorlással kapcsolatban, inkább szól a hazaszeretetről. Sok olyan nézőnk van, aki a saját bizonyosságát vagy a kétkedését akarja felerősíteni. Valamilyen megtisztulásért jönnek. Ezek után az előadások után Veiszer Alinda vezetésével szoktunk beszélgetni velük a témáról: minden hátsó szándék nélkül nyílnak meg az emberek, fájdalmak fakadnak ilyenkor ki, de boldog útkeresésről is beszélnek sokan.

– Nem csak a kivándorlás lehet rögös út: az egyik alapvetése, hogy a színészi pályán garantált a boldogtalanság.
– Igen. Én ezt szeretem. Persze nem a boldogtalanságot. Szerencsés dolog, ha valaki azt művelheti, amit igazán, teljes valójával szeret. Én nem is tudok mást csinálni. Ha nincs színház, nincs semmi. A színészetben, ahogy az életben is, ott rejtőzik a boldogtalanság. Próba közben persze van néhány jó pillanat.

– Ez is az oka, hogy jobban szeret próbálni?
– Ezért is. Meg ilyenkor nem kell a nézővel foglalkozni. Nem szempont, hogy valakinek tetszem-e vagy sem

– Ez nem hangzik túl jól, hisz a színház talán elsősorban értük van.
– Ellentmondásos helyzet ez. Igazgatóként egyre inkább érzem, hogy mekkora szükség van rájuk, de színészként néha nehezítik a helyzetünket. Ha egy kisgyerek játszik a szobában, akkor mindent elhisz annak, ami. Ha közönsége lesz, ha odaáll az anyja, az apja, a rokonok, akkor a gyerek megzavarodik, máshogy játszik. Elmúlik az önfeledtség. Nekünk, színészeknek nap mint nap ezzel a kontrollal kell megküzdenünk.

– Hatvanadik születésnapja előtt volt a Faust bemutatója, amelynek címszerepét alakíthatta. Emlékezetes születésnapi ajándék.
– Soha nem volt hasonló nagyságú színészi feladatom. Nehéz volt próbálni, nagyon sokáig egyedül voltam a rendezővel, Schilling Árpáddal. Sok teher volt rajtam az elején. A próbafolyamat előtt számtalanszor elmondtam a szöveget, de egyszer, amikor ránéztem, olyan volt, mintha sohasem olvastam volna. Nem is derengett. Borzalmas pillanat volt. Furcsamód, ahogy a színész idősödik, a félelmei szaporodnak, ahelyett hogy elvesztené azokat. Régen sok kollégától hallottam, rettegnek attól, hogy elfelejtik a szövegüket. Legyintettem a hátuk mögött, hittem, hogy velem ez úgysem fog megtörténni. Aztán valahogy engem is elért ez a pillanat. Régen a színpadon nem hibáztam. Voltam rossz, de hibátlanul. Mostanában már hibázgatok.

– A szakma az évad legütősebb előadásaként várta ezt a Faustot, a bemutatót követően azonban elég ellentmondásos volt a darab megítélése. Önnek milyen a viszonya vele?
– Mi színészek olyanok vagyunk az előadásainkkal kapcsolatban, mint a saját gyerekünkkel. Nem látjuk a hibáit. Nem akarom megállapítani, hogy milyen lett ez a Faust, mert akkor színészként nem leszek jó helyzetben. Akkor sem, ha elfogultan szeretem, és akkor sem, ha elfogadom a kritikákat, a faksznikat. Amúgy azt gondolom, egy előadás keltsen inkább vitát, mint egyöntetű hozsannázást. Utóbbiba bele lehet fáradni, nem is hallja az ember.

– Sikerült utat találnia Fausthoz?
– Ha fel tudom építeni azt a szerepívet egy előadás során, amelyben megállapodtunk, akkor talán van bennem elégedettség. Ez a Faust nem egy szívderítő alak, semmi vonzó nincs benne. Én nagyon szeretek tanítani, míg Faust szerint ennek sincs értelme. Nem rímel ez a figura arra, amit én gondolok az életről, saját magamról. Nem érzem, hogy úgy kéne számot vetnem az életemmel, hogy még az ördöggel is lepaktáljak. Szeretem az életemet úgy, ahogy van.