„A legutálatosabb szó, amelyet valakire mondani lehet, nem más, mint a nő” – jelenti ki szemében huncut fénnyel az idős férfi. Pontosabban: idős nő. Vagyis: férfinak öltözött idős nő. Na jó, tisztázzuk: a cikk hősei, a férfiként öltözködő, a mindennapi életben férfiszerepet betöltő és ezzel önállóságukat megváltó nők egy több száz éves hagyomány képviselői. Észak-Albániában jártunk, hogy személyesen találkozzunk a felesküdött szüzek (albánul burrneshák) különleges tradíciójának még élő és jó eséllyel utolsó képviselőivel.
Észak-Albánia, Tropoja régió. A táj szépsége a svájci látképekével vetekszik. Az egyik legszembetűnőbb különbség a viszonylag gyakran felbukkanó és a keresztény templomokkal békésen megférő mecsetek látványában érhető tetten. Meg persze itt, az elátkozott hegyekként is emlegetett Albán-Alpokban senki nem akarja élére vasalni és túlságosan megrendszabályozni a hétköznapi életet: még a tehenek is valamiféle méla daccal és öntörvényűséggel róják a nem olyan régen korszerűsített országutakat, mintha azokat külön nekik építették volna. A kecskék is lazán korzóznak egy-egy útkanyarban, vagy rugdossák le a sziklákat a hegyek oldaláról, nem törődve a forgalommal. És az sem szokatlan életkép, amikor fiatal fiúk mérges kígyót hajítanak a betonútról a szerpentinen túli mélységbe. A természet errefelé még szigorú és tiszteletre méltó házigazda, nem pedig megszeppent és fáradt szolgáló.
Nemegyszer az a benyomása itt az embernek, hogy az eget karistoló hegyek között élők arca is elvadult, komor történeteket rejtő, a nélkülözés és a több évszázados vérfürdők tapasztalatából faragott mozgékony tájkép. Ám ennek dacára vagy éppen ezért az élet apró örömeit láthatóan nagy becsben tartják errefelé, és ezek közé nem feltétlenül tartozik a túlfeszített munkatempó.
Az egyik nemzeti hősről elnevezett, jobbára muszlimok lakta Bajram Curri városában például, ahol három napot töltöttünk el, mintha mindenki éppen most futna össze egy kávéra meg egy kiadós és ráérős beszélgetésre, vagy kezdett volna bele a halaszthatatlan teendők között is a legkiemeltebbnek számító elfoglaltságba: a dominózásba. Azt írtam, mindenki – ám ez valójában messze nem fedi a valóságot.
Az összképből ugyanis feltűnően hiányoznak a nők. Csak itt-ott találkozni velük, legyen szó utcáról vagy boltokról. A bárokban és a kávézókban még szembetűnőbb ez a nemi aránytalanság, még dolgozóként is csak mutatóba akad a szebbik nem képviselőiből. Amikor ennek a nemi egyoldalúságnak az okairól kérdezzük muszlim kísérőnket és tolmácsunkat, a civilben angoltanárként dolgozó Kreshnik Sokolajt, becenevén Nikit, a fiatalember láthatóan nem csinál gondot abból, hogy a történeti hűséget és a racionalitást feláldozza az országimázs oltárán. Miközben igyekszik minél többször használni a fejlődő jelzőt Albániával kapcsolatban, a pincérnők teljes hiányát a városban például azzal magyarázza, hogy csak az elmúlt pár évben nyíltak a szó nyugati értelmében vett éttermek és pizzériák a környéken, és a nőknek még nem volt alkalmuk elsajátítani a szakszerű felszolgálás művészetét.
A kissé gyenge lábakon álló okfejtés annak fényében még inkább hiteltelennek tűnik, hogy egy alkalommal volt szerencsénk Niki szülői házában vendégeskedni, ahol egyértelműen az derült ki: a felszolgálás bizony nagyon is a nő dolga Észak-Albániában. Meg még sok egyéb más is, kivéve a legfontosabbat: a családfői szerep betöltését, amely ebben a patriarchális és a törzsi hagyományokat még úgy-ahogy őrző közösségben jóval nagyobb téttel bír, mint mifelénk.
A nő nem a szülei házába születik, hanem oda, ahová majd férjhez megy – szól az albán mondás, ami sokat elárul a nők családon belül elfoglalt szerepéről. Egyetlen adalék ehhez: Albániában csak az utóbbi években vált jogilag elfogadottá az, hogy egy nő ugyanúgy örököljön, mint egy férfi. A férjhez adott nő ráadásul nemcsak két ember egyesülésének a záloga, hanem két család, két gazdaság – korábban pedig akár két törzs – egyesítését is megpecsételi. Nem csoda, hogy szinte napjainkig élt a tervezett házasság intézménye, amelynek megszegése évszázadokon keresztül elképzelhetetlennek számított.
De mit tehetett egy lány, ha nem akart például férjhez menni, vagy a nők életét végigkísérő korlátozásokat elfogadni? Az északalbán vidék egyébként merev és nemegyszer archaikus szabályok között élő lakói előzékenyen hagytak egy kiskaput az ilyen elhatározásra jutó nőknek: belőlük lettek a fogadott szüzek, azaz a burrneshák.
Férfiak állnak körbe a falusi ház legnagyobb szobájában egy lányt, aki előttük, a közösségen belül a hatalmat jelképező csoport füle hallatára esküszik fel arra, hogy ezután férfiként fog élni és férfiruhában fog járni. Haját lenyírja, mellét pántokkal leszorítva rejti el a kíváncsi tekintetek elől.
A leírt jelenetnek nem lehetettünk szemtanúi, ugyanakkor bárki végignézheti Laura Bispuri rendező 2015-ös, Sworn Virgin (Felesküdött szűz) című filmjében, melynek egyik szereplője, Mark (eredetileg Hana) maga is burrnesha, aki önálló életre rendezkedik be a kis hegyi faluban. Mark felnőttként azután úgy dönt, hogy a kopár albán hegyvidéket maga mögött hagyva Olaszországba utazik, hogy ott felkutathassa a lányt, akivel együtt nőtt fel. Kalandja végén ismét Hanaként, azaz nőként látjuk viszont.
A filmben rekonstruált eskü rítusa hosszú időn át valóban létezett, ám az általunk megszólaltatott burrneshák egyike sem vett már részt hasonlóban. Isteni hívás, álmot látó dervis és anyai pofonok – ilyen és ehhez hasonló előzményekről számolt be három interjúalanyunk: Hajdar, Haki és Bedrie Gosturani.
Mintha az Öreg néne őzikéje című mese díszletei között járnánk. Nem messze Bajram Curri városától, a lélegzetelállítóan szép hegyek karéjában meghúzódó zöldellő mezőkön, derűs magányban bújik meg Hajdar, az egyik utolsó burrnesha háza. És a ház gazdája mintha maga is egy régi albán meséből lépne elénk: tradicionális férfinépviseletben, mellényben, gatyában és fején a jellegzetes, férfiak által viselt fehér sipkában fogad bennünket.
A 85 éves burrnesha rutinos nyilatkozó – nem is udvariaskodik sokat, rögtön közli, az interjúnak bizony ára van, a honoráriumot euróban kéri. Nem csoda, hogy vérszemet kapott: korábban is volt már szerencséje újságírókhoz – keresték már fel az Egyesült Államokból, Kanadából és Franciaországból is.
A szoba, ahol leülünk beszélgetni, és amelynek a viszonylag új televíziókészülék is szerves része, többé-kevésbé otthonosnak, amolyan átlagos vidéki lakhelynek mondható. A beszélgetés lassan indul, de utána gördülékenyen folyik. A szűz maga teszi fel főni a török kávét, és kínál meg bennünket, dacára annak, hogy mellette ül a sógorasszonya, akinek elvileg ez a dolga lenne. Egyedül az egyik asztalkára állított nagyobbacska, csiricsáré népviseletbe öltöztetett lánybaba rí ki a környezetből. Babával játszó, idős férfiként élő öregasszony? – merül fel bennünk a kérdés. Később kiderül, a válasz egyszerűbb ennél, de nem kevésbé érdekes.
Kislány bújik el az anyai pofonok elől az ágy mögött, hogy onnan kémlelje a házhoz érkező férfi vendéget – ez is lehetne egy filmbéli jelenet, de valójában Hajdar egyik gyerekkori emlékéről van szó. A ma már koros burrnesha, aki valaha a Fatime nevet kapta, születése óta nem tudott megbékélni a sorsával. Esze ágában sem volt nővé cseperedni.
A szoba falán függő családi fotók között az egyik képről egy rövid hajú, egyszerű ruhát viselő, férfias megjelenésű nő köszön vissza – az ember könnyen hozzáképzeli a már felnőtt, de még viszonylag fiatal Hajdar szögletes mozdulatait és határozott hangját is. Hajdar hatéves volt, amikor eldöntötte: nem akar nőként élni. Ekkor történt, hogy egy számára ismeretlen férfi látogatta meg a családot, és ekkor esett meg az említett jelenet is az ágy mögé bújással. Fatime is olyan férfi akart lenni, mint a látogató. Az anyja nem örült a döntésének: ettől kezdve rendszeresen ütötte-verte a lányát. Hajdar szerint elsősorban azért, mert attól félt, a lánya egyedül marad, és senki sem fog törődni vele. Az asszony ismert ugyanis a faluban egy burrneshát, aki nem élt éppen fényes körülmények között.
Az Isten ellen van, amit csinálsz – mondta neki az anyja, főleg, amikor Fatime nekiszegezte a kérdést, minek kell férjhez menni. S rendre hozzátette még: a sírodat is ki fogják rekeszteni, nem csak téged!
Fatime apja ekkortájt, a negyvenes évek elején egy olasz börtön vendégszeretetét élvezte. 1944-ben visszatért a családhoz, de ő sem lépett közbe, amikor felesége a fiúsan öltözködő kislányt fizikai terrorral igyekezett jobb belátásra bírni. A kegyetlen bánásmód egészen Fatime tizennégy éves koráig tartott, és csak annak hatására szűnt meg, amikor a lány elmesélte anyjának, hogy azt álmodta: a kézi mosáshoz használt asztalra állva felakasztja magát. Ezt követően Fatime úgy döntött: végleg otthagyja a családi házat, saját fedél és megélhetés után néz. Földet és teheneket akart birtokolni.
Hajdar negyvenéves volt, amikor a bátyja elhunyt. A férfi öt fiút meg egy lányt hagyott maga után. A burrnesha sorsa akkor teljesedik be végképp, amikor muszáj családfővé válnia. Hajdar esetében is ez történt, az árvákat ettől kezdve ő nevelte. A ház uraként, vagyis férfiként. Mára viszont egyedül maradt, unokagyerekei – hasonlóan számos honfitársukhoz – külföldön keresik a boldogulást.
– Megbánta, hogy így döntött? – kérdezzük.
– Nem. Én utálom a nőket – feleli.
– De hát ott ül maga mellett a segítője, a bátyja felesége. Őt is? – értetlenkedünk.
– Őt is – vágja rá nevetve.
Hajdar nem tudja megmagyarázni, miért, de mindig úgy érezte, furcsa lenne, ha nőként kellene élnie.
– Minden bűn, minden rossz dolog a nőkből jön – mondja.
Tévedés lenne azonban azt feltételezni, hogy Hajdar a munkával töltött éveit, mondjuk, vaskohászként élte le. Gyerekként a ház körül dolgozott, őrizte az állatokat, iskolába sem járt. Később, a hetvenes évektől pedig Bajram Curriban bolti eladóként kereste meg a kenyérrevalót. A városban mindenki férfiként kezelte, és elfogadta olyannak, amilyen.
Bár az egészségi állapota nem tökéletes, Hajdar mégis kedélyesen mesél. Sőt egyetlen női útitársunknak még ajánlatot is tesz: menjen hozzá feleségül.
– Modern férj vagyok – teszi hozzá nevetve –, hiszen az előbb még kávét is főztem a lánynak.
És hogy megbánta-e, hogy nem lett saját családja? A legkevésbé sem. Felidéz egy filmet, amelyet a tévében látott. Ebben a gyerek a saját anyját verte meg. Nem kér ő ebből – mondja. Különben is, teszi hozzá, ma már senki nem törődik az öregekkel a családokban. Hajdar, ameddig csak bírta, mindent maga csinált a ház körül. A női teendőket éppúgy, mint a férfimunkákat. Az emeletre vezető lépcsőfeljárót is maga ácsolta meg. A furcsa baba sem dísztárgy csupán. Hajdar ilyen babákra varrt ruhát. De nem hobbiból, netán valamiféle nőies ellágyulás hatására. Hanem üzleti megfontolásból.
Niki, a kísérőnk ehhez hozzáfűzi: egyáltalán nem számít különösnek ezen a tájon, hogy férfiak ilyen babaruhákat varrnak. Észak-Albánia a nemi szerepek terén is jó pár szerpentinnel és cikcakkal szolgál.
Hajdar lassan búcsúzni kezd. Cseppet sem zavarja, hogy távozásunk igencsak körülményes és lassú. Kiül a háza elé egy székre, és rendíthetetlen nyugalommal szemléli az eseményeket. Még egy kicsit elviccelődik társaságunk nőtagjával, amikor közös fotózásra kerül a sor, mintha a show kedvéért is adná az udvarló férfi karakterét. A tehenek közönyös tekintetétől kísérve távozunk a zöldellő mezőkön át.
Milyen előnyök illetik meg a felesküdött szüzet? Jutalma többek között: férfinevet viselhet, tulajdona lehet, együtt mulathat a férfiakkal, vadászhat az erdőben, és önállóan élhet, meggyilkolása pedig vérbosszúért kiált. Mint minden döntésnek, természetesen ennek is vannak hátrányai. A burrnesha társtalanul él, utódai nem lesznek.
Az albán fogadott szüzek látszólagos lemondása a megszokott női életút végigjárásáról valójában nyereség, szintlépés a társadalmon belül. A sajátos nemváltás révén elérik azt, amiről a tradicionális északalbán társadalmon belül egy nő nem is álmodozhat: valóban emberszámba veszik őket. Minderre a kanun, a régió életét hosszú évszázadok óta meghatározó, az ősi időkig visszanyúló, de a római jog hatásait is őrző szokásjog ad lehetőséget, amelynek javát még a XV. században gyűjtötték egybe, és befolyása töretlenül fennmaradt egészen a kommunizmus idejéig.
A kanun egyik leghírhedtebb eleme a vérbosszú hagyománya, mely mindmáig él, továbbra is komoly kihívást jelentve a lassan, de biztosan modernizálódó albán társadalom számára. Egyes források szerint a kilencvenes évek eleje óta nagyjából tízezerre tehető a vendetta áldozatainak száma, és a mai napig számos család él a saját házában fogolyként, akár évek vagy évtizedek óta, hiszen a szokásjog értelmében az otthon falai között nem érheti őket utol a sértett család bosszúja. Az előre eltervezett házasság megszegése is vérbosszúért kiáltó tett. Így hát nincs miért csodálkozni azon, hogy egyes nők inkább váltak fogadott szüzekké, elkerülve a nem kívánt frigyet.
A vöröslő sziklák felett kisimított lepedőként feszül a kék ég. Az égen magányos sasmadár repked. Haki otthona a többi háztól messze, az út mellett található. Nemcsak a táj barbár, ősi szépsége, de a szinte ropogóssá keményedett csend is szokatlan a városból érkezőnek. Töpörödött, morcos öregúr baktat elénk zakóban, szájában cigaretta fityeg. Hakiról tényleg nehezen hinné el az ember, hogy lányként sírt fel születése után. Mégis van valami tiszteletet parancsoló a lassan mozgó, hetvenes éveit taposó burrneshában.
Bátyjával együtt érkezünk a takaros házhoz, ahol Haki a szülei halála óta egyedül él. Az udvaron, a kút mellett két fapad, ezeken foglalunk helyet, de csak azt követően, hogy házigazdánk cigarettacserét kezdeményez: a szertartás a bizalom jele. Majd lassan, hosszú szünetekkel mesélni kezd. Körülöttünk csirkék kapirgálnak békés egykedvűséggel.
Hakinak nem kellett megvívnia azt a szabadságharcot, mint Hajdarnak. Az anyja megengedte, sőt egyenesen támogatta, hogy a lányból burrnesha legyen. Haki számára gyerekkorától fogva természetes volt, hogy úgy öltözködik, mint egy férfi.
Harmadik gyerekként jött világra. Amikor az anyja épp vele volt terhes, találkozott egy koszovói dervissel. A jövőlátó hírében álló férfi egy másik faluba érkezett látogatóba, de aztán mégis elkeveredett ehhez a házhoz. A terhes nőnek a következőket mondta: születendő gyerekedet nevezd Hakinak, és engedd meg neki, hogy azzá váljon, amivé akar. Ha mindez nem lett volna elég meggyőző érv, másik jelet is kapott Haki édesanyja: egy férfi azzal kereste fel, hogy megálmodta a nő szülését, meg azt a nevet, amelyet aztán a születendő gyerek kapott. Aki, tette hozzá a férfi, a legértékesebb lesz majd a családban.
És tagadhatatlan, hogy Haki még így, meglehetősen idősen és törődötten is karizmatikus személyiségnek tűnik, akit a városban élő bátyja megkülönböztetett szeretettel vesz körül. Nem csoda, hogy ezek után azt halljuk a szájából: szerinte mindenkinek elrendelt sorsa van.
– Engem mindenki tisztel itt a faluban – mondja. – Sokan pedig titkokat és meg nem történt történeteket mesélnek rólam.
Haki gyerekkora óta férfiruhában járt, és fiúkkal töltötte a legtöbb időt. Évtizedeken keresztül egy szövetkezetben dolgozott, ezenfelül pedig elvégzett minden szükséges munkát a ház körül. És persze vele beszélgetve is szóba kerülnek a nők.
– Sokáig utáltam őket – válaszol a hozzájuk fűződő viszonyát firtató kérdésre. – De mára már megbarátkoztam velük.
Haki a rövid beszélgetéstől is elfáradt, nem lehet sokáig zavarni. Kikísér bennünket a kerítéskapuig, majd rögtön vissza is fordul. Miközben készülődünk, látjuk itt-ott feltűnni apró alakját a háza mögött húzódó széles mező különböző pontjain. Bár megfogyatkozott benne és körülötte is az élet, mégis érződik: méltóságos, erővel teli magány az övé.
A felesküdött szüzek eredete homályba vész. Antonia Young, a téma egyik legismertebb szakértője könyvében több magyarázatot is megemlít, köztük azt is, mely a burrneshák őseit a harcos görög amazonok között véli felfedezni. A fogadott szüzeknek több típusuk is létezik. A legfontosabb különbség abban rejlik, hogy valakit már születésekor kijelölnek erre a szerepre a szülők, vagy később saját maga dönt a rituális nemváltás mellett.
Ami a burrneshák szexuális orientációját illeti, a kutatók ezen a téren falakba ütköznek. Könnyű lenne ugyanis a motivációk közé sorolni a homoszexuális vonzalmat is, amelyet Albániában egészen a kilencvenes évek közepéig a büntetőjog eszközeivel üldöztek. Csakhogy a tradicionális északalbán közösségen belül rendkívül erős tabunak számít a nemi élet, a férfiként élő és viselkedő burrneshák pedig már csak szerepükből adódóan sem vallanak könnyen érzelmeikről és vonzalmaikról – írja Young.
Ha nem is az amazonoktól származnak, de a burrneshák világától nem idegen a harc.
– Már az ősi illír krónikák is említenek olyan nőket, akik együtt harcoltak a férfiakkal – ezt már Fatmir Jukától, a shkodrai nemzeti múzeum harmincas éveiben járó igazgatójától tudjuk meg, aki felkészültsége mellett albános lazaságát is bizonyítja, amikor égő cigarettával a kezében kalauzol bennünket az értékes régi iratokat őrző kiállítótérben. Értelmezésében a fogadott szüzek valamiképpen ennek a hagyománynak a kései újraélesztőiként is tisztelhetők.
Mindenesetre tény, hogy a nőkkel ellentétben a burrneshák birtokolhatnak fegyvert, és a visszaemlékezések szerint nem egy közülük harcolt a világháborúk vagy más fegyveres konfliktusok idején is. Ha pedig egy burrneshát becsületében sértenek meg, netán azt a családot éri sérelem, amelynek a fejévé vált, a kanun szerint joga van a vérbosszúhoz.
– Ha megtámadnák az országot, fegyvert fogna?
– Az első sorban harcolnék.
Bedrie Gosturani reakciója a bizonyíték arra: a burrnesháktól nem idegen a férfivirtus. A kimondottan férfias megjelenésű buszsofőrrel Bajram Currin kívül, egy vendéglő parkolójában találkozunk. Mint mondja, nem szeretne a városban, a kíváncsi tekintetek előtt nyilatkozni nekünk.
Nem volt könnyű összehozni a találkozót. Bedrie ugyanis éppen az unokahúga esküvőjét szervezi, és ez többnapnyi szakadatlan munkát igényel tőle. Nőként nem ez lenne a dolga, de az ő esetében is – hasonlóan Hajdarhoz – szerepcsere következett be egyik bátyja halála után. Rá maradt a családi ügyek intézése, köztük az ilyen események irányítása. Nem csoda hát, hogy fáradt. Azon pedig a korábbi beszélgetések alapján már meg sem lepődünk, hogy az inget, farmernadrágot és feltűnően nagy karórát viselő burrnesha az esküvő kapcsán megenged magának egy oldalvágást a nők felé.
– Nem lehet őket a férfiakhoz hasonlítani – csattan fel félig-meddig tettetett komolysággal. – Ezen az esküvőn is csak a piperészkedéssel törődtek. Jobban tartok tőlük, mint bármelyik férfitól.
A beszélgetés a parkolóban, Bedrie kisbuszában folyik. Miközben félig hátrafelé fordulva válaszol a kérdésekre, több erős cigarettát is elszív. Ez a laza gesztus is olyan luxus, amelyet a hagyománykövető északalbán vidékek női lakosai nem igazán engedhetnek meg maguknak.
És az sem túl gyakori, hogy buszsofőrként keresnék meg a kenyerüket, ahogy azt riportalanyunk teszi. Elmondása szerint fegyelmezett időbeosztás szerint él, mindennap ugyanabban az időben fogyasztja el a kávét egy kis rakival, az itteni gyümölcspárlattal. A reggeli szertartásnak ez a része ismét sokat elárul a régió hétköznapjait átható, számunkra talán aggályos lazaságról: Bedrie a helyi iskolabusz sofőrje.
De eddig nemigen érhette kifogás a munkáját, hiszen Bedrie hangsúlyozza: őt mindenki tiszteli és elfogadja.
Egyedül édesanyja ellenállását kellett megtörnie, amikor évtizedekkel ezelőtt előállt azzal: burrneshaként szeretne élni. Az okot isteni elhívással magyarázza. Mindig a fiúkkal játszott és sportolt egyébként is. Életvitele nem sokban különbözik egy magányos férfiétől. Szeret enni, de nem tud főzni. Akciófilmeket és sportközvetítéseket néz. Bármilyen futballvereséget el tud viselni, csak a szerbek ne győzzék le az albán válogatottat. Sokan, férfiak és nők egyaránt, osztják meg vele titkaikat. Ruháit férfiruha-szaküzletekben szerzi be. Otthon mindent megszerel. És örömmel folytat trágár kiszólásokkal fűszerezett beszélgetéseket férfiakkal, mely beszélgetésekben persze a nők szidalmazása is visszatérő elem. Ahogy akkor is a nők és viselt dolgaik kerülnek terítékre, amikor a két másik, általunk is megismert burrneshával ülnek le csevegni.
Bedrie láthatóan elégedett, kiegyensúlyozott ember. Az utazás sem hiányzik neki. Egyszer megpróbált ugyan repülőgéppel eljutni Németországba egy rokonához, de fennakadt az útlevél-ellenőrzésen.
– Ki maga? – kérdezték tőle a kontroll során.
– Hát az, aki az útlevélben szerepel.
A kérdést ott és akkor nem sikerült meggyőzően rendezni. Ő azonban tudja a választ. Még akkor is, ha megesett, hogy egy étteremben rossz beidegződésből a női mosdó felé vette az irányt. Viszont komoly bóknak tartja, hogy a pincér rászólt: összekevert valamit.
Bedriét érdekli a politika is. Szerinte a demokrácia jó dolog, és meglepő módon a női jogok fejlődését is üdvös fejleménynek tartja. Mindez szerinte persze a fogadott szüzek kihalását eredményezi majd.
Később, a fotózkodás során olyan büszkeséggel áll kisbusza mellett, ahogyan arra csak egy férfi lenne képes, legyen szó a világ bármelyik tájékáról.
(A cikk megírásában nyújtott segítségéért köszönet illeti Kotsis Ágotát és Etleva Lalát)