Noémi újra ragyog

Egy budapesti trolibuszvezető és lelkes önkéntesek szereztek négykerekű mopedet a beteg Noéminek.

Besenyszög. Falu vége. Kedves kis ház, öttagú család otthona. Fiatal szülők, három gyerekkel: a legidősebb, Noémi tizenkilenc éves, két húga, Melinda és Kamilla tizenhét és tíz körül jár. Noémi oxigénhiánnyal született. Bár az ebből adódó komplikációk, ha időben felismerik őket, kitűnően kezelhetők, az ő esetében kezeletlenül maradtak. Nem a szülők gondatlanságából, hiszen Noémi jobb helyre nem is születhetett volna.

– Egy rokon egyszer azt mondta, adjuk intézetbe, mert akkor én is el tudnék menni dolgozni, nem kéne egy fizetésből élnünk. Ez nagyon rosszulesett. Ha az övé lenne, akkor megtudná, hogy egy szülő ragaszkodik a gyerekéhez – mondja az édesanya. – A férjem mindig azt mondja, biztosan azért adta Noémit éppen nekünk a Jóisten, mert tudta, hogy mi nagyon fogjuk szeretni.

Különös helyzet. Ülünk a barátságos nappaliban, beszélgetünk. Noémiről beszélünk, kissé illetlen módon: úgy, hogy ő is ott ül, mosolyog, reagál mindenre; látszik, hogy mindent ért, képben van, de ha kérdezzük, csak szégyenlősen, mosolyogva az édesanyjára néz, tőle várja, hogy megadja helyette a választ. Érezhetően minden képessége meglenne a beszédre, mégsem szól.

– Noémi selypít, a logopédus szerint azért nem beszél szívesen, mert tudja ezt, és szégyelli – mondja Judit. Ugyanígy van a járással is: tudna, de nem mer. Nem volt ez mindig így, az édesanya örömmel mesél azokról az időkről, amikor a kislány még biciklivel járt iskolába, és hazafelé ő vette fel a testvéreit az óvodában. Ha nehézkesen is, de írni, olvasni is tudott, sőt a tanító néni bátorítására még lépcsőt mászni is megtanult. Egy szép napon aztán, amikor nekigyürkőzött az iskolai lépcsőfokoknak, valaki lelökte. A sokk túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy meg tudjon birkózni vele.

– Attól kezdve csak sírt, zokogott itthon, teljesen magába fordult, alig szólalt meg, nem lehetett többé kimozdítani – emlékezik az édesanya, aki a család többi tagjával együtt mindent megtett, hogy átsegítse Noémit a nehéz időszakon, de úgy tűnt, minden próbálkozásuk hiábavaló.

Akkor, tizenöt évesen került a Heim Pál Gyermekkórházba, ahol kivizsgálták, és közölték a szülőkkel, amit addig senki: a kislánynak agysorvadása van.

– Ezt nekünk nem mondta a neurológus, akihez hétéves korától minden negyedévben hordtuk. Amikor megtudtam, sírva mentem vissza hozzá, miért nem mondta, hogy a lányomnak agysorvadása van, a szülője vagyok, jogom lett volna tudni, mi a betegsége. Mindig azt mondta, semmi gond, csak meg vannak szakadva a beszédért felelős idegszálak, ezért esik nehezére a beszéd. Éveken át minden alkalommal otthagytunk nála 10–20 ezer forintot

A család életében nem ez volt az egyetlen orvosi baki. A végzetes hibák sora a kislány születésekor kezdődött, amikor az oxigénhiánnyal világra jött újszülöttet – 10/10-es értékeléssel – teljesen egészségesnek tüntették fel a zárójelentésben, holott biztosak lehettek abban, hogy beteg.

– Amikor hazahoztam, anyukám azt mondta: „Kislányom, hármótokat neveltelek föl, hidd el, látom, hogy itt valami baj van.” Rosszulesett, úgy éreztem, nincs igaza, más baba is van, amelyik egész éjjel nem sír Amikor aztán nem mászott, nem állt fel, már tudtuk, hogy gond van, de hiába mentünk vele a védőnőhöz, a háziorvoshoz, mindig azt mondták, a zárójelentés alapján egészséges, fogadjuk el, hogy lassan fejlődik. Mi belenyugodtunk – mondja az asszony, aki se emelt családi pótlékot, se fogyatékossági támogatást, se ápolási díjat nem kapott a beteg gyerek után, csak akkor igényelte meg ezeket, amikor a tizenöt éves Noémiről Budapesten kiderítették, hogy agysorvadása van. – A gyest tízéves koráig kellett volna kapnom utána, de csak három évig kaptam, ahogy az egészséges gyerekek után szokás – teszi hozzá, mintha már mindegy is lenne, pedig nem mindegy azoknak, akik egyetlen – nem éppen mesés összegű, százezer forintos – fizetésből tartanak fenn egy öttagú családot.

Míg mesél, kisétálunk a késő őszi verőfénybe. Az udvaron keskeny járda, amelybe – még a puha betonba – valaki beleírta a három lány nevét. Kacskaringós betűk sorakoznak a virágágyással párhuzamosan: Noémi, Melinda, Kamilla. Három szép, egészséges gyerek cseperedhetett volna föl ebben a házban, ha a szakemberek résen vannak. Ki a felelős mindezért? És van-e értelme még egyáltalán belegondolni ebbe?

Noémi szülei láthatólag csodálatos belenyugvással viselik a rájuk mért kereszteket. Az asszony ugyan szívesen dolgozna már, de nem tudja fölváltani az urát, mert ugyanabban az üzemben, ahol ő százat kap, az asszonyok nem keresnek többet nyolcvanezernél. A szűkös fizetésből nemigen telik semmi extrára, pedig a szülők érzik, Noéminek jót tenne a klímaváltozás. A baleset óta otthon ül a négy fal között, nemcsak a beszéde, a járása is romlott. A gyógyszeres kezelések mellékhatásaként pajzsmirigybetegséget és cukorbetegséget állapítottak meg nála, ráférne a mozgás, de a falu központja másfél kilométerre van. Biciklire már nem ül, ilyen hosszú útra pedig képtelen. A szülők ezért ismét orvoshoz fordultak, írjon fel egy négykerekű mopedet, azzal kiléphetne újra a világba.

– Az orvos ezt visszautasította, mondván, szellemileg visszamaradott, nem látja garantáltnak, hogy nem okoz balesetet a járművel – mondja az édesanya. – Mi ismerjük Noémit, és tudjuk, hogy kiszámítható, ráadásul mindig is vágyott a vezetésre, amíg jól volt, az autót is megtanulta kezelni, és a falu határán túl könnyedén elnavigálta a földúton.

Noémi édesanyja végül a sógornője révén tette meg a döntő lépést.

Anna a közösségi médiában találta meg a megoldást. Felkereste Brandt Viktort, az „álomszállítót”, aki nem egy mozgásában korlátozott ember vágyát valósította már meg az elmúlt években azokkal karöltve, akiket jótetteivel jótettekre sarkallt. Brandt Viktor a Facebook-oldalán rögtön gyűjtést indított Noémi mopedjéért, és hamarosan már pittyegtek is az üzenetek, egyik felajánlás jött a másik után.

– Kicsit szégyelltem is, olyan fura ez az egész helyzet, hogy nekünk egy ilyen nagy ajándékot adjanak, és jóformán azt se tudom, hogy kik – meséli Judit, akit családjával együtt hamarosan hatalmas meglepetés ért. Egy ködös estén Brandt Viktor harmadmagával megjelent Besenyszögön.
Mintha nem volna elég a baj, azon az estén a kis Kamilla már két napja az ágyat nyomta. Nyitott csigolyával született, és időnként egy-egy rossz mozdulattól pokoli fájdalom tör rá.

– Háromszor voltunk bent a kórházban vele, egyszer rohammentő vitte be, de kár volt kihívnom – meséli az édesanyja. – Se fájdalomcsillapítót, se injekciót nem kapott, és mondta az orvos, hogy vigyük haza autóval. Csak álltunk fölötte a folyosón a férjemmel, és pislogtunk, hogyan emeljük fel. Akkor nem tudom, milyen fájdalma lehetett, de azt ordította: „Anya, szétszakadtam!”

A kis Kamilla tehát lábadozott, a család egyik fele nem is volt otthon. Ahogy jönnek haza, látják, hogy három ember áll a kapu előtt: megérkeztek az álomszállítók.

– Kicsit furán viselkedtek, a háztól távol parkoltak le az autóval, és azt mondták, szeretnének venni valami kis ajándékot Noéminek, így a férjem elsétált velük az autóhoz, hogy elvezesse őket a trafikig. Ott aztán majdnem szívrohamot kapott, amikor kinyitották az oldalajtót, és feltűnt mögötte a moped – meséli az asszony, akit családjával együtt bizony támadás is ért azért, hogy „nem szégyellik” kérni a pénzt. – Nem magam miatt kértem, hanem egy olyan beteg gyereknek, akinek én soha nem tudnám megvenni. A férjem egyedül keres, öten vagyunk, a kocsinkat, a házat, mindent a szülőknek köszönhetünk. Annyiszor elbeszéltük, hogy mi lenne, ha ők nem tudtak volna segíteni, nem is jó abba belegondolni Ezt más nem látja, csak azt, hogy „háza van, kocsija, és nem szégyell kéregetni”.

A moped Fieger Tibornak hála került ilyen villámgyorsan új gazdájához, ő ugyanis megelőlegezte a teljes összeget. Fieger Tibor és egy másik adakozó, Maros Gizella kísérte el Brandt Viktort a hosszú útra, de a jótékonykodáshoz a használt moped árusítója is hozzájárult egy jókora árengedménnyel.

Leírhatatlan örömet szereztek.

A falut azóta keresztbe-kasul végigjárták, Noémi kinyílt, újra hosszabb mondatokat mond, felszabadult és boldog. Ottjártunkkor is ragyogva ült nyeregbe, és nagy figyelemmel és pontossággal navigálta a járgányt az udvarról a szűk kapun át. Talán ennek az ajándéknak köszönhetően felenged kicsit a szorongása, talán elhagyja újra a pelenkát is, amelyet szülei a sokk óta újra ráadnak esténként, talán vissza is költözik a szülői hálószobából a gyerekszobába, Kamilla mellé.

Nincs kizárva, hiszen csodák vannak. A tény, hogy a mai individualista világban közel félszáz embert sikerült egyetlen felhívással így megmozgatni a jó ügy érdekében, már önmagában is ezt bizonyítja. Ezt Judit is így érezheti, mert távozásunk előtt a lelkemre köti, hogy mindenképp írjam le majd:
– Hisszük, hogy a Jóisten oldotta ezt meg ilyen csodálatos módon, és nagyon hálásak vagyunk, hogy vannak olyan emberek, akik által segít nekünk.

Épp két évvel ezelőtt, 2013 októberében rövid hírre lettem figyelmes egy újságban: a középiskolában akkor végzős Sumits Nikolett nem talált magának táncpartnert a közelgő szalagavatóra. Szép lány, kedves lány, egy volt vele a „baj”: mozgássérült, ezért senki sem akart vele táncolni. Erről tudomást szerzett Brandt Viktor budapesti trolibuszvezető, és pillanatok alatt megszervezte, hogy Nikinek legyen táncosa. Egyik kollégája vállalta a megtisztelő feladatot, és úgy belejött, hogy a koreográfia egy adott pontján még kerekes székestül is forgatta a lányt.
Megkerestem Brandt Viktort, és cikket írtam róla (Csak egy tűzpiros sportkocsi. Magyar Nemzet Magazin, 2013. november 1.). Kiderült, hogy ez korántsem az első ilyen akciója. Már akkor százak követték a Facebookon, ám a szalagavatós segítés után még többen fordultak hozzá tanácsért, támogatásért. Ő pedig, ha az lehetséges volt, örömmel tett eleget minden kérésnek.
Ma ott tart, hogy több mint 3600 ismerőse van a közösségi oldalon, és hetente kap megkereséseket rászorulóktól. S ahol tud, továbbra is segít. A cikkünkben leírt eset csak az egyik az elmúlt néhány hét „terméséből”. Noémi édesanyja ezekkel a szavakkal zárta levelét, amellyel a mopedvásárlás előtt a trolibuszvezetőhöz fordult: „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy mopedet vásároljunk neki. [ ] Viszont nagyon szeretnénk őt vidámnak, boldognak látni. Téged mint »álomszállítót«, aki nem ismer lehetetlent, kérünk meg, hogy segíts valóra váltani az álmunkat [ ], hogy lányunk kimozdulhasson, hogy érezhesse a nap melegét, a virágok illatát ”
Brandt Viktornak köszönhetően Noémi immár bármikor érezheti a nap melegét. Mert a pesti trolibuszvezető nem volt rest – most sem, mint már oly sokszor –, és időt, energiát áldozott arra, hogy segítsen valakin.
Brandt Viktor nem fog megváltozni: míg világ a világ, azon töri majd a fejét, hogyan szerezhetne örömet mozgásukban vagy másban sérült embertársainknak. Amióta ismerem, próbáltam megfejteni, mi motiválja. Kerestem az indítékait. Végül arra jutottam, hogy egyszerűen ilyen. Egy jó ember.
De neki is van egy álma. Minden vágya, hogy szerezzen egy rámpával felszerelt, mozgássérülteknek kialakított kisbuszt, amellyel aztán szállíthatná pártfogoltjait. Alapítványi formában, nem ingyen, de nagyon jutányos áron. Ennek eléréséért megkeresett Mercedes-forgalmazókat, és gyűjtést is indított. Részletek az Álomszállító (alomszallito.hu) című weboldalon olvashatók.

Wekerle