Menekülnek a fiatalok a Vajdaságból

Átpolitizált a vajdasági magyar közösség élete. Ez elűzi még azokat is, akik feltalálnák magukat.

Már nemcsak a magyarok, hanem a szerbek is kivándorolnak innen, ha úgy látják, van esélyük külföldön – mondja Natalija Jakovljevics újságírónő. A szabadkai Szabadság téren, a zöld szökőkútnál beszéltük meg a találkozót. Amíg Jakovljevicsre várunk, rácsodálkozunk, milyen kihalt pénteken késő délután a vajdasági magyarság fővárosa. Néhány éve mintha sokkal nagyobb lett volna itt a nyüzsgés. A zöld szökőkutat Zsolnay kerámiával borították, de nem ez az egyetlen hely, amely a magyarságra emlékeztet Szabadkán. A patinás belvárosi épületek a Monarchia éveit idézik, a valaha volt várost, ahol Kosztolányi Dezső felnőtt. Egy idős nő biciklizik el mellettünk, a csomagtartón madzaggal megerősített nejlonszatyrok. A decemberi hideg ellenére sok embert látunk ilyen leharcolt, öreg kerékpáron Szabadka-szerte. Ők sajnos nem a környezettudatos városi biciklisták, hanem a szegénység két keréken guruló követei. Kivörösödött kézzel és arccal tekernek végig a málló vakolatú házak között, a repedezett betonon. Szabadka bizony kelet-európaias képet mutat néha, a kietlenség érzetét csak fokozza a tél ridegsége.

Ez a hangulat csapott meg minket már délelőtt is a Kelet-Európa Misszió helyi irodájában. A szűk pincehelyiségben egymásnak adják a kilincset a rászorulók. A szervezet vezetője, Varga Tibor régi jó ismerősünk. Melegítőben és sportcipőben ül az íróasztala mögött, lábánál egy elektromos hősugárzó, ez az egyetlen fűtőtest a helyiségben. Varga Tibor a Golgota Keresztény Gyülekezet lelkipásztora. A nyári menekülthullám alatt arab nyelvű Bibliát, ételt, ruhát, gyógyszert, jó szót osztogatott a szabadkai téglagyárban állomásozó menedékkérőknek. Többnyire a szegényebbek gyülekeztek ott, akik nem tudtak a városban megszállni. Migránsoknak már nincs nyomuk Szabadkán, de a svájci alapítású keresztény segélyszervezetnél az élet nem állt meg. Dolgoznak, ahogyan a menedékkérők rohama előtt is. Van miért: Varga Tibor tapasztalata szerint egyre több a szegény ember Szabadkán.

Máig nem sikerült felzárkóznia például az egykori koszovói menekülteknek, főleg a cigány családoknak. De mások is évről évre lejjebb csúsznak. Mintha mindig többen lennének, mint előző évben. A misszió kis irodája zsúfolásig tele adományokkal, egy középkorú szerb asszony keresgél a gyerekének ruhát, aztán elsiet a dolga után. Alig tette ki a lábát, érkezik a következő „ügyfél”. Fiatal cigány nő, szerbül beszél. Ápolt a külseje, a ruhája is jó állapotú, de látszik rajta, hogy minden a legolcsóbb kínai áru: műanyag a cipő és a bőrdzsekit utánzó kabát is. A kezén azért műköröm csillog; nem először látunk ilyet szegénységben élő nőknél. Hosszasan válogat a ruhakupacból, látszik, hogy a jobb darabokra hajt. Aláír egy ívet, köszön, és megy. Utána egy férfi dugja be a fejét az ajtón. Magyarul ömlik belőle a panasz: tönkrement a fűtés, nincs pénz megszereltetni, vizesek a falak, már így is beteg a veséje, fájdalmai vannak, segítsenek. Varga Tibor ígéretet tesz: megoldják, csak nem azonnal. A férfi belenyugszik, továbbáll.

Varga Tiborról rengeteg újságcikk született a menekültválság idején, köztiszteletben álló figurája a városnak. Nem szívesen prédikál, inkább segít, ahol tud. Azért azt is igyekszik elmondani, amit a világról és az értékekről gondol. Egyszerűen beszél, meggyőződésből, megnyugszunk a közelében. Közben tudjuk, hogy talán neki is elkelne  a segítség, hiszen hét gyermeket nevel. Teológushallgató fia és szociális munkásnak tanuló lánya szívesen apja nyomdokaiba lépne, már segítenek is a misszió munkájában. Az egyik fia viszont Pécsett tanul informatikát. Lehet, hogy az ő családját is érinti majd a kivándorlás.

Épp csak, hogy benéztünk a segélyszervezethez, de még órák múlva is hatása alatt vagyunk a kelet-európai hangulatnak. Jó, hogy befut Natalija Jakovljevics; bár ő is a kivándorlással kezdi a mondókáját, és nincsenek jó hírei, mégis felvidít valamennyire. A harmincas évei elején járó újságírónőre jó ránézni: energikus, vidám fiatalasszony, határozott gesztusokkal. Esze ágában sincs elköltözni innen, mondja nevetve. Hiszen itt tudja csinálni azt, amit szeret. Vagyis újságot írni. Több helyre is dolgozik: rádióknak és egy hírügynökségnek. Látszik, hogy nem szokása hosszabb ideig egy helyben ülni. Egy közeli kávézóba invitál minket, s közben elmeséli: édesanyja magyar, ezért beszéli a nyelvünket. Sőt magyar állampolgárságot is szerzett már. Persze azt is tudja: a legtöbb jól képzett kortársa nem ilyen biztos benne, hogy Szerbiában képzeli el az életét.

Az ő baráti társaságából több szerb is külföldön, Németországban és Angliában keresi a boldogulást. Azt tapasztalja, hogy kétfajta belső mozgás van a Vajdaságban: a falusiak sokszor adnak még egy esélyt Szerbiának, és városba költöznek, a városiak azonban már inkább az uniós országokat célozzák meg.
Az elvándorlást látványosan felgyorsította az egyszerűsített honosítási eljárás magyarországi bevezetése. Ez legelőször a magyarokat érintette, de ma már a vegyes házasságok esetén is szembeötlő: azok a szerbek, akiknek magyar házastársuk van, a családjukkal útra kelnek az európai nagyvárosokba egy jobb élet reményében. Mint mondja, Szerbiában egyik politikai tömörülés sem tesz semmit az elvándorlás ellen, legyen az akár szerb, akár magyar párt. Ezek  inkább egymással, pontosabban önmagukkal vannak elfoglalva.

Natalija Jakovljevics a Szabadkai Rádiónál dolgozott jó néhány évig, most azonban megszűnt a szerb szerkesztőség. A rádió öt nyelven szólt, köztük magyarul. A szabadkai önkormányzat tartotta fenn. Nemrég azonban új törvényt hoztak Belgrádban: októberig privatizálni kellett az önkormányzati rádiókat. Ezek közül a többnyelvű adók képtelenek megélni a piacon, mert nem tudnak elég hirdetőt vonzani. A Szabadkai Rádió sem számíthat arra, hogy bárki is megveszi. A szabadkai magyarság az egyetlen ütőképes magyar párttól, a Vajdasági Magyar Szövetségtől (VMSZ) várta a rádió megmentését, ők azonban úgy döntöttek: inkább  Szabadkai Magyar Rádió néven alapítanak rádióállomást, a hozzájuk kötődő Pannon Rtv égisze alatt. A viszonylagos függetlenséget élvező rádió szúrta a politika szemét – vélik a rádió munkatársai.
A döntés érzékenyen érintette a szabadkai magyarságot, annak ellenére, hogy közülük sokan inkább a magyarországi médiát figyelik: az egész nap magyar nyelven szól hozzájuk. Sokszor előfordul, hogy az itteni magyarok jobban tisztában vannak a magyarországi politikával, mint a szerbiaival.

– Azok a fiatalok, akik a kivándorlási hullám ellenére a Vajdaságban maradtak, igyekeznek nem foglalkozni a politikával. Ha a szakmájuk valamennyi függetlenséget biztosít nekik, inkább nem folynak bele ezekbe a dolgokba – ezt már Vígi Zsoldos Zsaklina mondja. A 39 éves újságírónő és a férje a Magyar Szónál, az egyetlen vajdasági magyar napilapnál dolgozik, így bajosan tudnának távol maradni a politikától.

A Magyar Mozgalom klubestjén vagyunk egy új belvárosi galériában, a Klein House-ban. Azt Magyarországon is lehetett érzékelni, hogy a Magyar Mozgalom megalapítása vihart kavart a vajdasági politikai életben; azt jelentette, hogy megjelent egy hasadás a gyakorlatilag egyeduralkodó magyar párt, a VMSZ egységén. A mozgalom egyelőre civil szervezet. Olyan értelmiségiek és volt, illetve jelenlegi VMSZ-es politikusok csatlakoztak hozzá, akik nem voltak elégedettek a magyar párt politikájával.

A párt vezetője, Pásztor István azt mondja: másképp, mint sarkosan, nem tud fogalmazni a mozgalom résztvevőivel kapcsolatban. Épp az ottlétünkkor nyilatkozta a Kossuth rádiónak, hogy a Magyar Mozgalom résztvevői „rothadt almák a ládában”.  Pásztor szerint a VMSZ kritikusai sem válogatják meg a szavukat, „személyeskedő, alpári” irányba vitték el a közéletet. Szerinte elfogadhatatlan az is, hogy egyes politikusok belülről bomlasztják a pártot, és állítása szerint több mint száz óra tárgyalás alatt sem derült ki számára, hogy mit akarnak a tiltakozók. Pásztor egyébként szabadkai baráti társaságként írja le őket, akiket véleménye szerint a sértettség mozgat.

A Magyar Mozgalom szabadkai klubestjén nem sokan gyűlnek össze. A Magyar Szó néhány fiatal újságírója, egy civil aktivista, egy népdalénekes és egy-két érdeklődő kíváncsi a beszélgetésre. Pedig érdekes emberek ülnek az asztal körül. Például Németh János nyugalmazott újságíró. Kiderül, hogy számunkra valóságos kincs ez a kicsit zömök, sötét zakós, szemüveges idős úr, aki egyik cigarettáról a másikra gyújt. Hatvanhét éves. Szinte nincs az elmúlt évtizedek vajdasági politikájában és újságírásában olyasmi, amire ne emlékezne. Szabadkán él horvát feleségével és kutyájával, amelyet a magyar nemzetiséghez sorol – így névlegesen megvan otthon a magyar többség.

Összeszedetten, a higgadt elemző hangján beszél a politikáról és a közelmúlt történelméről, időről időre megcsillan az abszurd történetekben a humor. Amikor az elvándorlás kerül szóba, azért kissé rezignálttá válik.
– A városrészünkben lassan azt vesszük észre, hogy kiürül az utcánk. Már szinte csak mi élünk ott az eredeti lakosok közül és három-négy özvegyasszony – meséli Németh. – Semmilyen statisztika nem fogja kimutatni, de ebben nagy szerepe van annak, hogy a határon túli magyarok magyar útlevelet kaptak. Újvidéki rokonaim, akik már alig tudnak magyarul, most azzal jönnek hozzám, hogy hogyan lehet megkapni a magyar állampolgárságot. Mennének minél előbb, mert nincs munka, semmilyen távlat. Akad olyan család, ahol két nyugdíjas tartja el a két gyereket. Ismerek olyan rádióst, aki Németországba megy ötvenévesen. Megszűnt a rádió, két gyerek van. Mosni fog, takarítani. A hatvanas-hetvenes években sokan mentek ki vendégmunkásnak, most viszik a rokonaikat. Nem lesz itt százezer magyar sem hamarosan – jósolja sötéten.

Ők a feleségével maradnak, ha már eddig kibírták. Pedig sok mindent megéltek az elmúlt évtizedekben: a diktatúrától a háborún át a kisebbségeket ért támadásokig és a hiperinflációig. Néha maga is csodálkozik, hogyan voltak képesek egyetemre járatni a gyerekeiket azokban az időkben. Most viszont azzal kell szembesülniük, hogy már egyikük sincs velük: külföldön, illetve az anyaországban élnek. Azt nem állítja, hogy a VMSZ tehetne az elvándorlásról, hiszen a szerbek is mennek.

Natalija Jakovljevicshez hasonlóan Németh János is a Szabadkai Rádió szerkesztőségében dolgozott. Annak idején a VMSZ-ben politizált. A magyar párt alapításakor úgy érezte, annyira kritikus a helyzet, hogy részt kell vennie a közügyekben. Azóta kilépett a pártból, és nem is akart belefolyni többé a politikába, mostanában mégis feltűnik a Magyar Mozgalomhoz kötődő rendezvényeken, és kifejti a véleményét a sajtó helyzetéről.
Nem áll haragban a VMSZ politikusaival, de úgy látja, hogy megint nem a jó irányba mennek a dolgok.

– A vajdasági magyar politikum ma a VMSZ-szel jelent egyet, a vajdasági magyar sajtó pedig az egypártrendszer képmása – mondja Németh. – Visszaidézi a kommunista időket, amikor minden újság egyforma volt. Ezt az emberek is észreveszik. A szomszédom sosem politizált, de nemrég megkérdezte, hogy miért kell minden hét végi Magyar Szó címlapján ugyanazt a politikust néznie. A tévét is kikapcsolja, ha mindig ugyanazt látja.

Németh János szerint a kisebbségi nyelvi jogokkal kapcsolatos igyekezet alábbhagyott a Vajdaságban.
– Nem látom már, hogy bárki is számonkérné a közintézményeken a többnyelvűséget. A magánszférában gyakoribb a többnyelvűség, mert ezzel ügyfeleket szerezhetnek a vállalkozások. De már régen nem folyik harc például a többnyelvű utcatáblákért vagy a hivatalokban az anyanyelvű ügyintézésért. A hetvenes években ezt még ösztönözték is; a „környezet nyelvének” ismerete követelmény volt, aztán már csak kívánatos, most pedig már egyre jobban elszerbesedik Szabadka – panaszolja.

A belváros mindennapi életében egyébként sokszor tapasztalja a látogató a kétnyelvűséget: amellett, hogy sok magyarral találkozunk, a szerbek is megértik legalább az alapvető magyar mondatokat. Van, aki szerb létére is szinte folyékonyan beszél, másoknak csak néhány kifejezés jut eszükbe. Szállásadónk, egy negyvenes éveiben járó hölgy például nem beszéli, de valamennyire érti a magyart. „Bejárati ajtó” – jut eszébe hirtelen magyarul, és felragyog, mint aki valami kivételesen értékes képességet fedezett fel magában.
A Szabadkai Rádió szerkesztőségében a főszerkesztő, Németh Ernő úgy beszélget szerb kollégájával, hogy ő magyarul szól hozzá, az pedig szerbül válaszol. Az üzletekben néha egyszerűen két nyelven köszönnek ránk: „Dobar dan, jó napot!”

A Szabadkai Rádióban még mindig élő, nyüzsgő szerkesztőséget látunk, ahol ötpercenként nyílik az ajtó, és kávéillat járja át a szocialista iskolaépületre emlékeztető kockaház sötét folyosóit. Ekkor még nem tudjuk, hogy a rádiósok egy ideje már nem kapnak fizetést a munkájukért. Az itt dolgozó magyar újságíró, Tóth Imre elmondása szerint a Szabadkai Rádió körüli helyzetnek ugyan nem a VMSZ az okozója, azonban mégis hibás abban, hogy idáig jutottak. A rádiós szerint a VMSZ belgrádi parlamenti képviselői szerb koalíciós partnerüknél el tudták volna érni, hogy a kisebbségi média esetében ne tegyék kötelezővé a privatizációt – szerinte azért nem sikerült, mert a pártot zavarta a rádió függetlenebb hangja. – A Fidesz most a VMSZ itt nálunk, az MTVA pedig a Pannon Rtv – egyszerűsíti le vagy talán sarkítja is kissé a helyzetet Németh Ernő.
– Temerinben és Törökbecsén már nem is lehet hallani magyar szót az ottani rádiókból. Mi addig működhetünk, amíg nem teszi ránk valaki a lakatot, legkésőbb jövő év decemberéig, mert addig van frekvenciánk. De november elseje óta munkanélküliek vagyunk, önkénteskedünk, és imádkozunk a Jóistenhez, hogy kapjunk legalább egy cigarettára elegendő pénzt – mondja Tóth Imre.
A rádiósok petíciót fogalmaztak meg a Szabadkai Rádió megmentéséért, amelyet 6500-an írták alá.

Pásztor István lapunknak elismerte: a rádió kapcsán van szó politikai ellentétről is. A szerkesztőségnek az a része, amely ragaszkodott a régi Szabadkai Rádióhoz, az elmúlt időszakban a VMSZ politikai ellenfeleként viselkedett. Szerinte az, amit a magyar választók elvárnak tőlük, nem a régi Szabadkai Rádió megőrzése, hanem az egész napos magyar adás, és ő ezt tartotta szem előtt, amikor a Szabadkai Rádió sorsa volt a kérdés. A nemzetiségi adó a saját eredeti frekvenciáján ugyanis nem sugározhatott volna egész nap magyar adást, hanem csak szendvicsprogramban, amikor épp nem a többi nemzetiség nyelvén szólt a rádió. Amikor évekkel ezelőtt ez a helyzet létrejött, huszonháromezer aláírás gyűlt össze az egész napos magyar adás megőrzéséért. Akkor tárgyalásokkal elérték, hogy az Újvidéki Rádió frekvenciáját használhassa a Szabadkai Rádió a sajátja helyett. Pásztor István szerint nincs logika abban, hogy ugyanazok, akik az egész napos magyar adást követelték, most az önálló rádió megtartásáért szállnak síkra, még akkor is, ha ezzel ismét szendvicsprogramba kerülne a magyar adás.

– Mi nem voltunk érdekeltek a Szabadkai Rádió megvásárlásában, mert nem lett volna lehetőség egész napos magyar műsor sugárzására. Az egyedüli megoldás az volt, hogy ez a frekvencia átkerüljön a Pannon Rtv-hez. Mi a regionális rádiók privatizációja ellen politizáltunk. Európai szakértők nyomására, a sajtószabadság és a befolyásolás emlegetésével mégis elfogadták a kötelező privatizációról szóló törvényt – mondja.
Mikor felvetjük, hogy az új Szabadkai Rádiónak egész napos magyar adása van ugyan, de nem önálló hírszolgáltató, hiszen legtöbbször a Pannon Rádió vagy Televízió híreit hallja a közönség itt is, Pásztor István azt válaszolja: nem foglalkozik szerkesztéspolitikával, és állítja, senki nem szól bele a Magyar Nemzeti Tanács által fenntartott médiumok műsorpolitikájába. – Ha Magyarországon a közszolgálati médiát lehet úgy irányítani, hogy ugyanabból az anyagból dolgoznak a szerkesztőségek, akkor nem látom, hogy itt ennek mi lenne az akadálya – vélekedik.

Már annyira ráhangolódtunk az egypárti politikára, hogy meg sem lep minket a vajdasági magyar civil csoport névválasztása: Második Nyilvánosság. Szabadkán nehéz nem összetalálkozni az egyik alapítóval, Bózsó Istvánnal. A csoport a szabadkai „kultúrbotrány” miatt jött létre egy éve, mikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának élére Andrási Attilát nevezték ki. A döntést az MNT hozta meg, amelyet az anyaországi és vajdasági magyar színházi szakma és a társulat tiltakozása ellenére is erőből érvényre juttattak. Az új évad kezdetén a színház Andrási rendezésében bemutatta Az ügynök halálát, ekkor Bózsó szerint a darab „botrányos silánysága” a közönséget is szembesítette azzal a ténnyel, hogy nem szakmai, hanem politikai döntést hozott az MNT, amelynek tanácsnokai döntő többségét a VMSZ delegálta. Szerinte az MNT a meghatározó médiumok felett formális és informális hatalommal bír, ezek a sajtóorgánumok pedig cinikus módon sikerről cikkeztek. Ezért ötödmagával Facebook-oldalt hozott létre, felerősítve a háborgó közönség hangját, ami után nem sokkal leváltották Andrásit.

– Azt a csatát megnyertük – summázza a végeredményt Bózsó. De ennél is tovább megy: elmondása szerint a bebetonozott, megkövesedett vajdasági közéleti viszonyok megreformálása lett a céljuk.
A diktatúra bukását követő évek szerinte nem hozták meg a várt eredményt, és úgy véli: az általános rossz hangulat is okolható a kivándorlásért. – Milyen is lenne egy poszttraumás stresszben szenvedő ország hangulata? Különösen az egyik, amúgy is frusztrált kisebbségé? – kérdi Bózsó, aki szerint az élet átpolitizáltsága azokat is elűzi innen, akik képesek lennének feltalálni magukat. – Ahogy Magyarországot, úgy Szerbiát is elsősorban az értelmiség és a szakképzettek kivándorlása sújtja – mondja.

Ám szerinte még egy politikai fordulat sem tudná azt az alapproblémát kezelni, hogy a vajdasági magyarság végérvényesen elöregedett. – Két-három évtizeden belül a vajdasági magyarság lélekszáma a mostani felére vagy az alá fog csökkenni. Az oktatás gőzerővel történő, világszínvonalat megcélzó fejlesztése, szellemi értékeink következetes megerősítése, a valódi tehetségek támogatása talán képezhetné egy majdani gazdasági erőtér magját, amely felé aztán gravitálna a pénz is, megteremtve egy élhetőbb élet feltételeit – mondja. Amikor Pásztor Istvánt kérdezzük az elvándorlásról, azt mondja: most a magyarországi gazdaságfejlesztési forrásokhoz fűznek komoly reményeket.

– Hiába van diplomád, nem fogsz állást kapni, ha csak nem vagy valamilyen párt tagja, vagy valaki nem protezsál be. Akkor kapsz pénzt, akkor mennek át a pályázataid, ha valaki támogat. Ez a szerbeknél is így működik, sőt náluk ez talán még meghatározóbb – mondja Vígi Zsoldos Zsaklina, aki a Magyar Szó online szerkesztője volt, de egy betegszabadság után már a gyerekrovatban találta magát.
Kollégáját, Bajtai Kornélt három pozícióról váltották le rövid időn belül. Idén januárban a főszerkesztő-helyettesi

tisztségről, majd július végén a nyomtatott lap szabadkai városi rovatának éléről és az online kiadás éléről. Az újságírók szerint a lefokozásoknak az volt az okuk, hogy csatlakoztak a Magyar Mozgalomhoz. Bajtai Kornél, a Magyar Szó munkatársa úgy látja: mindenáron megpróbálják kicsinálni azokat, akik kapcsolatba kerülnek a mozgalommal.

Épp akkor zártak ki a pártból kilenc városi képviselőt, amikor Szabadkán jártunk. Ők Magyar Mozgalom-platformot akartak alapítani a VMSZ-frakción belül. Pásztor szerint ez megengedhetetlen, mert nem lehet belülről bomlasztani egy pártot. A Magyar Szó munkatársaival a napilap szabadkai irodájában találkozunk. A Corvin Mátyásról elnevezett belvárosi sétányon egy század eleji polgári villa a szerkesztőség központja. A zöld tapéta, a nagy belmagasságú, egymásba nyíló szobák és a tágas, kövezett terasz megőrzött valamit a polgári villa régi méltóságából. Egész Szabadka ilyen: kopott, ám még így is csodálatos szecessziós város. A szerkesztőségnek csak egy része működik itt, a lapvezetés Újvidéken van. Ma itt csoportosulnak azok az újságírók, akik a Magyar Szónál dolgoznak, de csatlakoztak a Magyar Mozgalomhoz. Az újvidéki szerkesztőségben Bajtai Kornél szavaival élve inkább „szófogadó” kollégák tevékenykednek.

A vajdasági közéletnek ezeket a törésvonalait nem könnyű átlátni Magyarországról. Az időnként eldurvuló hangnem és a nagyobb visszhanggal járó esetek – mint a népszínház ügye – azt jelzik, hogy a szerbiai magyarság közélete nem a normális mederben zajlik. Láthatóan a VMSZ sem mindig tudja, hogy reagáljon a heves kritikákra. – A VMSZ megpróbálta átültetni a magyarországi politikai beszédből a balliberális jelzőt az itteni közéletbe mint szitokszót, amellyel a kritikusaikat illetik. De hát a vajdasági környezetben ez teljesen nevetséges. Harmincöt éve élek itt magyarként kisebbségben. Mitől lennék balliberális? – fakad ki Vígi Zoltán, a Magyar Szó szerkesztője.

Hogy mi a probléma, mitől gyülemlett fel ennyi indulat a vajdasági közéletben, arra a kérdésre kitérő választ ad Pásztor István. Szerinte a közelgő választás fogja eldönteni, hogy a Magyar Mozgalom alapítása és a vajdasági sajtón belüli villongások mit is jelentenek. Úgy véli, a történet föl van fújva, és nem is meglepő számára, hogy az idei tartományi és önkormányzati választások előtt valaki „ráindul” a VMSZ-re. Igaz, a Magyar Mozgalom nem párt, és egyáltalán nem biztos, hogy indul a választásokon. (Cikkünk a szombati Magyar Nemzet Magazinban jelent meg, azóta a Magyar Mozgalom bejelentette: indulnak a választásokon, a VMSZ-en belül pedig tovább gyűrűzött a Magyar Mozgalom-botrány. Pásztor István fegyelmi eljárást kezdeményezett a párt minden tagja ellen, akik tagjai a mozgalomnak)

A Magyar Szó négy fiatal újságírója szerint nagyon is van oka a Magyar Mozgalom létrejöttének: nem jó a légkör otthon. – Lehet, hogy akik elmentek, elsősorban anyagi okból mentek el, de másodsorban biztosan azért, mert itthon senki nem kíváncsi a véleményükre – véli Tómó Margaréta.

Akárcsak Bózsó István, az újságírók is gyakran emlegetik a vajdasági élet átpolitizálását és a kontraszelekciót. Ugyanakkor úgy vélik, a szerbiai gazdasági helyzeten és így az elvándorlás problémáján nem tudna sokat változtatni a Magyar Mozgalom sem, hiába válna párttá. A Magyar Mozgalom számukra azt jelenti, hogy van egy kör, ahol lehet bizonyos dolgokról beszélgetni, esetleg szakmai alapon megvitatni olyan kérdéseket, amelyek szerintük most inkább politikai és személyes konfliktusok mentén dőlnek el.

Bár nekik is rengeteg ismerősük él külföldön, ők végül itt maradtak, itt alapítottak családot, és ha már itt vannak, szeretnének valamit tenni is. Vígi Zoltán azt mondja: mióta összejönnek néha a Magyar Mozgalom rendezvényein, legalább történik valami; nem érzi úgy a gondolkodó ember, hogy megfullad.