Hosszú lépcső

Hogyan élnek azok, akiket mozgásukban korlátozott a sors? Megmászhatatlan emeletek és női hátsókra helyezett kezek.

Amikor kimentem az utcára, igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Nem volt tudatos, de éreztem, hogy megbámulnak. Ezzel szemben amikor Tesla is velem van, azt gondolhatom, a szép és okos kutyámat nézik – mondja Mányik Richárd egy budapesti pláza kávézójában. Velünk van a férfi büszkesége, Tesla, egy óriás uszkár és egy border collie szerelemkölyke.

Mányik Richárd 1989-ben, tizenhét évesen lett mozgássérült. Szavaival élve Trabant-balesetet szenvedett – ma diszkóbalesetnek neveznénk. Gyorshajtás: egy pillanat, és megvolt a baj. Mányik utas volt a járműben. Az ütközés következtében átszakította a kocsi tetejét, és kirepült belőle. Hárman ültek a Trabantban, csak neki lett súlyos baja. Sérült a gerince és a gerincvelője is. Lebénult, kerekesszékbe került.

Amikor a baleset után hazament a falujába, sok ismerős sajnálkozva nézett rá.

– De kár érted, sokra vihetted volna – sajnálkozott egy falubeli hölgy.

Richárd nem haragudott rá, tudta, hogy a nő jót akart, csupán őszinte volt. Ám mindjárt az is eszébe jutott, hogy neki így is boldogulnia kell. A tragédia után fél évvel újra megtanult járni, a csoda azonban csak rövid ideig tartott. Egy darabig még mankóval közlekedett, de 1995 óta újra kerekesszékben ül.

Ez a komplikáció – vagyis hogy a sok helyreállító műtét ellenére mégis feladja a gerincvelő – a sérültek körülbelül öt százalékánál fordul elő. Az egyik műtétnél nem mágnesezhető fémmel támasztották meg a gerincét, ezért a beültetett stent állapotát nem tudják ellenőrizni, így bármikor elzáródhat. Ez esetben Richárd nyaktól lefelé lebénulna.

A férfi félelemben élt. Nézegette magát, aggódott, mikor következik be a legrosszabb. Rehabilitációk tucatjaira járt. Egy napon aztán eljött a fordulópont, amit egy betegtársának köszönhet. Ő mondta neki: figyelje meg, kétféle sérült van a kórházban. Az egyik mindennap azt várja, mit mond az orvos, mikor kell tornáznia, mert hála az orvostudomány fejlődésének, idővel meg fogják gyógyítani, és fizikai állapotának addig is kitűnőnek kell maradnia. A másik típus éli az életét, próbál boldogulni, csalódásmentesen.

Richárd az utóbbira törekszik. Ma boldog családos ember. Balesete után találkozott a feleségével. Akkor, amikor éppen tudott járni. Megismerkedésük után következett egy újabb műtét, amelytől sok minden függött. Richárd eldöntötte, hogy ha a beavatkozás után is lábra áll, feleségül veszi szerelmét. Ha nem, akkor elengedi, mert nem akar a terhére lenni. Azóta eltelt húsz év, és kiderült, az asszonyt egyáltalán nem befolyásolja, hogy Richárd tud-e járni vagy sem. Egy fiuk született, a ma tizenöt éves Bence.

A fiú úgy segít, hogy Richárd észre sem veszi, apja pedig arra neveli, hogy kérdezzen. Élénken él ugyanis benne az emlék: amikor még a kilencvenes években egy kisfiú meglátta őt a kerekesszékben, megkérdezte az apját, mi történt a bácsival. Erre az apa adott neki egy taslit, és elrángatta onnan. Richárd ezzel szemben még azt is megengedte fiának, hogy kipróbálja a kerekesszékét, kiskorában Bence olykor azzal közlekedett. Richárdot sok sorstársa kritizálta, miért tesz ilyet, ő erre csak azt mondta: örül, ha a fia nem idegenkedik a segédeszköztől.

A Mányik családdal több kutya is él, most éppen három. Richárd ugyanis segítőkutya-kiképzéssel foglalkozik, többedmagával hozta létre a NEO egyesületet, amelyben sérültek és nem sérültek is dolgoznak. Hallás- és mozgássérülteket, továbbá autistákat segítő kutyákat képeznek. És a gazdákat is, mert sokan úgy gondolják, könnyű lesz az összeszokás. Ők általában lemorzsolódnak.

Pedig a kitartás megéri, hiszen egy hűséges eb lelki segítségén túl fontos lehet a gyakorlati-fizikai támogatás is. Amikor a sérültnél görcsös állapot áll be, a kutya boldogan segít gazdájának. Ha Richárd nem éri el a távirányítót, vagy nem tudja lekapcsolni a villanyt, a betanított kutya rögtön megoldja a problémát. A férfi ekkor úgy érzi, bár segítségre szorul, mégsem a családját terheli vele. Emellett a kutya aktivitásra serkenti a mozgáskorlátozottakat.

– Korábban, amikor a testvéreimmel vagy ismerősökkel mentem el sétálni, úgy éreztem, engem sétáltatnak, míg a kutyákkal ez éppen fordítva van – mondja nevetve.

Rossz nap ide vagy oda, ha Teslának ki kell mennie, akkor nincs mese, indulni kell. És jó érzés, hogy rá is támaszkodik valaki.

Richárd szerint a plázák megépítése áldás volt a mozgáskorlátozottak számára. Nagy a tér, van lift és mozgássérültmosdó, a boltok pedig földszintesek. Tizenöt évvel ezelőtt sok minden más volt. Az emberek hozzáállása is. A kilencvenes években, amikor bankba mentek a feleségével, hiába tett fel kérdést a banki alkalmazottnak, az mindig a feleségének válaszolt.

A férfi szomorúan tapasztalja, hogy ma is viszonylag kevés mozgássérült aktivizálódik. Minden rendezvényen, legyen az kutyás bemutató vagy akár táncfellépés, ugyanazzal a szűk maggal találkozik. Ma itthon nagyon nehéz autó nélkül közlekednie egy kerekesszékesnek. Régi típusú villamosokra felszállni, aluljárókba lemenni szinte lehetetlen. Az intézmények, lakóépületek többségében sem lehet közlekedni.

Richárd Németországot hozza fel az akadálymentesítés jó példájának, ahol rehabilitáción járt.

– Egy barátom megjegyezte, milyen sok odakint a mozgássérült. Pedig egyáltalán nem több, mint itthon, csak többen mennek ki az utcára.

Richárd sok évvel később újra belefutott a történet elején említett sajnálkozó ismerősébe. Ekkor már vele volt akkori segítőkutyája is. Elsőre persze a kedves négylábú ragadta meg a hölgy figyelmét, rövidesen azonban leomlott a zavartság fala, és egyszeriben a férfi sérüléseiről kezdtek el beszélgetni.

– A kutyák sok mindent elérnek szótlanságukkal. Mi, emberek is ezt tehetjük szavainkkal, ugyanakkor falakat is építhetünk belőlük.

Fenyvesi Zoltán fotójával van kiplakátolva fél Budapest. Till Attila Tiszta szívvel című filmjének egyik főszereplőjét mostanában valósággal szétszedik az újságírók. Amikor egy étteremben találkozunk, humorával már az első percben megalapozza a beszélgetés hangulatát. Elnézést kérek tőle, hogy egy pillanatra kimegyek, ő pedig csak annyit mond:

– Nyugodtan, nem szaladok sehova.

A huszonhárom éves fiatalember Richárdhoz hasonlóan kerekesszékben ül. Zoltán viszont mindig is így élt, születésekor orvosi műhiba okozta gerincsérülését. Egyáltalán nem érzi a lábát. Akkor az orvosok abban sem voltak biztosak, hogy a felsőtestét tudja-e majd mozgatni.

– Erre jól rácáfoltam – kacsint büszkén.

Zoltán édesanyja igyekezett vegyes közegbe vinni a fiát. Bár volt, hogy iskolatársai cikizték, de a fiú sosem érezte, hogy igazán célkeresztbe került volna.

Ettől függetlenül a tinédzser Zolinak nem volt mindig könnyű megbarátkoznia helyzetével. Legtöbbször inkább otthon maradt, számítógépes játékokkal szórakozott. Ezen változtatott sokat a táncolás, édesanyja unszolására kezdett bele tizennégy évesen.

– Jót tett a közeg. Akkor sokan azt mondták, belőlem legfeljebb telefonos ügyfélszolgálatos vagy informatikus lehet. Semmi baj nincs ezekkel a szakmákkal, de én szerettem volna hinni, hogy bármi lehetek. A táncosok ebben is segítettek. Láttam, hogy van ott könyvelő, modell, kutyakiképző (vagyis az imént megszólaltatott Mányik Richárd – H. Sz.), a lehetőségek tárháza tehát végtelen.

Zoltán PR-t és marketinget tanul, érdeklik a kreatív munkák, a reklám. Ezen belül is a divat világa vonzza, tudatosan kezdett el divatbemutatókra járni, hogy bedolgozza magát a szakmába.

Zoli előtt azóta nyílt ki teljesen a világ, amióta mindent maga tud intézni. Kivéve a főzést meg a felső polc elérését, az nem megy. Nagyon örül, hogy az új villamosoknak és az alacsony padlós buszoknak hála egyedül közlekedhet. Minden utat megtervez. Néha hosszú kilométereket végigkerekezik, mert másképp nem tudja megoldani. Jó erőben van, a kerekesszékesek sportolását támogató és lehetővé tevő Suhanj! Alapítvánnyal több maratonin is indult, köztük a New York-in. Most éppen búvárkodni tanul.

Zoltán nem veszi észre, ha megbámulják, legfeljebb barátai hívják fel rá a figyelmét. A Till Attila filmjében játszódó jelenet, amelyben egy idős nő pénzt ad neki, valós történeten alapszik.

– Kaptam 250 forintot egy nénitől: tessék, fiatalember, magának nagyobb szüksége van rá, mondta. Én meg hiába magyaráztam, hogy köszönöm, nem kérem, nagyon gyorsan elment.

Hittérítők kedvenc alanya is: gyakran ígérik neki, hogy lábra fog állni.

Zoltán egyébként nem panaszkodik, ki még nem rabolták, meg sem verték. Piszkálást pedig szerinte mindenki kap.

Mostanában amúgy is van egyéb gondja: meg kell tanulnia kezelni a rengeteg bókot és dicséretet. A Tiszta szívvel hatalmas siker. Till Attilával az alapítványán keresztül ismerkedett meg, a szerepet pedig egy kávézás, majd meghallgatás után kapta. Ettől függetlenül nem dédelget színészi álmokat. Most sem egy átlagos fiatal életét éli, minden napja olyan zsúfolt, hogy ki sem lát a teendőkből. Amikor pedig nem tanul, sportol vagy dolgozik, a barátaival bulizik. Az a veszély már egyáltalán nem fenyegeti, hogy visszatér a négy fal közé, és naphosszat csak videojátékozik.

Egy ember megítélésében egyáltalán nem lenne szabad szerepet játszania, hogy mozgássérült-e vagy ép, tartja Ilosvai Georgina gyógytornász, a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjának munkatársa, szabad idejében gyermekhospice-házban dolgozó önkéntes. A Georgina által szervezett országjáró nomád túrákon mozgássérült emberek és ép segítőik olyan vadregényes tájakra jutnak el, amit talán maguk sem hittek volna.

– A legtöbb ember – kimondva, kimondatlanul – kerüli a súlyosan mozgássérültek társaságát, mert nyugtalanítónak érzi. Ön viszont egész életét közöttük éli. Hogyan kezdődött?Ű
– Gyógytornászként eredetileg idős emberekkel terveztem foglalkozni a reumatológián, de amikor egy ismerősöm hívására elmentem a budapesti Marczibányi térre, az akkori nevén Mozgássérültek Állami Intézetébe, olyan élmény ért, mintha hazaérkeztem volna. Magam is furcsának találtam, hogy egyáltalán nem zavar, hogy sérültek vettek körül. Szinte minden napot sikerként éltem meg.

– Érzékeli, hogy az ép emberek egy része tart, szinte viszolyog a sérültektől?
– Igen, de inkább sajnálkozásnak nevezném ezt az érzést. Ez személyiségfüggő, és alig megváltoztatható. Szerencsére a társadalom egyre nagyobb része már nem sajnálkozik a mozgássérült emberek láttán, inkább érdeklődve fogadja őket, kíváncsi a problémáikra. Közöttük olyanok is vannak, akik a környezetük hatására kezdetben félnek tőlük, de elég három mondatot váltanom velük, vagy csak találkozniuk kell egy jó fej kerekesszékessel, és ez azonnal megváltozik.

– Mit tekint sikernek a munkájában?
– A súlyosan mozgássérült, például nyaktól lefelé bénult fiatalokat illetően természetesen nem várható el, hogy mozgásállapotukban olyan drasztikus változást érünk el a gyógytorna segítségével, mint például egy bokatörés utáni rehabilitációban. Csekélyebb a javulás, és hosszabb ideig tart. Amiben viszont sokat lehet segíteni, az az önrendelkezésre és az önállóságra tanítás. Ha a sérült ember megfelelő kerekesszéket vagy más segédeszközt kap, és megtanulja ügyesen használni, kiszabadulhat az épületből. El tud menni szórakozni, dolgozni, tanulni, márpedig ez hatalmas ugrás életminőségében.

– A sérültek hogyan látják az épeket? Utálják, irigylik, csodálják őket?
– Ők ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Köztük is vannak kedvesek, irigyek, nyomulósak, szerények. Egyeseknek épp a sérültség ad erőt ahhoz, hogy megezerszerezett erővel küzdjenek a sikerért, és el is érjék céljukat. Mások csak a rosszat látják mindenben, panaszkodnak, magukat sajnálják. A többségi társadalomban is vannak ilyenek, ám ismerőseim, barátaim jó része, például azok, akikkel túrázunk, mind optimisták, és örömteli, teljes életet akarnak élni. Kezdetben engem is meglepett, mennyire. Volt egy izombeteg fiú, aki szinte semmilyen mozgásra nem volt képes, csak a joysticket tudta nyomogatni a kerekesszéken. Mégis azt kérdezte tőlem, tudok-e akadálymentes szórakozóhelyet a környéken. Kiderítettem neki, hol talál ilyet, és néhány nap múlva már mondta is, hogy volt ott, és szuper volt a buli. Értetlenül néztem rá, mert nem értettem, hogyan lehet egy buli szuper az ő állapotában. Azt mondta, hogy megfogta egy lány fenekét. Ezt sem értettem, hiszen a karja nem mozgott, de megkérte a barátját, aki rátette a kezét a lány hátsójára. Tizenöt éves volt, és ugyanúgy megfogta a lány fenekét, ahogy bárki más.

– Ő az üdítő kivétel, vagy általános ez a mentalitás?
– Ugyanúgy állnak a világhoz, ahogy bárki. Szeretnek viccelni, nem haragszanak, amikor a gyerekeim a székükön rodeóznak. Az esküvőmön úgy megtáncoltattak, hogy a szoknyám is leszakadt. Néhányuk jól be is rúgott, és egyikük akkora pofont kapott a másiktól, hogy kirepült a székből. Mindezeken nem bűn nevetni, bár sokan szégyenlik, ha a mozgássérültségből fakadó élethelyzeteket esetenként humorosnak találják. Akkor válik a sérültekhez fűződő viszonyunk természetessé, ha elmúlik ez a szégyenérzet.

– Mi az ön túráinak fő indíttatása? Bejárni a természetet, vagy bebizonyítani, hogy bármire képesek lehetünk?
– Nyolc éve járjuk az országot, minden sérült fiatalt egy ép segítő kísér. Amikor csak lehet, sátorban alszunk, és minden állomáson más-más sportot űzünk. Olyan játékokat, mozgásformákat is, amelyekről kevesen gondolnák, hogy mozgássérültekkel megvalósítható. Volt már hőlégballonozás, jetskizés, csónakázás, kvadozás, barlangászás, sok kilométernyi túra. Szinte mindent meg tudunk oldani, ha kell, a többi sérült segítője egyesült erővel segíti az elakadót. Mindez sokakat meglep. Amikor az egyik iskolai kollégium takarítónője meglátta, hogy éppen éjszakai túrára indulunk, sajnálkozni kezdett: jaj, aranyoskáim, van nektek elég bajotok anélkül is, hogy kirándulni menjetek! Aztán amikor látta, hogy megcsinálták, hősök lettek a szemében.

– Egy hegyi túraúton nem meglepőek az akadályok, a városokban már annál inkább. Lát-e e tekintetben fejlődést Magyarországon az utóbbi évtizedben?
– Vannak még hiányosságok az akadálymentesítésben, de azért tagadhatatlan a fejlődés. Ennek ellenére nemrég az is előfordult, hogy egy sérült fiatal azért nem kaphatta meg az esélyegyenlőségért küzdő alapítvány által meghirdetett állást, mert a lépcsőkön nem tudott bejutni az interjúra. Ám nem ez a mozgássérültek legfőbb problémája Magyarországon. Sokkal nagyobb baj szerintem, hogy sok súlyosan mozgássérült, de szellemileg ép fiatal segítség híján nem tud önálló életet élni, intézethez vagy a családjához van kötve. Így nem vállalhatnak teljes értékű munkát, ki vannak szolgáltatva a barátaiknak, hozzátartozóiknak. Hatalmas a hiány szakképzett személyi segítőkből, akik a mozgássérültek független, önrendelkező életének megteremtéséhez nyújtanának segítséget. A napi többszöri vagy akár 24 órás személyi segítés állami finanszírozása vagy támogatása megoldatlan.

– Segítők hiányában mit tehetnek?
– Nem sokat. Van egy srác, aki kiköltözött az intézetből albérletbe, és egy internetes Google-táblázatot működtet, amelybe a barátai, miként egy órarendbe, beírják magukat, mikor ki vállalja a segítséget a reggelihez, ebédhez, vacsorához. Ő így él, ami egyrészt lenyűgöző, másrészt félelmetesen kiszolgáltatott helyzet. Másokat például egy keresztény gyülekezet segít. Nem várható el ugyanakkor, hogy az ismerősök az év 365 napján rendelkezésre álljanak. Kellenének fizetett szakemberek, akiknek ez a munkájuk. Kívülről talán egyszerűnek tűnhetnek a sérültekkel foglalkozó szakemberek feladatai, ez a munka azonban a megfelelő hivatástudat mellett magas szintű tárgyi tudást is igényel. Rendszeresen tartok képzést gyógytornászoknak, orvosoknak a kerekesszék szakszerű kezeléséről, a betegek betanításának módszereiről: hogyan kell helyesen kanyarodni, két kerékre állni, padkára föl-, padkáról legurulni.

– Hány mozgássérültnek sikerül végül a többségi társadalom tagjaihoz hasonló aktív, sikeres életet élnie?
– Személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy ma már hatalmas a mozgolódás a kerekesszékes fiatalok körében. A különböző rehabilitációs intézményekbe eljutók legtöbbje mindent megtesz, hogy aktív életet élhessen. A továbbtanulás sem megoldhatatlan gond, és egyébként is korántsem minden mozgássérült szegény vagy gyámoltalan. Vannak közöttük többdiplomások, gyermekeket szülők és nevelők, kerekesszékből táncot oktatók, két állás mellett sportolók. No meg luxusautómárka magyar képviseletét vagy étteremláncot igazgatók. Az lenne az ideális, ha nem azért figyelne fel a többség a sikereikre, mert mozgássérült emberek, hanem „csupán” – függetlenül az állapotuktól – tehetségesek.