Európát ismét erőteljes árok osztja két részre. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért állt elő az az éles szembenállás, amely a migránsválság kapcsán az európai politikát meghatározza, nem tekinthetünk el attól, amit „két Európa”-tézisnek fogok nevezni. E tézis szerint a mai konfliktusok magyarázata Európa két felének történelmi szétfejlődésében keresendő. A második világháború kimenetelét a Nyugat reálpolitikai döntése határozta meg: mivel a két gonosz erő, a náci és a szovjet totalitarizmus egyszerre nem tűnt legyőzhetőnek, az egyikkel szövetséget kellett kötni a másik legyőzésére. Így esett, hogy Sztálin a győztes hatalmak között fejezhette be a háborút, s így tudta megszerezni Kelet-Németországot s az attól keletre fekvő, a Vörös Hadsereg által „felszabadított” európai területeket. De a Nyugatnak nem csak ez az eredendő bűn írható a számlájára. Nyilvánvaló, hogy a gyarmatosításnak nevezett folyamat eredményeképp is súlyos morális deficittel kellett számolnia a felszabadítási mozgalmak megerősödésével. Így nem csoda, ha Európa 1945 után, elfeledkezve a szovjet birodalom által megszállt európai népekről, saját magával volt elfoglalva.
Az európai kereszténydemokrata politikai elit Adenauertől Schumanon át De Gasperiig Nyugat-Európa pacifikálását tartotta feladatának, az Európai Unió elődjét épp ezzel a szándékkal hozták létre. Számukra keresztény identitásuk valamifajta politikán felüli politikát diktált, vagyis olyan stratégiát, amely képes az éles politikai ellenállásokat pacifikálni, s megfelelő választ ad a háború utáni balratolódás kihívására is. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a kereszténység mint politikai ideológia ne legyen megosztó, vagyis a vallásos tanításhoz igazodó politika ne legyen erős értelemben keresztény. E politikai igényt csak erősítette az a laikus világ felé nyitó társadalmi tanítás, amely részben a pápai enciklikák révén fokozatosan fejlődött ki, részben közvetlenül a II. vatikáni zsinaton érvényesülő nyitás eredményeképp áttörésként jelentkezett. Ez a fejlemény összekapcsolódott azzal a társadalmi-politikai átalakulással, amely ’68-hoz, valamint a jóléti állam és a fogyasztói társadalom kialakulásához vezetett. Így, miközben a katolikus társadalmi tanítás elvileg az igazságosság érvényesülése érdekében aktív szerepvállalásra buzdította a híveket, a kereszténység egyre inkább kiszorult a politikai diskurzusból, a nyugaton mind szélesebb körben érvényesülő szekularizáció semleges állama egyáltalán nem kedvezett a világnézeti alapon folytatott politizálásnak. A politika ideológiai fellazítása párhuzamosan haladt a vallástól való elfordulás általánosan érvényesülő társadalmi folyamatával.
A cikksorozat további részei
– György Zsombor: A bárányok nem hallgatnak
– Szilvay Gergely: Képmutatás-e a keresztény politika?– Waclaw Oszajca: Kísértés a trón és az oltár szövetségére– Pethő Tibor: A kereszténység, mint a politika szolgálóleánya?
Eközben a vasfüggönytől keletre is kiszorult a vallás a politikai diskurzusból. A magát a dialektikus materializmus és a tudományos szocializmus elméletével legitimálni kívánó baloldali totalitarizmus erőszakos eszközökkel is üldözte a vallást. Nemcsak az egyházi tulajdon államosítása s az egyház társadalmi szerepvállalását biztosító intézményrendszer felszámolása tartozott előszeretettel alkalmazott eszközei közé, hanem az állam a békepapság intézményével morálisan is igyekezett ellehetetleníteni az egyházat. Ám az igyekezet kontraproduktívnak bizonyult: a keresztény hit csendes megőrzése a hatalmi ellenállással szembeni passzív rezisztencia egyik legszélesebb körben alkalmazott eszköze lett, a társadalom politikai elégedetlenségét az egyházak iránti lojalitásával kívánta kifejezni. Ezért aztán a nyugaton olyan sikeresnek bizonyult szekularizáció a rendszerváltás idején ijedten szembesült a szovjet birodalomban reneszánszát élő politikai alapú vallásossággal.
Ebbe az irányba hatott II. János Pál fellépése és aktivitása is: a kifejezetten erős személyes karizmával rendelkező főpap széles körű, időnként még a vallásilag semleges tömegek körében is érvényesülő politikai befolyást gyakorolt. Fellépése soha nem látott népszerűséget biztosított az először csupán szakszervezeti célokat hangoztató, később egyre inkább politikai erőt is kifejtő lengyel Szolidaritás mozgalomnak, és valószínűleg kulcsszerepet játszott a szovjet rezsim alapjainak aláásásában.
A rendszerváltás eredményeképp aztán először a két Németország, majd a két Európa is formálisan egyesült. Ám a „két Európa” tézis által jelölt szétfejlődés nyomai nem tűntek el teljesen, a kontinens két, alapvetően eltérő politikai kultúrára szakadt szét, még mielőtt a migránsválság kihívása elérte volna. Mindez persze nem volt független a 2001. szeptember 11-e után kialakult új helyzettől, vagyis az amerikai politikát alaposan átrendező új, keresztény nyelvet használó politikai-teológiai diskurzustól. Az amerikai nyelvi fejleményre ugyan eleinte süket volt Európa, ám a volt szovjet régió országaiban megütközést keltett az európai alkotmányozási folyamatban megtapasztalt központi politikai cél, amely a kereszténység ideológiai és emlékezetpolitikai háttérbe szorítására irányult.
Mindez olyan helyzetben okozott európai megosztottságot, amikor a Nyugat sok tekintetben átgondolatlan és felelőtlen Közel-Kelet-politikája eredményeképp is új globális folyamatok bontakoztak ki, melyek a kontinentális migráció lehetőségét teremtették meg. Európa ebben a helyzetben a rá jellemző „antipolitikát” választotta. Nem vonta le a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás biztonságpolitikai következtetéseit sem, s a migrációval kapcsolatos kommunikációjában továbbra is humanitárius segítségnyújtást emlegetett, miközben szakértők szerint valószínűleg munkaerőhiányát kívánta orvosolni a beáramlás bátorításával. Mindeközben az EU Németország vezetésével Törökországgal egyezkedik a menekültáradat megfékezése céljából. A schengeni határok közös európai biztosításának hiányát saját bőrükön érzékelő kelet-európaiak erőteljes – időnként már regionálisan egyeztetett – fellépésre szánták el magukat saját országhatáraik védelmében. Az itteni politikai elit az identitáspolitika igényével lépett fel, amiért a nyugat-európaiak a politikai korrektség jegyében támadják őket.
Európa tehát ismét, mint már annyiszor története során, megosztott. E megosztottságot a „két Európa” tézis magyarázza: míg a keleti blokk országaiban mindmáig erőteljesebben érvényesül – legalább a politikai kommunikáció szintjén – a politikai kereszténység, Európa nyugati fertályán a kereszténység politikai nyelvhasználata továbbra is anatéma. Ám e politikai megosztottság kirakata mögött a választók mind szélesebb köre fejezi ki Európa-szerte kritikáját a jelenlegi európai politika hipokrita természetével szemben. E tömeges kritikának fontos tárgya a keresztény értékrend tudatos leértékelése, háttérbe szorítása.
Ha egy ilyen történeti és geopolitikai háttér előtt tekintünk a Fidesz és egyszemélyi vezetője politikai irányvonalára, jól érzékelhető és érthető is annak logikája. Aki ezt nehezményezi, az ugyanezt nehezményezheti a 2001 utáni amerikai politikai nyelvhasználatban is. Egy ilyen, a reálpolitikát figyelmen kívül hagyó kritikának ezért nincs tényleges relevanciája. Más kérdés, hogy amikor a Fidesz magát keresztény, konzervatív és polgári értékrend alapján álló erőként határozza meg, akkor maga kínálja fel azt a külsődleges mércét, amellyel döntéseit mérnünk kell: a tízparancsolatot. S ahogy egyik vezetője nyilatkozta, a párt immunrendszerének erősségét méri, hogy vezetője és a döntéshozásba bevont elitje képes-e érvényt szerezni ezeknek az elveknek. De ne legyünk képmutatók: a politikai hatalomtól nem várhatunk többet, mint magunktól, egyes egyénektől: a keresztény ember nem szent, csak tisztában van saját hibáival, bűneivel, s mindent meg kell tennie ezek orvoslása érdekében. A folyamatos önkritika és önkorrekció a feladata a Fidesz politikai elitjének is, ha hitelességét szeretné megőrizni vagy visszaszerezni a következő választásokig.
