Dél-Korea: grafitnyomok az okostelefonon

Élen jár a technikai fejlődésben, de közben kicsit elveszítette a saját múltját.

Kilenc napot töltöttem Szöulban a koreai külügyminisztérium meghívottjaként, a visegrádi országok fiatal művészei és kulturális területen dolgozó szakemberei számára létrehozott program vendégeként. Ez a rövid idő aligha adhat valódi elmélyülést egy idegen kultúrában, ám arra éppen elegendő volt, hogy a távol-keleti ország különös problémáival szembesüljek. Régóta foglalkoztatott Dél-Korea helyzete, amit csak tudtam, elolvastam a témában, az utazás előtt pedig igyekeztem még alaposabban felkészülni. Mégis meglepett, ami kint várt rám. És ha az elfogultságom miatt a saját szememnek nem is hittem volna, kísérőink, a húszas-harmincas éveikben járó koreai fiatalok véleményét nem hagyhattam figyelmen kívül. Elbeszéléseikből pedig – a nyilvánvaló sikereken túl – feszültségekkel és ellentmondásokkal teli ország képe rajzolódott ki.

Busszal érkeztünk Szöulba az incshoni reptérről. Már a távolból feltűntek a toronyházak, ám az is látszott, hogy a dél-koreai főváros nem Sanghaj vagy Hongkong: bár a maga hetven felhőkarcolójával Szöul sem panaszkodhat, mégsem ezek az óriások határozzák meg a látképet. Sokkal inkább a várost körülvevő nyolc hegy, amelyek mintha ősi istenként őriznék a metropoliszt, úgy magasodnak az épületek fölé; és természetesen a Szöult kettészelő Han folyó, amely évezredek óta meghatározó szerepet játszik a település életében, és amelyen napjainkban csak a fővároson belül összesen huszonhét híd ível át. Amerre csak nézünk, hidak és újabb hidak. Először csak kényelmetlen, aztán egyre nyomasztóbb az érzés: elveszünk a hatalmas méretek között. Mintha más arányok szerint épült volna a város, vagy mi magunk zsugorodtunk volna össze. Szöul hatalmas. A város szinte összenőtt a környező településekkel, az így létrejött metropolisz pedig nagyobb, mint London és népesebb, mint Újdelhi.

Idegen városban először mindenki bizonytalanul mozog, ám napok alatt hozzá lehet idomulni az ismeretlenhez. Az ismétlések sorozata az izmokba ivódik, és elkezdjük rendszerként felfogni magunk körül a teret. Erre Szöulban ne nagyon számítson senki. Elég csak ránézni például a metróhálózat térképére – amely inkább egy atomreaktor kapcsolási rajzához hasonlít –, hogy elbizonytalanodjunk. Összesen tizenkilenc vonalon több mint hétszáz megálló – és nyolcmillió utas naponta.

– Ne aggódj, mi is állandóan eltévedünk – mondta az egyik vendéglátónk biztatóan a zavaromat látva. – Korábban még utcanevek és házszámok sem voltak – tette hozzá. És hogy akkor mégis hogyan tájékozódtak? Talán még ők maguk sem tudják. Így már persze jó taxisunk tanácstalanságát is más szemmel néztük.

A helyrajzi számokon alapuló rendszert egyébként 2011-ben váltották fel az utcanevek és házszámok, ám ezt sokan nehezen szokták meg, a postások a mai napig gyakran a korábbi számozás alapján kézbesítik a küldeményeket. Mivel ezt már törvény tiltja, így csak ceruzával halványan írják rá a csomagra a régi számokat, hogy biztosan megtalálják a címzettet, mesélte kísérőnk.

Az alig észrevehető grafitnyomok különös fénytörésbe kerülnek, ha az ember belép az egyik nemzeti büszkeség, a Samsung bemutatótermébe. Élj a jövőben! – hangzik a világ vezető technológiai cégének szlogenje, és ha körbenézünk a futurisztikus térben, kétségünk sem lehet, Dél-Korea (egy másik része) már a jövőben él. Okostelefonok igazítanak útba, okosporszívók takarítják a lakást, okoshűtőszekrények ügyelnek az egészséges táplálkozásra, okos-iskolatermek fegyelmezik a nebulókat, és mozivászonnyi méretű okostelevíziók határozzák meg az esti programot.

Múlt és jövő különös módon keveredik Dél-Koreában. Mintha a csúcstechnológia margóján mindig feltűnnének a halvány ceruzajelek. Amelyeket aztán időről időre módszeresen kiradíroznak. Amint a modern életérzés hatalmába kerítette a koreaiakat a hatvanas-hetvenes években, tömegesen szabadultak meg a múlt emlékeitől. Első körben a tradicionális bútoraikat dobták kukába, hogy nyugati mintára rendezzék be otthonaikat. Szerencsére akadt valaki, aki másként gondolkodott az elmúlt évszázadok mindennapjainak hagyatékáról: Cshjung Miszuk elhatározta, hogy nem hagyja veszni a kulturális emlékeket. A Jonszei Egyetem korábbi professzora csaknem 2500 különféle tradicionális bútort gyűjtött össze, amelyeknek méltó helyet is álmodott, így nyílt meg 2008-ban a Koreai Bútormúzeum Szöulban. Az intézmény ma már fogalom, Hszi Csin-ping kínai elnök ugyanúgy felkereste koreai útja során, mint Orbán Viktor miniszterelnök, a nagy világcégek vezetői vagy épp a hollywoodi hírességek; Victoria Beckham a tradicionális minták alapján fából épült múzeumban tartotta nemzetközi divatbemutatóját.

– Eltökélten emlékezünk hőseinkre, Szedzsong királyra, aki megalkotta a koreai ábécét, valamint I Szunsin admirálisra a Japán felett aratott győzelmei miatt, ám közben elfelejtjük, hogyan is éltünk egykor – nyilatkozta a tulajdonos asszony a The Korea Timesnak. – Újra meg kell tanulnunk a tradícióinkat, hogy megérthessük a múltunkat.

Koreában több mint ötszáz éven át a Csoszon-dinasztia uralkodott, 1910-ben azonban Japán elfoglalta az országot, és egészen 1945-ig megszállás alatt tartotta. A felszabadulást követően nem sokkal kitört a koreai háború, amelynek következményeként az ország két részre szakadt. Dél-Korea amerikai támogatással autokráciává vált, teljhatalmú vezetők irányítása alatt stabilizálódott a helyzete, ám ugrásszerű fejlődésnek csak 1987 után indult, immár szabadpiaci demokráciaként. Mindeközben a kommunista Észak-Koreában az 1953-as szakadáskor megállt az idő. A diktátorok cserélődnek, ám a szegénység és az atomfenyegetés változatlan.

A két ország viszonyáról is faggattam a déli fiatalokat.

– Az idősek szeretnék, ha újra egyesülnénk, mi már kevésbé – felelte egyikük. – Nézd meg, mi történt Németországban, hiába pumpáltak a keleti részbe egy rakás pénzt, még mindig óriási a szakadék, és ha nekik nem ment, képzeld el, mi lenne velünk.

A folyamatos fenyegetés azonban kevésbé zavarja őket, mint gondoltam.

– Katonaként a két ország között húzódó demilitarizált övezet közelében szolgáltam, az nem volt annyira vidám – fogalmazott egy huszonéves férfi. – Néha át is lőttek, de nem viszonozhattuk a tüzet. Nem hiszem amúgy, hogy képesek lennének atomot dobni bárkire.

– A legfontosabb, hogy a Koreában lévő amerikai támaszpontokat és a szöuli nagykövetségüket megvédjük, a többi nem nagyon számít – tette hozzá egy társa. És ezt látszólag nagyon komolyan gondolják, az amerikai nagykövetség valóban úgy néz ki, mint egy erődítmény.

Dél-Koreában amúgy sem viccelnek, ha egy feladat elvégzéséről van szó. Mindent kétszáz százalékos erőbedobással csinálnak. A nyolcvanas-kilencvenes években kitalálták, hogy világszerte ismertté teszik a koreai kultúrát: a könnyűzenét, a filmeket, a színházat. És néhány évtized alatt el is érték céljukat. A popzenében az ország megkerülhetetlen fogalommá vált – és nem csak Psy slágere, a Gangnam Style miatt –, filmrendezőik pedig a legnagyobb fesztiválokról szállítják a díjakat. A Korean Wave, vagyis a koreai hullám hátán aztán érkezhet a kiegészítő áruk tömkelege és persze az egyáltalán nem burkolt önreklám. Ez a soft power magas foka, vagyis a puha hatalomé, amely nem erővel, hanem ésszel növeli az ország nemzetközi befolyását, s teszi kívánatossá külföldön Dél-Koreát.

Ugyanakkor a kifogásokat és pihenést nem ismerő munkamorálnak köszönhetően nem ritka, ha napi 15-16 órát dolgoznak.

– Van egy kollégám, akinek nem marad ideje aludni, mire hazaér, már indulhat is vissza dolgozni – mesélte egy lány. – De nekünk még szerencsénk van, a főnökünk Amerikában nőtt fel, így nem ragaszkodik úgy a hagyományokhoz – tette hozzá. A hagyomány ebben az esetben azt jelenti, hogy mindig azt kell csinálni, amit a főnök mond, az irodában és azon kívül is. Ha a főnök azt mondja, inni kell, akkor inni kell ájulásig, különben megszégyenül az ember.

Az autoritás, az idősebbek és a feljebbvalók feltétlen tisztelete mára feszültségforrássá vált. A fiatalok gyakran indokolatlan uralkodásnak, a tradícióval való visszaélésnek érzik a tiszteletet követelő magatartást.

– Nem véletlenül mennek annyian külföldre tanulni és dolgozni – mutatott rá egy fiatal lány, aki maga is Bostonban tanul. Sok fiatal a kilátástalannak tűnő helyzete miatt a Csoszon-dinasztia nevét az angol hell ’pokol’ szóval egybegyúrva egyszerűen Hell Joseonnak hívja Dél-Koreát.

Persze egy kívülálló számára az ázsiai ország igen messze van a pokoltól. Minden váratlan probléma ellenére Dél-Koreában valaminek mégis működnie kell, ha a múlt súlyos terheivel a vállukon, többszöri (katonai) diktatúrából is talpra állva létre tudták hozni a világ egyik legfejlettebb államát. És Magyarországról érkezve még a tiszteletadás hagyományában sem találhatunk sok kivetnivalót. Hiszen a tradíció eredményeként a feszültségekkel együtt is tisztelik és becsülik annyira saját magukat, hogy ebből a másiknak is jusson. Lehet, hogy sokak számára ez maga a pokol, nekünk mégis érdemes lenne lecsippenteni egy darabot belőle.