Veszélyes képek

Az 1956-os forradalom képzőművészeti emlékeit mutatja be a Magyar Nemzeti Múzeum.

Ezek az akvarellek is itt függenek most annyi „veszélyes kép” között, amelyeket legyűrhetetlen belső kényszertől hajtva rögzítettek akkori képzőművészeink. Borsos Miklós virtuóz tankskiccei mellett tus- és ceruzarajzokon köszönnek vissza a jól ismert Bem téri felvételek; Marosán Gyula furcsán torz, vicsorgó figuráiban a Magyar Rádió ablakaiból harcoló fegyveresek csakúgy, mint a balkonról lyukas zászlót lógató nő alakja.

Kusztos Endre Szobordöntés című képe mellett elhaladva Sümegi György azt magyarázza, Kusztostól hallotta először, milyen rettenetes robajjal dőlt le a Sztálin-szobor. De ő mesélte el azt is, hogy a tankok kivasalták az embereket, akiken keresztülhajtottak. Testüknek egyszerűen megszűnt a plasztikájuk

– A rendszerváltáskor úgy pattantak ki ezek az alkotások, mint lezárt palackból a dugó, bár bizonyos óvatosságot a mai napig érzékelek körülöttük – mondja Sümegi György, aki utal rá, a kérdés elég összetett, hiszen az ’56 mellett színt valló művészek között olyan is akad, aki korábban besúgó volt.

A művek a forradalom leverése után bizony komoly kockázati tényezőnek számítottak, igaz, a rendszer bosszúja nem mindenkit fenyegetett egyformán. Míg a gyűjtőszenvedélyéről híres népszerű színész, Pécsi Sándor antik kőedények és oszloptöredékek között haláláig a kertjében őrizhette a Sztálin-szobor levágott jobb kezét – amelyet a család a színész halála után, biztos, ami biztos, elásott –, addig Bényi Árpád három év börtönt kapott egy plakát megrajzolásáért. Azok a művészek, akik a szabadságharc zűrzavaros napjaiban nem éltek a távozás lehetőségével, jobbnak látták rejtegetni alkotásaikat. Szántó Piroska a forradalom ihlette műveit szentendrei kertjében ásta el, Görgényi István tatabányai festő hetven darab ötvenhatos festményéről pedig még a családja sem tudott. A szegény bányászcsaládból származó, nehéz körülmények között élő művész ugyanis elővigyázatosságból mindegyikre tájképet, csendéletet festett. Csak amikor unokája néhány éve túladott nagyapja pincében hányódó hagyatékán, és a képek restaurátorhoz kerültek, derült ki, mi minden lapul az idillt ábrázoló festékréteg alatt.

– „Életem legnagyobb, legmegrázóbb élménye volt” – írta naplójában a forradalmat Budapesten megélő Kós Károly, akinek pedig kijutott már addigra nem egy nagy megrázkódtatásból: átélte a világháborúkat, Trianont, Erdély Romániához csatolását, egyik gyermeke korai halálát. El lehet képzelni, milyen hatással voltak az események a művészekre – mondja Sümegi György. – Az ekkor sietve papírra vetett képek nem a magyar rajzművészet remekei, de történeti kontextusba helyezve kiválóan visszaadják az események lényegét.

A jól eltalált kiállítási installációban ma is élnek ezek a művek. Bár az ötletek – a célkeresztre szűkített képernyő, amelyen az Egmont-nyitányra peregnek a szabadságharc képkockái, a megtorlást szimbolizáló kihallgatószoba, Kádár billenő sakktáblára állított íróasztala, és még lehetne sorolni – sokat adnak az impressziókhoz, az alkotásokból ezek nélkül is nagy erő árad.

Nemcsak azért, mert a forradalmi pillanatot megélő, a tragédiák által személyesen is érintett szemtanúk keze nyomát hordozzák, de azért is, mert mindez még időben is nagyon közel van hozzánk. Igaz, ahogy bejárjuk a kiállítóteret, Sümegi György egyre több művész neve elé teszi oda a „nemrég megboldogult” jelzős szerkezetet, de akadnak még olyanok, akik köztünk vannak.

– 2006-ban készítettük az itt futó, Veszélyes képek című dokumentumfilmet Kecskeméti Kálmán rendezővel és Gulyás János operatőrrel – mutat az egyik teremben a monitorra vezetőm. – Nem sokan élnek már azok közül, akiket megszólaltattunk – teszi hozzá. Az egyik ilyen veterán, Ambrus Győző Angliában él. A forradalom leverésekor a képzőművészeti főiskola hallgatójaként szemtanúja volt annak, ahogy négy diáktársát négy kiskatonával együtt lemészárolták a bevonuló oroszok. A tőle kiállított négy kép körül most is forr a levegő. A halott fia fölé roskadó anya, a kézigránátot hajító fiú sötét, látnoki ábrázolásai átvezetnek minket a forradalmi tűzből a pesti utcán elveszített életek fölötti gyászig. A világ együttérzését egy Chagall-, két Kokoschka-litográfia és Franciszek Starowieyski legendás Síró galamb című plakátja jelzi, amelyek mind a magyar menekülteket támogató segélyalapok javára készültek.

– A Krakkó mellől, arisztokrata családból származó Starowieyski friss diplomás volt ’56-ban. A magyarországi események hatására a Varsói Képzőművészeti Főiskolán végzett diáktársaival együtt plakátokat készítettek, amelyeket az utcán árusítottak, bevételüket pedig a magyar segélyalapok javára ajánlották fel. Erről a képről annak idején azt mesélte nekem: a szovjetek a Szentlelket is kisajátították; 1955-ben, amikor a lengyel főváros adott otthont a Világifjúsági Találkozónak, Picasso derűt és optimizmust sugárzó békegalambja telerepülte Varsót. „Hányingerünk volt Picasso békegalambjától” – mondta, és a forradalom hírére lefejezte ezt a madarat, a könnyező galambfej pedig a lengyel Szolidaritás jelképe lett. Ő az egyetlen, akiről tudom, hogy miután ezt a plakátot megcsinálta, elindult Magyarországra, hogy harcoljon a forradalmárok mellett. A Csehszlovák határon feltartóztatták, és visszazsuppolták Lengyelországba – fejezi be a történetet Sümegi György.

 A tárlat nagy erénye, hogy a szabadságharcot a forradalmárok oldaláról bemutató anyagok mellett helyet kap benne a kádári ellenpropaganda termése is.

– A Kádár-rendszer a képzőművészet eszközeivel is elítélte az ötvenhatos eseményeket, nagyon jól megfizette azokat a művészeket, akik hajlandók voltak azokat ellenforradalomként beállítva ábrázolni. Ezeknek az alkotásoknak Magyarországi ellenforradalom, 1956. október 23. – november 4. címmel 1957 júliusában már kiállítást is rendeztek.

A szabadságharcot átélő művészek többsége olyannyira az események hatása alá került, hogy hosszú évekbe, évtizedekbe telt, amíg – műalkotásaikon keresztül – fel tudták dolgozni az életre szóló élményeket. De a vihar szele azokat is megérintette, akikhez csak a híreken keresztül jutottak el a forradalmi történések. Ennek hatása alatt született például egy teljes sorozat Szalay Lajos tollából a távoli Argentínában.

A termek falát végigszántó géppisztolylövések nyomai fölött, amelyek eredetijeivel a Budapesten élők ma is nap mint nap találkoznak, az egykori falfirkák is a korabeli hangulatot idézik. A forradalom leverése utáni propaganda igyekezett az emberek tudatára hatni, így kerültek a házfalakra az „Éljen Kádár!” feliratok is.

– Nem tudom, városi legenda-e vagy igaz, de állítólag utasításba adták annak idején, hogy ezt a falfirkát csak szorosan a saroktól szabad felírni a házfalakra, mert korábban gyakran előfordult, hogy a mondat elé egy F betűt illesztve az ellenállók egyetlen mozdulattal merőben megváltoztatták a felirat üzenetét – ezt már Gál Vilmos, a tárlat egyik kurátora meséli, miközben a látványért felelős Pintér Réka koncepciójához fűz érdekes információkat. A kurátor beszámol arról is, mennyi mindennel gyarapodott a tárlat a megnyitó óta, s hogy ez is bizonyítja, milyen közeli és fel nem dolgozott esemény a családok életében az ötvenhatos forradalom. A menekültek orosz lőszeres ládákban kiállított tárgyai, a nagy játékos, Kádár János sakktáblával megidézett dolgozószobájának sokféle szimbolikája mellett felhívja a figyelmet arra is: a nagyrészt Sümegi György gyűjteményéből származó grafikai képanyag mellé sikerült szinte teljesen ugyanazokból a beállításokból készített fotókat is válogatni, így lett a pesti utcán folyó harcokról kapott kép tökéletesen teljes.

Az utolsó teremből kivezető folyosó, amelyen a Nagy Imre-temetés egykori, Műcsarnok előtti exteriőrjét idézi az installáció, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek ’56-hoz kapcsolható reflexióit mutatja be. A szabadság felé vezető úton egyre táguló ablakok kilátásába ugyan még bezavarnak a vöröskatonákat jelképező piros rudak, de a tér végén már feldereng a híres ravatal, amelyen a fiatal Orbán Viktor élete egyik legjobb beszédét mondja a Hősök terén.

Az Egmont-nyitány torokszorító dallamaitól és a Sztálin-szobor borzalmas robajától így jutunk el az új rendszer hajnaláig.