Igazi mocsok kampány zajlik az USA-ban

Az egyik legmocskosabb elnöki kampány zajlik az Egye­sült Államokban. A hatalom árnyékában.

Az első vita hat meghatározó társadalmi-gazdasági kérdés köré szerveződött, mégis a másik fél hitelességét aláásó szópárbajok vonták magukra a legnagyobb figyelmet. Bár Trump a faji előítéletek és a bűnözés visszaszorítására vonatkozó kérdésre csupán azt tudta válaszolni, hogy „vissza kell állítani a közbiztonságot”, gazdasági programjáról pedig csak annyit árult el, hogy „a befektetéseket nem szabad kiengedni az országból”, mégsem ezek okoztak megütközést, hanem hogy Hillary Clinton váratlan támadásait (például amikor nyilvánosságra nem hozott adóbevallásával vagy cégének korábbi peres ügyeivel szembesítette őt) egyszerűen nem tudta kivédeni. Szemmel láthatóan rossz taktikát választott – vagy ő maga (hiszen önjáró személyiség), vagy tanácsadói csapata. Az előválasztási kampányok során Donald Trump ugyanis a politikai korrektség béklyóját magáról lerázó, a pártkötöttségeken felülemelkedő, a kisemberek igazságát kimondó kívülálló szerepét játszotta; a vitában azonban ezt az offenzív modort finomabbra cserélte, mivel úgy számított, hogy egy tévés vitában – ahol a választók szimpátiáját kell megnyerni – a személyeskedés kontraproduktív lehet. A vádakat cáfolandó – melyek szerint temperamentuma miatt alkalmatlan az államférfi szerepére – a kiegyensúlyozott és megfontolt politikus benyomását akarta kelteni, és ezzel durván mellélőtt. Nem számolt azzal, hogy Clinton stábja mérnöki pontossággal modellezte és megtervezte a vitahelyzetet: a demokrata párti jelölt felkészült volt, pontosan tudta, mit akar kommunikálni, konkrét ügyekkel támadta meg ellenfelét, aki emiatt ritmusából kiesett és improvizációkra kényszerült.

Az első megméretés szinte minden felmérés szerint Hillary Clinton győzelmét hozta. Donald Trump már másnap jelezte, hogy a következő menetben keményebben támadja majd ellenfelét – ennek elmaradását egyébként szimpatizánsai értetlenkedve hányták a szemére Twitter-üzeneteikben. Clinton múltbeli botrányai (külügyminiszteri ímélbotrány, Bengázi-fiaskó, a Clinton-alapítvány ügye) ugyanúgy regisztráltak, mint Trumpéi; borítékolható volt tehát, hogy ezek köré szerveződnek a következő forduló csörtéi.

A republikánusok elnökjelöltje szeptemberben még úgy döntött, nem provokálja kihívóját azzal, hogy annak férje, Bill Clinton egyik volt szeretőjét, Gennifer Flowerst beülteti a nézők soraiba. Október 7-én azonban a kampány csúcssebességre kapcsolt: a WikiLeaks (amely mögött a Clinton-stáb orosz hackereket sejt) újabb titkos demokrata párti leveleket hozott nyilvánosságra, zavarba hozva Clintont, de csak néhány órára, mivel a válasz még aznap megérkezett: a The Washington Post birtokába került egy 2005-ös felvétel, amelyen Trump trágár és megalázó megjegyzéseket tesz több nőre. A bomba nagyot szólt; az ingatlanmogul elnökjelölt bocsánatkérésre kényszerült, a republikánus párt több emblematikus alakja (John Mc­Cain, Paul Ryan) pedig kihátrált mögüle. Donald Trump számára nem maradt más, mint az előremenekülés: immár pártfüggetlenként szabadnak deklarálta ma­gát, „a maga módján folytatva tovább a harcot Ameri­káért”. A washingtoni establishment és a mögötte álló Wall Street ellen – az új politika és a Main Street nevében.

A második tévévita tétje tehát nagy volt: híveit meg kellett győznie, hogy a politikai elit összehangolt támadást indított diszkreditálására, valamint arról is, hogy alkalmas vezető. Az alaphangot meg is adta: az élő közvetítés elé sajtótájékoztatót szervezett, amelyen Bill Clinton négy múltbeli női „áldozatát” mutatta be, bepótolva a kimaradt ziccert, Gennifer Flowers meghívását is. A fonalat a vitában is továbbszőtte, azzal érvelve, hogy bár ő helytelen kifejezéseket használt – amiért újfent bocsánatot kér –, Hillary Clinton férje azonban nemcsak így beszélt, hanem így is bánt a nőkkel. Másrészt keményen felhánytorgatta Clinton botrányait, a törölt külügyminiszteri ímélek kapcsán megválasztása esetén utólagos nyomozást és börtönbüntetést emlegetett. Médiatörténeti pillanat volt, és nem pozitív értelemben, hiszen elnökjelölti vitában politikai ellenfelek még nem fenyegették meg egymást börtönnel.

Trump tehát kemény volt, de ezúttal talán túl kemény is. Mivel botránya miatt magyarázkodnia kellett, támadásai is elfogultaknak tűntek. Hillary Clinton erre tudatosan rá is játszott, amikor ellenfele arroganciájára hívta fel a figyelmet, és kényelmesen hátradőlt a nőiességében megsértett ember szerepében. A taktikai küzdelmet tehát Trumpnak most sem sikerült maradéktalanul megnyernie, konkrét szakpolitikai kérdésekben pedig továbbra is a volt külügyminiszter dominált.

Nőügyekre nőügyekkel válaszolt az olajozottan működő Clinton-stáb: az utolsó nyilvános vita előtti napokban kilenc olyan hölgy jelentkezett, aki a nyilvánosság előtt erősítette meg, hogy Donald Trump a múltban nem csupán verbálisan közeledett sértően a gyengébbik nemhez. A republikánus jelölt politikai indíttatású támadásnak minősítette ezt, és egyúttal bevetette a végső fegyvert: az amerikai médiát elfogultsággal vádolta, amely egyoldalú híradásaival Clintont segíti, és azt sem zárta ki, hogy a választáson csalások történhetnek.

A harmadik tévévitában külön témakörré szélesedett ez a vád, hiszen az amerikai demokráciában a választások tisztaságát megkérdőjelezni szokatlan jelenség. (Bár van rá példa: 2000-ben a demokrata párti jelölt, Al Gore szavazat-újraszámlálást kért Florida államban.) A politikai korrektség határain újra átlépve Trump a vitában már egyenesen „korruptnak” nevezte a médiát, és úgy vélte, Clinton eleve nem indulhatott volna a megméretésen, mert ímélbotránya miatt büntetőeljárás alatt kellene jelenleg állnia. A választási csalás esélyét továbbra sem zárta ki, ezért „lebegtetve” hagyta, hogy elfogadja-e majd a november 8-i elnökválasztás eredményét. Trump of­fen­zív volt, érvelései jobban ültek, mint bármikor korábban, mégis nagyot kockáztatott radikális állásfoglalá­saival. Az amerikai közvélemény ugyan változásra vár – és Trump a változás embereként pozicionálta magát –, a demokrácia megkérdőjelezését a szavazók többsége veszélyes hazárdjátéknak láthatja.

A gyors és vehemens szócsatákban gazdag vitán Clinton – ahogy korábban is – saját botrányai felemlegetésekor azonnal hárítani kezdett és ellentámadásba lendült. Trumpot megosztó figurának nevezte, akinek a kampányban minden választói réteget sikerült megsértenie. A legnagyobb bűne azonban az – és itt Clinton megint pontosan felmérte, mitől fél egy átlag amerikai –, hogy sza­vai­val aláássa a demokráciába vetett bizalmat.

Az utolsó nagy vitában leplezetlenül láthattuk a taktikai csatározás meghatározó narratíváit. Trump arra játszott, hogy Clinton harminc éve politikus, vagyis a folyamatos ígérgetések helyett kormányzati tevékenysége során konkrét eredményeket kellett volna már letennie az asztalra. Clinton célja pedig az volt, hogy olyan helyzetbe hozza ellenfelét, amivel kételyt tud támasztani Trump alkalmasságát illetően az elnöki tisztségre. A vita után készült elemzések szerint Hillary Clinton nem­csak taktikai, de stratégiai győzelmet is aratott.

A Clinton-féle „mindenki Amerikája” és a Trump-féle „nagy és erős Amerika” vízió feszül tehát egymásnak.