Az utolsó magyar király rövid története

Száz éve koronázták meg IV. Károlyt. Két esztendő jutott neki a trónon, birodalma pillanatok alatt összeomlott.

Nézzük csak tovább az eseményeket: amikor a király a Szentháromság-szobornál leteszi az esküt, kisüt a nap; jó jel, vélik sokan, talán a következő, nagyon rövid ideig hivatalban lévő miniszterelnök, Esterházy Móric gróf is, aki az eget bámulja. A király nem jó lovas, a templom előtt sámliszerűség segítségével száll a nyeregbe; amikor a Szent György térre ér, felvágtat a Kós Károly tervezte, az ország hatvanhárom vármegyéjének földjéből emelt koronázási dombra, útközben jól láthatóan megigazítja a fején megbillenő koronát. (Rossz jel? Ne legyünk babonásak. Inkább a korona bélése gyenge.)

Szinte valóban jelen vagyok a néhány nagy nap eseményeinél: filmet nézek a Nemzeti Múzeum Utolsó felvonás: IV. Károly király koronázása – 1916 című kiállításán; aprólékos, egy óránál hosszabb rekonstrukció. Az eredeti kameranegatívja elveszett, így különböző forrásokból származó kópiák felhasználásával született meg az első felújítás a Nemzeti Filmarchívumban még 2005-ben. A koronázás centenáriumára pedig aprólékosan feliratozott és újravágott verzió készült, amelyet Tomsics Emőke szerkesztett és Kurutz Márton vágott.

A béketeremtés vágyával, a tapasztalatlanok naivságával lépett a birodalom élére az új, 29 éves, rendkívül érzékeny természetű király, akinek az uralkodásra kevesebb mint két esztendő adatott. Nem értett, nem érthetett az államvezetéshez, hiszen Ferenc József a közelébe sem engedte a hatalomnak. Hiába lett trónörökös Ferenc Ferdinánd halála után „a jóravaló legény” (ahogy az agg császár-király aposztrofálta), Ferenc József életének utolsó hónapjáig vidéki csapatszolgálatot látott el. (Katonai nevelést kapott, bár undorodott az erőszaktól, a kérdések fegyveres megoldásától.)

Az udvar megrökönyödésére Károly az első pillanattól kezdve negligálta a rendkívül szigorú etikettet: munkatársait leültette, cigarettával kínálta, sőt ki is kísérte, ami korábban, Ferenc József esetében elképzelhetetlen lett volna. A kis Ottó gyakran szaladt át a fogadószobán, ahol a miniszterekkel tárgyalt, olykor meg is állt figyelni a beszélgetést. Mint utóbb elmondta, már ekkor a politika foglalkoztatta, sőt talán ez keltette fel az érdeklődését is.

Károly szinte az első pillanatban felvette a titkos tárgyalások fonalát az antanttal a béke ügyében; ebben egyébként Ferenc József szándékait követte, aki 1917 tavaszáig mindenképpen szeretett volna fegyvernyugvást elérni, hogy megakadályozza a dualista állam szétesését. Az új uralkodó is világosan látta, hogy a győzelem kilátástalan, csakhogy megfelelő előkészítés nélkül vágott bele a háború likvidálásába. A bonyolult, több szálon futó titkos megbeszélések, amelyekről a németek jól tudtak (hasonló tárgyalásokat egyébként ők is folytattak), nem hoztak eredményt egyrészt a nagy szövetségestől való félelem (Vilmos császár környezetében időközben elkészült az egyre gyengébb láncszemnek tekintett Monarchia megszállásának, a császár-király internálásának terve), másrészt az új közös külügyminiszter, Ottokar Czernin ügyetlenségei, Károly király határozatlansága miatt.

A gyengülő Ausztria–Magyarország egyre inkább a Német Császárság alárendeltjévé vált, amit csak erősített, hogy 1918 áprilisában Clemenceau francia miniszterelnök némi diplomáciai összecsapás-sorozat végső lépéseként nyilvánosságra hozta Károly levelét, amely szerint a Monarchia támogatja Franciaországot Elzász-Lotaringia megszerzésében. A bukásig hátralévő néhány hónapban Károly már csupán tehetetlenül sodródott az eseményekkel, Hajdu Tibor történész szerint magyar politikusi körökben még a lemondatása is felmerült. A később posztjától megváló Czernin közös külügyminiszter is – Zita királyné jelenlétében – valósággal ordítva követelte az uralkodótól, hogy távozzék. Az ifjú császár-király nemeslelkűséggel összefonódó tragédiájára pontosan érzett rá Anatole France: „Ő az egyetlen tisztességes ember, aki a háború alatt vezető helyen állott. [ ] Őszintén akarta a békét, és éppen ezért gyűlölte őt az egész világ.”

Aztán elérkezett az utolsó pillanat, amikor Károly úgy vélte, ha nem valósítja meg régi törekvéseit, Ausztria–Magyarország heteken belül összeomlik. Elkésett. 1918. október 16-án kihirdette Ausztria föderalizálását, jelezve egyúttal, hogy császárként az új szövetségi alapú – szláv dominanciájú – konglomerátum, a „Nagy-ausztriai Egyesült Államok” élére kíván állni. Egy hónap múlva már trónjától megfosztott uralkodóként volt kénytelen könnyezve beleegyezni az államügyektől való visszavonulásába: november 12-én Ausztriában, 16-án pedig Magyarországon kiáltották ki a köztársaságot. Károly hónapokon át a Bécs melletti Eckartsauban lévő vadászkastélyában tartózkodott a családjával. Lemondani nem volt hajlandó, bár az utódállamok ezért a gesztusért olyan hatalmas összegeket ajánlottak fel titokban, hogy a famíliának megszűnt volna minden anyagi gondja. A szűkölködő uralkodó közben spanyolnáthában is megbetegedett, és annyira legyengült, hogy egy időre kerekesszékbe került. 1919 márciusában arra kényszerítették, hogy hagyja el Ausztriát; Svájcba távozott.

A mindenétől megfosztott, Magyarországról a politikai helyzetre hivatkozva fogolyként elhurcolt, detronizált Károly 1922 februárjában érkezett meg családjával együtt életének végállomására, a Madeira szigeti Funchalba. A család nyomorgott, a drágaköveik értékesítésével megbízott ügynök szó nélkül lelépett a kincsekkel. Egy bankár által kölcsönadott, fűtetlen, dohos, penészes falú villában éltek. Ideje nagy részét a trónörökössel töltötte az exuralkodó, hosszú sétáikra Habsburg Ottó később is élénken emlékezett. A magyar irodalomról beszélgettek többek között, Károly nagyon szerette Petőfit, s humorát dicséri, hogy kívülről tudta az Akasszátok föl a királyokat! című verset.

Ottó a betegágya mellett is ott volt végig: a száműzött császár-király március közepén esett ágynak tüdőgyulladással, amelyet akkoriban még nem tudtak gyógyítani. 1922. április 1-jén, 35 évesen hunyt el. Agóniáját Zita királyné és a trónörökös kísérte, utóbbi atyja kívánságára azért is, hogy lássa, „mi a dolga ilyen esetben egy királynak, egy katolikusnak, egy férfinak”. A trónfosztott uralkodó utolsó szavaival rövid életét a Monarchia népei jövőbeli boldogulásáért ajánlotta fel. A funchali Nossa Senhora do Monte templomában – s nem a Habsburgok hagyományos temetkezési helyén, a bécsi Kapuzinergruftban – helyezték végső nyugalomra.

Boldoggá avatását már 1923-ban kezdeményezte Wilhelm Miklas államtitkár, a későbbi osztrák elnök Friedrich Gustav Piffl bécsi érseknél, hogy „az életében szerencsétlen sorsú, halálában győzelmet arató Károly még a földön részesüljön a katolikus egyház szentjeinek dicsőségében”. II. János Pál avatta boldoggá 2004 októberében; az a Karol Wojtyla, aki keresztnevét édesapja Károly iránti tiszteletének köszönhette.