Beleáll-e Orbán már idén a kampányba?

A világ 2017-ben sem válik nemzetközivé. Sőt. És Magyarország sem lesz nyugalmasabb hely.

Kedves olvasó, tudja, hogy tulajdonképpen már elkezdődött a választási kampány? Legalábbis annak nyitánya. A főleg kormányközeli médiumokban futó, „Magyarország erősödik!” szlogenű bannerek és kisfilmek ugyanis – mint megtudtuk – már „a kormányzati eredménykampány” részét jelentik, ez lesz az, amit mostantól a 2018-as választásokig több-kevesebb rendszerességgel a választópolgárok arcába tol majd a kabinet, nyilván folyamatosan felpörgetve a tempót és a mennyiséget, ahogy közeledik majd a választás időpontja, éppen úgy, mint azt 2016-ban tapasztalhattuk a kvótaellenes népszavazással kapcsolatban is.

 A valódi politikai kampány természetesen még odébb van, bár legkésőbb 2017 őszén ez is elkezdődik várhatóan, hogy mikor, az alapvetően az ellenzéki pártokon múlik, legalábbis egy kormányzati forrásunk szerint a Fideszben jelenleg erről még semmilyen döntés nem született. Arra várnak, hogy az ellenzék „élesbe forduljon”. Addig túl sok újdonságot a kormánypárt részéről nem nagyon várhatunk, a kormányzati kommunikáció sorolja majd a pozitív intézkedéseket és az eredményeket, míg Orbán Viktor hasonlókat mond majd, mint 2016 végén 2017-ről, miszerint az idei év a „lázadás éve lesz”, és persze ahol tudja, ostorozni fogja majd az Európai Uniót.

Az ellenzékre egy darabig még várhatunk, a jelek szerint 2017 első fele továbbra is azzal telik majd, hogy előbb minden szereplő saját magát próbálja minél előnyösebb helyzetbe hozni egy lehetséges összefogás (bár ezt a szót a 2014-es kudarc után még hallani sem szeretik az ellenzéki pártok vezetői), vagyis választási együttműködés idejére. A helyezkedés persze alapvetően a Demokratikus Koalíciót és az MSZP-t jelenti, a többi baloldali formáció (Együtt, Párbeszéd, esetleg a még náluk is kevésbé látszó és létező Modern Magyarországért Mozgalom) aligha szólhat bele a lényeges kérdésekbe. Ahogy egy szocialista vezető fogalmazott ezzel kapcsolatban, ők „elsősorban személyi kérdést jelentenek, nem szervezetit”, ami konkrétan azt jelenti, hogy az MSZP-ben úgy gondolják: ezeknek a formációknak legfeljebb annyi szerepük lehet a tárgyalásokon, hogy egy-egy országosan ismertebb politikusuk kapjon-e befutó helyet egy esetleges közös listán, vagy sem, pártként azonban nem számolnak velük. Hogy a „kicsik” menyiben izgatják a „nagyokat” a baloldalon, arra tökéletes példa volt, amikor Gyurcsány Ferenc egyszerűen megvétózta a Magyar Liberális Párt részvételét a lehetséges előválasztások előkészítő tárgyalásainak egyik megbeszélésén; ez a többi szereplőt láthatóan még csak annyira sem foglalkoztatta, hogy valamilyen karakteresebb véleményt megfogalmazzon az egészről.

Év végén nem nagyon lehetett már hallani az előkészületekről sem, sőt – amikor Botka László váratlanul bejelentette, hogy a tavaly nyári „jó, akkor megint nem leszek miniszterelnök-jelölt!” jellegű megsértődése után mégis elvállalná a miniszterelnök-jelöltséget – az előválasztás szinte elfelejtődött a baloldalon, és minden szereplő a szegedi polgármester bejelentéséhez igyekezett magát pozicionálni.

Botka László a 168 Órának adott interjújában mondta el, hogy szívesen lenne közös miniszterelnök-jelölt, ami kívülről inkább tűnik magánakciónak, mint jól felépített stratégia részének, hiszen korábban az MSZP vezetése is arról beszélt (divatos kifejezéssel élve: „azt kommunikálta”), hogy a jelölt legyen inkább független, pártokhoz nem kötődő valaki. Hiller István, az MSZP választmányának elnöke (ebben a minőségében Botka László legyőzője) például azt mondta nemrég a Magyar Nemzet Magazinnak, hogy neki van egy listája öt névvel. Ez szintén arra utal, hogy a szocialisták még nem választottak. Ezek után a neveket tartalmazó papír nyugodtan landolhat a kukában, hiszen Botka bejelentése után a szocialisták nem nagyon tehettek mást, mint kénytelen-kelletlen bejelentették, hogy akkor ők is támogatják Szeged polgármesterét. (Ha az MSZP így folytatja, a Soha Meg Nem Ismert Listák Pártja lesz: 2011-ben Mesterházy Attila darálta le kibontatlanul azt a borítékot, amelyben Gyurcsány Ferenc átadta neki a „listát az őszödi beszéd kiszivárogtatóiról”. Lassan minden ciklusban lemaradunk egy izgalmas szocialista lista megismeréséről.)

Botka bejelentése a Demokratikus Koalíció vezetőit kifejezetten kellemetlen helyzetbe hozta, és ezt nem is nagyon titkolták, hiszen a kisebbik baloldali pártban egyelőre tartották magukat a korábban megbeszéltekhez, és nem kezdtek el saját neveket kiszivárogtatni. A DK részéről jogosnak látszik az érv, hogy az már 2012-ben sem jött be, hogy Bajnai Gordon zászlót bontott, majd azt várta, hogy mindenki szépen beáll mögé. Ráadásul Botka László egyik feltétele, miszerint jövőre közös listán induljanak az összefogásban részt venni akarók, egyértelműen a DK érdekei ellen szól: Gyurcsány Ferenc pártja a közvélemény-kutatások szerint stabilan a parlamenti bejutási küszöb fölött van, nemegyszer mérték már nyolc százalékon is, a párt vezetőinek pedig meggyőződésük, hogy jó kampánnyal tíz százalék körülire is feltornázhatják listás eredményüket, így a mandátumaik maximalizálása szempontjából számukra egyértelműen az lenne a legjobb, ha megkapnának néhány esélyes egyéni választókörzetet, és önálló pártlistájuk lenne. Lassan tehát minden adott, hogy a baloldalon megvalósuljon az, amit egyébként a baloldal összes vezetője el akart kerülni: nevezetesen hogy egymással és saját személyi, szervezeti kérdéseikkel legyenek elfoglalva.

Ha a Jobbik elnöke örömmel koccintott szilveszterkor a 2017-es évre, abban valószínűleg a fent vázolt helyzet is közrejátszhatott. A Jobbik 2016 végére, ha lehet, még fokozta is a „néppártosodást”, igaz, azzal azért valószínűleg Vona Gábor sem számolt, hogy amikor hanuka alkalmából jókívánságokat küld az Egységes Magyar Izraelita Hitközségnek, Köves Slomó EMIH-elnök a párt korábbi megnyilatkozásaira emlékezteti őket. Bár Vona Gábor még erre is békülékenyen reagált, Köves Slomó az év első munkanapján a Hír TV-ben megismételte: nem lehet összefogni a Jobbikkal. Igaz, ez valószínűleg múló affér lesz, a Jobbik stratégiáját nem befolyásolja 2017-re, céljuk egyre inkább az, hogy megnyerjék a baloldalból (is) kiábrándult szavazókat, és – legalábbis első körben – az ellenzék vezető erejévé váljanak; a többi jöhet akár 2022-ben is. Abszurd, de a Jobbik „cukisodása” a baloldali értelmiség fantáziáját is megmozgatta. Mérő László, Haraszti Miklós, Kőszeg Ferenc vagy legutóbb Medgyessy Péter is a radikálisokkal való összefogásra szólította fel a baloldalt. Végül már Vonának kellett a hasonló javaslatoktól elhatárolódnia, és kijelentette, hogy nem képzelhető el semmilyen együttműködés az érintettekkel.

A Fidesz és a miniszterelnök fókuszában így az év első felében még semmiképpen sem a politikai ellenfelek lesznek; természetesen leszámítva a kormányközeli sajtó karaktergyilkolási kísérleteit, de hát az hivatalosan ugye nem kormányzati kommunikáció, ezt minden érintett szerkesztőség önként és dalolva teszi. A Mediaworks és a hozzá tartozó megyei lapok megszerzésével és villámgyors irányba állításával (sok esetben kirúgások, provokációk által, mint történt a Fejér Megyei Hírlapnál is) a kormányközeli sajtóbirodalom majdnem teljessé vált, 2017 első fél évében immár Mészáros Lőrinc kistafírozása és helyzetbe hozása következik, és ezzel teljessé válhat az a konstrukció, amelyet Orbán Viktor elképzelt magának. Pontosabban ez lenne az „építkező” része a projektnek, ugyanis várható, hogy néhány jelentősebb kormánykritikus médium idén is a célkeresztjükbe kerül. Év végi „baráti koccintáson” egy Fidesz-vezető újságírókkal beszélgetve legalábbis nem zárta ki, hogy „a 2016-ban megindult folyamatok jövőre is folytatódhatnak a magyar médiában”.

Ennek végrehajtása persze nem a miniszterelnök szintje, ő még azt is megengedheti magának, hogy „jó fej” legyen egy-egy ellenzéki újságíróval, és „elbeszélgessen” a megszüntetett Népszabadság munkatársával Brüsszelben, miután a sajtósa nem engedi be a kollégát egy sajtótájékoztatóra. Idén Orbán Viktor még biztosan nem áll bele a választási kampányba (hacsak nem történik valami váratlan átrendeződés a pártpreferenciákban), így megteheti, hogy továbbra is inkább európai ügyekkel foglalkozzon.

Az Európai Uniót 2017-ben a máltai és az észt elnökség vezeti majd; mindkét állam kormánya megfogalmazott már olyan célokat, amelyekkel Orbán Viktor azonosulni tud a korábbi nyilatkozatai alapján. Máltát erősen érinti a Földközi-tengeren zajló migráció, így nem véletlen, hogy a máltai elnökség egyik prioritása a közös menekültpolitika kialakítása, közös menekültügyi eljárásokkal, hatóságokkal, az ellenőrzés megszigorításával és a visszatoloncolások megkönnyítésével. Ezek mind olyan célok, amelyekkel a magyar kormányfő is azonosulhat, ugyanakkor a kötelező kvótákról a máltai elnökség sem beszél, ehelyett Carmelo Abela máltai belügyi és belbiztonsági miniszter az év második napján Bécsben tett látogatásán a „kompromisszum szükségességét” emelte ki osztrák kollégájának. Németországban a berlini merényletet követően Angela Merkel kereszténydemokrata pártjának legfontosabb szövetségese állt elő kemény szigorítási tervekkel a menekültpolitikát illetően, elég kellemetlen helyzetbe hozva ezzel a kancellárt, de ez is jelzi, hogy Merkel is kénytelen lehet (tovább) szigorítani.

Az észt elnökség számára nyilván a közös európai biztonságpolitika lehet majd az egyik legfontosabb téma az év második felében; nagy kérdés, hogy akkor élnek-e még az uniós szankciók Oroszországgal szemben, vagy Donald Trumpnak sikerül-e aláásnia az uniós egységet azzal, hogy – esetleg – egyoldalúan felmondja őket. A közös biztonságról, sőt a közös védelmi képességek, közös hadsereg szükségességéről a magyar kormányfő is sokat beszélt még decemberben, a 2016-os év utolsó uniós csúcstalálkozóján, igaz, Orbán Viktor Szíria és a menekültválság kapcsán, míg az észtek valószínűleg elsősorban az Oroszországgal szembeni védelmet értik rajta, ilyen veszélyforrás viszont a magyar álláspont szerint nem létezik.

Hogy az Európai Unióban milyen választások jönnek 2017-ben, és ezek milyen politikai változásokat hozhatnak, arról decemberben már írtunk a Magyar Nemzet Magazinban, most két olyan tendenciára hívnánk fel a figyelmet, amelyek szintén érinthetik közvetve a magyar politikát. A világ egyik vezető külpolitikai folyóiratának számító Foreign Policy It’s the Globalization, Stupid címmel jelentetett meg cikket (Bill Clinton híres, 1992-es kampányszlogenjére utalva), amelyben az elmúlt évtizedek nemzetközi értékvizsgálatait elemzi a szerző, Roberto Stefan Foa. A felmérések adatai alapján gyakorlatilag politikai rendszertől és földrajzi, gazdasági helyzettől függetlenül két nagy tendencia figyelhető meg a világban: amíg egyre elfogadóbbak leszünk a saját társadalmunkban a nagy átlagtól eltérő módon élő kisebbségekkel (melegek, leszbikusok, a könnyű drogokkal élők stb.), úgy válik a népesség számos országban egyre gyanakvóbbá, elutasítóbbá más országok, más kultúrák tagjaival szemben, és ezzel párhuzamosan nő az igény a „nemzeti nagyság”, a „nemzeti büszkeség” érzése iránt. Foa következtetése szerint a közeljövőben azok a pártok lesznek sikeresek politikailag, amelyek ezt az érzést képesek megadni a választóik minél nagyobb tömegének. Miközben a társadalmi béke érdekében az első tendenciát sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni – tehetnénk hozzá kissé didaktikusan a szerző helyett.

A másik egy hozzánk sokkal közelebb zajló folyamat, amely közvetlenebbül is érintheti a magyar kormányt, elsősorban a külpolitikát. A Foreign Affairs december 20-án Timothy Less Balkán-szakértő írását közölte (Dysfunction in the Balkans: Can the Post-Yugoslav Settlement Survive?), ebben a szerző nyugtalanító tendenciákra világít rá. Less szerint húsz évvel a Jugoszlávia felbomlását követő háborúk után a kialakult új államokat ismét etnikai feszültségek fenyegetik: az albánok Macedóniában és Szerbiában, a szerbek Koszovóban borítanák a jelenlegi status quót, az Albániában és Koszóvóban egyaránt jelen lévő nagyalbán tendenciákról és a Boszniát feszítő szerb–bosnyák–horvát ellentétekről nem is beszélve. A posztjugoszláv rendezés arra épült, hogy a függetlenségüket elnyert, de etnikailag mégis vegyes új államok elfogadják az új határokat, ezen belül demokráciát építenek, és megpróbálnak békés együttműködésre törekedni, cserébe az európai uniós perspektíváért, csakhogy az utóbbi egyre inkább ábrándnak tűnik a legtöbb szereplő számára, így a vonzerejét is rohamosan veszíti el, miközben a térségben egyre erősebb Kína, Oroszország és az öbölállamok gazdasági jelenléte, ők pedig kevésbé finnyásak holmi demokratikus értékekre, mint az EU. Timothy Less szerint az EU-nak ebben a helyzetben saját stratégiáját is felül kell vizsgálnia, hiszen jelenleg csak olyat tud kínálni, aminek a megvalósulására egyre kevesebb az esély (talán Szerbia még valahogy becsúszik a küszöb alatt), ebben a helyzetben pedig a magyar Balkán-politika újragondolása is szükséges lehet, hiszen ez szintén arra épül, hogy Budapest az érintett államok uniós integrációjának legfőbb szorgalmazója.

Vagyis a világ 2017-ben sem válik nemzetközivé. Sőt. És Magyarország sem lesz nyugalmasabb hely.