– A tudományos alapokra helyezett ismeretek terjesztése már csak azért is fontos, mert ezek mellett kevesebb terük lenne az olyan habókos ideológiáknak, amelyek szerint a rovásírás negyvenezer éves, vagy hogy a Szíriuszról származik, illetve hogy ez a világ első írásbelisége. Léteznek olyan állítások is, melyek a fentieknél visszafogottabbak, de nem igazolhatók. A székely írás mai kultuszában és ellenkultuszában egészen abszurd nézetek is megjelentek, de a magyar emberek nagyon nagy többsége a magyar kultúra részeként tekint erre az írásra, és nem gondolják úgy, hogy aki nem ismeri, az nem jó magyar ember, vagy fordítva, hogy aki ismeri, az szélsőjobboldali. Az emberek mindkét nézetet elutasítják – magyarázza a nyelvész, aki a karácsonyfalvi leletet (templomkapu tartóoszlopának maradványán talált rovásokat) és annak szinte egykorú párját, a rovásokkal díszített varasdi keresztelőmedencét jelöli meg az eddig fellelt legrégebbi emléknek. Ezek a XIII. század végén keletkezhettek. Sándor Klárának gyakran fölteszik a kérdést, mit gondol az új rovásjelek beiktatásáról.
– Az írásokat meg szokták reformálni az adott kor követelményeinek megfelelően. Véleményem szerint azt, hogy milyen jeleket használnak, azoknak kell eldönteniük, akik valóban írnak velük. Az újítás nem alaptalan, csak tudni kell róla, és a gyerekeknek is meg kell tanítani ezeket az ősi ábécétől való eltéréseket – figyelmeztet az egyetemi docens.
Márpedig vannak, akik valóban használják, nemcsak az aláírásukban, de olvasmányaik kiválasztásakor is. Az írásjelek korszerű, azaz többek között az X, Y, W, Q betűkkel kiegészített ábécé használatának nagy pártfogója a Rovás Alapítvány, amely amellett, hogy igyekszik a közéletben, az oktatásban, a gazdaságban és a technikában egyenrangú írásmódként elismertetni, használatban tartani és fejleszteni ezt az írásrendszert, rovott könyveket is megjelentet. Elsőként az Egri csillagok rovott változata látott napvilágot, majd Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje, Wass Albert klasszikusa, az Adjátok vissza a hegyeimet!, végül az Újszövetség. Utóbbinak díszkötéses példányát XVI. Benedek pápának is átnyújtotta Sipos László, az alapítvány elnöke, aki azt mondja, a gyerekek vagányságból is szívesen olvassák a rovott könyveket, hogy aztán eldicsekedhessenek vele az iskolában.
– Sokféle megközelítés létezik, van, aki romantikától hajtva, van, aki nemzeti öntudattól vezérelve, van, aki esztétikai okokból használja a rovásírást. Van, aki technikai kihívásként kezeli, van, aki a népművészetben alkalmazza – mondja Sipos. – A rovott @ jel megalkotása hozzám és munkatársaimhoz fűződik. Az ősmagyaroknak nem volt rá szükségük, mert még nem volt ímél. A mai magyarok számára viszont elengedhetetlen.
Sipos László kollégáival élen jár az egységes (zöld keretben piros jelek) rovásírásos helységnévtáblák kihelyezésének szervezésében is. Ezekből már több mint háromszáz településen közel ezret tettek ki, s még száz-százötven településen létezik egyedi tábla. A Rovás Alapítvány már a kazak főváros tábláját is elkészítette, de vannak érdeklődők nyugat-Európából, sőt az Egyesült Államokból is.
Az alapítvány kezdeményezte a rovásos aláírás személyi igazolványban való használatát is, amit előbb engedélyezett, majd betiltott a Belügyminisztériumhoz tartozó elektronikus közszolgáltatási hivatal.
– Megy a jogi csűrés-csavarás, pedig a törvény szerint semmi akadálya a rovott aláírásnak. A világon sehol máshol nem csinálnak ebből problémát a hatóságok, csak Magyarországon üldözik a rovást – fogalmaz Sipos László, aki hangsúlyozza: az általa „székely-magyar rovásnak” nevezett írásrendszer sorsa a szívügye, és ez irányú erőfeszítései pártpolitikától függetlenek.
Igaz, személyes és munkakapcsolatait is latba vetve igyekszik harcolni a „rovásüldözés” ellen, de, mint mondja, hiába tud minden párton belül az ügy mellé állítani embereket, a folyamat végül mindig megbicsaklik valahol, az indok pedig: a téma most „nem időszerű”.
– Hungarikum nem lett, a Nemzeti alaptantervből kilúgozták. Nincs rá egységes pedagógiai módszertan, így ma csak a lelkiismeretes, a téma iránt elhivatott tanárok a tanrendi rugalmasság keretei között, szakköri vagy önképzőköri szinten tudják tanítani – fogalmaz Sipos, aki egyébként az első magyar nyelvű rovásemléket (a nagyszentmiklósi aranykincs egyes tételeit) a IX. század végére datálja, s a magyar nyelvű rovásos írásbeliséget legalább 1200 évesre saccolja, de szerinte feltételezhető, hogy ennél is régebbi.
– Amikor a Klebelsberg Központ (KK) a közelmúltban felmérést végzett az iskolai rovásoktatásról, sokan fordultak hozzánk tanácstalanul. Bizonytalanok voltak, bevallják-e vagy sem, hogy ők oktatják a rovásírást, mert nem tudták, retorzióra kell-e számítaniuk, vagy támogatást kapnak. Mi sem tudtuk őket biztatni, tekintve, hogy mindeddig egyik kormány sem állt ki egyértelműen a rovásoktatás mellett, de érdeklődéssel vártuk, mi sül ki ebből. Aztán sajnos a KK villámgyorsan világossá tette: szó sincs arról, hogy támogatni szeretnék a székely-magyar rovás oktatását.
A jelek szerint azonban nem teljes a közöny a kormánypártok részéről, Hoffmann Rózsát legalábbis nem hagyja hidegen a rovás sorsa. 2013-ban, Forrai Sándor születésének századik évfordulója alkalmából úgy fogalmazott: „Furdal a lelkiismeret – bizonyára nem csak engem –, amiért Forrai Sándor úgy ment el közülünk, hogy a hivatalos Magyarország azt sem igazán akarta tudomásul venni, hogy a világon van. Mint ahogy azt sem, hogy van székely-magyar rovásírás.”
A nézetek tisztázása, a tévhitek eloszlatása és a végleges, tudományosan is alátámasztható, a nyelv és a nemzet spirituális egységében hívőket is kielégítő álláspont kialakítása tehát még várat magára. Lehet, arra lenne szükség, hogy a mindenkori állam felkarolja az ügyet, de az is lehet, hogy éppen a politika visszavonulása segítene a legtöbbet. Még szerencse, hogy van, aki felül tud emelkedni az eretnek civakodáson, és arra használja ezeket az ősi jeleket, amire mindig is valók voltak: identitásjelzésre. Akárcsak Szondi Miklós, a nyugdíjas pedagógus, aki, mikor a személyi igazolványát forgatva arról kérdezem, miért rovottan ír alá, egyszerűen így felel:
– Mert jólesik!