Közel hat évvel Moammer Kadhafi hatalmának megdöntése és a tábornok megölése után Líbia a térség bizonytalanságot sugárzó fekete lyukává változott. Bár a nemzetközi közösség jó két éve próbálkozik a helyzet rendezésével, a régió és tágabb környezete, benne Európa biztonságát csak az érintett külső hatalmak hatékonyabb fellépése garantálhatja. A törzsi és egyéb konfliktusok miatt egymással szemben álló helyi erők ugyanis nem nagyon tudnak közös nevezőre jutni. A káoszba süllyedt országba még 2014-ben befészkelte magát az Iszlám Állam egyik helyi leágazása, s egészen tavalyig ellenőrizte az olajipar egyik központját, Szurtot. Mellettük ott vannak a két fő hatalmi centrum mindegyikével alkalmi szövetségeket kötő helyi milíciák, amelyek közül a dzsihadistákat nemzetközi támogatással kiszorító miszrátai a legerősebb. Egy ideig reménykedni lehetett abban, hogy az ENSZ közvetítésével a marokkói béketárgyalások nyomán létrejött, Fájez al-Szárrádzs vezette, bizonyos iszlamista erőket, köztük a Muzulmán Testvériséget is integráló, a nyugati országok mellett Törökország, Szudán és Katar támogatását élvező nemzeti egységkormány képes lesz helyreállítani az államiságot Líbiában. Mára azonban kiderült, hogy ennek nem igazán van realitása. A tripoliak fő ellenlábasa a még 2014-ben megválasztott parlament, vagy más néven a tobruki kormány, amely az ország olajban gazdag északkeleti részét, benne a „fekete arany” exportja szempontjából kulcsfontosságú két kikötőt ellenőrzi. Ezen szervezet katonai erőinek parancsnoka 2015 óta Khalifa Haftar, akit Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és immár Oroszország is támogat.
Az 1943-ban született tábornok életútja meglehetősen változatos. A líbiai hadseregben szolgálva 1969-ben részt vett a Kadhafit hatalomba emelő fordulatban, majd négy évvel később az arab–izraeli háborúban az egyiptomi erőket támogató egységek parancsnoka volt. Jól beszél oroszul, hiszen katonai akadémián Egyiptomban, 1978 és 1983 között pedig Oroszországban tanult. Ezután részese volt a Csád elleni líbiai hadműveleteknek, s Kadhafi utasítására a csapatkivonásról szóló szerződés aláírása után is folytatja a harcot. Néhány száz katonájával 1987-ben csádi fogságba került, majd miután Kadhafi megtagadta, szakított a líbiai vezetővel. Kapcsolatba lépett a CIA-val, s amerikai közbenjárásra kiszabadult. Egy ideig a mai Kongóban és Kenyában élt emigrációban, majd 1990 körül háromszáz beosztottjával Amerikában menedéket és állampolgárságot kapott. Virginiában telepedett le, ott szervezte a líbiai ellenzéket. A CIA az esetleges felkelés katonai vezetőjét látta benne, ám ez a támogatás csupán egy elvetélt 1996-os felkelésre volt elég. A 2000-es évek javuló légkörében ezek a tervek a háttérbe szorultak, mígnem a líbiai káoszban ismét eljött a tábornok ideje. A polgárháború elején a szárazföldi erők élén harcolt egykori parancsnoka ellen. Kadhafi hatalmának megdöntése után összeütközésbe került az erősödő iszlamistákkal, így az életét mentve visszatért Amerikába. Ezután a dzsihadisták megtörését kapta feladatul, s 2014-ben már ismét Líbiában megalakította a nemzeti hadsereget. Obama azonban az iszlamistákkal együttműködve akarta stabilizálni Líbiát, így létrejött az egységkormány. A világi Líbiában gondolkodó Haftar washingtoni „bekötöttsége” ez idő tájt lazult, saját úton indult el, majd elkezdett közeledni a Szíria után régióbeli pozícióit tovább erősíteni kívánó Moszkvához.
Haftar tavaly kétszer is járt Moszkvában, az idei év elején pedig a líbiai partoknál állomásozó, Kuznyecov admirálisról elnevezett repülőgép-hordozó cirkálót látogatta meg, ahonnan videokonferencia keretében tárgyalt Szergej Sojgu orosz védelmi miniszterrel. Gyógyszereket s rossz nyelvek szerint az érvényben lévő embargó ellenére állítólag fegyvereket is kapott, cserébe katonai bázist ígért a terroristák elleni harchoz az orosz flottának és a hadseregnek. A nemzetközi sajtó arról is cikkezik, hogy orosz kiképzők készítik fel Bengázi, illetve Tobruk melletti bázisokon Haftar katonáit. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy Moszkva a líbiai határtól száz kilométerre különleges egységeket telepített Egyiptomba, a Szídi-Barrániban lévő légi támaszpontra, s használja a matrúhi bázist is. A kapcsolatok jellegét illusztrálva a Bloomberg emlékeztet arra is, hogy Oroszországban nyomtatják a tobruki kormány által kibocsátott bankjegyeket is, Szergej Lavrov külügyminiszter pedig Rómában arra figyelmeztetett, hogy Haftar nélkül nincs politikai rendezés Líbiában.
A tábornok egyes elemzők szerint elindult egyik fő pártfogója, Abdel Fattáh el-Szíszi egyiptomi elnök útján, aki az iszlamistákat kiszorítva pragmatikusan úgy közeledett Moszkvához, hogy közben a Nyugattal sem került szembe. E párhuzam ma még talán túlzónak tűnik, ám nem lehet nem észrevenni, hogy Haftar körül oldódik a légkör. Mint arra Mattia Toaldo, az Európai Tanács vezető elemzője rámutatott, Moszkva és Washington könnyen megegyezhet Haftar támogatásában, hiszen személye beleillik a terrorizmus elleni közös harcba, amelynek jegyében Donald Trump lelkesen fogadta Szíszi dzsihadistákkal szembeni harciasságát is. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a tábornok kapcsolatai mindkét hatalomnál jobbak az átlagosnál. Úgy tűnik, a Pentagon eddig sem hagyta teljesen magára Haftart, mint ahogy Párizs is be-besegített neki, de csökkennek vele szemben az Európai Unió ellenérzései is. Szintén bevonná már a tábornokot az egységkormányba a brit külügyminiszter, Boris Johnson is, az új ENSZ-főtitkár, António Guterres pedig kész leváltani Martin Kobler főmegbízottat, aki akadályozhatná Haftart. Tripoli azonban egyelőre hallani sem akar arról, hogy Haftar legyen a közös hadsereg főparancsnoka. A romló gazdasági helyzet azonban rákényszerítheti őket a megbékélés ezen feltételének elfogadására. S ha ez nem megy, akkor a Líbiát a saját biztonságuk érdekében is stabilizálni akaró hatalmak akár abba is belemennek, hogy két állam alakuljon Líbia területén. A mostani egységkormány vezetésével egy mérsékelt iszlamista a nyugati, míg Haftarral egy világi a keleti részen. Ezt a megoldást kimondottan támogatná Egyiptom, amelynek egyetlen célja idáig is csak az volt – mutat rá a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont számára írt elemzésében Marsai Viktor –, hogy a Muzulmán Testvériséghez köthető csoportok távol maradjanak az ország nyugati határaitól. Így vagy úgy, de mielőbb lépni kell. Mert mint Riccardo Fabiani, az Eurasia Group elemzője is figyelmeztet, az idő Haftart erősíti.
Ha a tábornok tőle megszokottan az erőre alapozva akarná kiterjeszteni befolyását, az újabb vérontással járna, s csak késleltetné Líbiának mint államnak a megteremtését.
A politikai iszlámmal szemben álló erők – Szíriában Aszad, Egyiptomban Szíszi, Libanonban Aoun – támogatásán keresztül közel-keleti pozícióit erősítő Moszkva Haftaron keresztül most visszatérhet Észak-Afrikába is. Mint arra a Líbiáról több könyvet is publikáló Ronald Bruce St John rámutat, a szétesett észak-afrikai országban ott vannak az amerikaiak, a britek, a franciák, soha nem veszítették szem elől az olaszok, s most visszatérnek az oroszok is. Persze nyílt katonai beavatkozásról nem lehet szó, hiszen azt Szíria és Ukrajna mellett aligha bírná Oroszország, a jelenlét azonban másképp is elérhető. A kutató emlékeztet arra, hogy Moszkva már a második világháború utáni béketárgyalásokon próbált kialkudni egy líbiai flottabázist, s ami akkor nem sikerült, azt most elérheti Haftar helyzetbe hozásával. Emellett Moszkva igyekszik valamit visszaszerezni a hidegháború végével elvesztett régióbeli befolyásából is. A Kremlt azonban nemcsak geopolitikai, hanem gazdasági célok is vezérlik. Kadhafi megbuktatása előtt három évvel új erőre kaptak az orosz–líbiai kapcsolatok, miután Moszkva az adósságok egy részének elengedéséért cserébe fegyvert szállíthatott, vasutat épített, s kapott egy jókora szeletet az energetikai szektorban is. A fordulattal több milliárd dollár ragadt benn Líbiában, amelynek Moszkva legalább egy részét szeretné visszanyerni. Emellett a Kreml a további befektetések jegyében már most szeretne hidakat építeni az embargó feloldása utáni időkre is. De ami legalább ennyire fontos, Moszkva minden erővel igyekszik gyengíteni vagy legalább a határain kívül tartani az iszlám radikalizmust. Így ahogy Szíriában, úgy Líbiában is vannak Oroszországnak biztonsági érdekei. Mint ahogy Európának is, amely arra vár, hogy majdcsak megoldódik a probléma közvetlen szerepvállalása nélkül is.
