Az Európa Tanács 2003-ban felhívást tett közzé fiatalok számára: „Képzeld el, milyen lesz az országod (Európa vagy a világ) húsz év múlva!” Ezt azután teszi a szöveg szerzője, hogy elmagyarázza: a család, a város, a régió, az ország, a baráti kör, a munkatársak és a vallási közösségek egyértelmű, de korlátolt életet biztosítottak az egyén számára, ezért eljött az idő, hogy túllépjünk rajtuk, és egyetemesebb, európaibb szemléletet kövessünk. Azt is elmagyarázza a magyarra fordított kiadvány, hogy számos európai nemzet csak a XIX. század végén (!) jelent meg államként, megalakulásuk után egységesítették a nyelvet, az oktatási rendszert, és kialakították „a nemzeti »kultúra« elemeit, mint például a zászlók, himnuszok és az ehhez hasonló szimbólumok”. Ezután jön a következtetés: „Nemzetek többé-kevésbé véletlenszerűen is felépíthetők, de ugyanúgy meg is szüntethetők és újjá is alakíthatók.” Majd felteszi a kérdést a szerző a fiataloknak: „Mit gondolsz, milyen lesz a nemzetállam húsz év múlva?” S a füzet legvégén már egészen nyíltan vállalja, hogy a következő húsz évet jelöli ki a változás időszakának. A végpont – ha jól számolunk – 2023 lenne, az addig tartó két évtizedet pedig átmeneti korszaknak mondja: „Mit gondolsz, mely alapértékeknek kellene vezérelniük bennünket ebben az átmeneti időszakban?” Lenin elvtárs szavai jutnak eszembe, akinek munkáit ifjúkoromban, a marxista tantárgy virágkorában még illett ismerni: ő úgy fogalmazott anno, a XX. század elején, hogy politikailag az átmenetet, vagyis a proletárdiktatúra idejét élik.
Az Európa Tanács jövőtervéből csaknem másfél évtized lezajlott, már csak 5-6 év maradt, de nem úgy tűnik, mintha közelebb lennénk a végcélhoz. A tervezés azonban folytatódik.
A múlt héten egy rádióbeszélgetésben hangzott el az oktatás megújításának szükségessége, és a kérdezett szakértő úgy fogalmazott, hogy fiataljainkat a következő két évtized globális kihívásaira, technikai változásaira kell felkészíteni. Csakhogy az oktatás eddig is, mindig is a jövő kihívásaira képezte a fiatalokat, olyan jövőre, amely soha nem érkezett el, s amely a fiatalok felnőttkorára valahogyan mindig arrébb tolódott vagy elfelejtődött.
Minden új generáció egy új, használhatatlannak bizonyuló jövőkép temetője lett.
A mi fiatalságunk jut eszembe, a jugoszláv iskolarendszer, amely 1979-ben a 9. és 10. osztály kialakításával bevezette a duális képzést, hogy a munkában szerezzük meg a megfelelő képesítést saját jövőnkhöz. Eljártunk a verseci csokoládégyárba bélyegzőt nyomogatni csokipapírokra, felsöpörtük a hulladékot a futószalagok mellől, megnéztük, hogyan kavarják a kakaómasszát, s amikor látni sem bírtuk már a csokit, átvittek bennünket a szőrmegyárba, sörgyárba, mígnem a verseci hegyen kötöttünk ki, ahol szőlőt szüreteltünk. Két év múlva pályát választottunk, és egyikünkből sem lett csokigyáros vagy sörgyáros.
Az egyetemen is a jövőre készültünk. Megvettük az írógépet, és néztük a tudományos-fantasztikus filmeket: űrutazásról, világvégéről, csillagok háborújáról vagy éppen a húsz év múlva eltűnő kőolajról. A húsz év azóta másfélszer is lejárt, a kőolaj még mindig itt van, sőt most képezik a fiatalokat az autógyártás jövőjére, az űrutazás sehol, és a világvége is egyre halasztódik. Helyette jött a mobil, a számítógép, a világháló, a globalizáció, a család, a nemzet, a baráti közösségek állítólagos vége. Erre a jövőre senki sem készített fel bennünket, valahogyan mégis megbirkóztunk vele, és generációkat indítottunk el iskolákban, egyetemeken a saját jövőjük felé.
Egyvalamit azonban megtanultunk: a jövő az a valami, ami sosem úgy jön el, ahogyan tervezték, mert nem a valószínűség szerint alakul, hanem a jelen vagy múlt bármely – akár esélytelen – pontjából kiindulhat. Ezt írta meg Isaac Asimov is az Alapítvány című regénysorozatában, amelyben az Öszvér, vagyis a nem várt tényező borította fel a gondosan kimért folyamatokat. A jóslatok bizonytalanságát a régi görögök is megtanulták, bár hosszú idő és sok, delphoi jósdába hordott ajándék kellett hozzá. A jósda papnőjét, Püthiát aztán felváltották a római madárjósok és a pogány sámánok, újabban pedig az olyan futurológusok, mint a Szilícium-völgy jövőkutató intézetének vezetője, aki üzletembereknek és államfőknek dolgozik.
És még valami kellene a jövőképek (jóslatok) értelmezéséhez: a múlt ismerete. Oidipusz thébai király története Szophoklésztól már nincs a kötelező olvasmányok listáján, de talán van, aki még emlékszik a történetre. Oidipusz feleségül vette saját anyját, és gyermekeket nemzett vele. Pedig megjósolták neki, hogy így lesz, sőt apjának is megmondták a jósok, hogy a fia fogja megölni. Mindketten menekültek az előre ismert jövő elől, míg össze nem futottak egy keresztúton. A drámának az elmúlt kétezer évben számos olvasata jött létre, de most egyetlen dolgot emelnénk ki: azt a tényt, hogy Oidipusz királyt mennyire megvezetik a körülmények, a környezet, a rokonság, sőt maguk az istenek is. Sorsa és tragédiája nagyrészt abból ered, hogy nem ismeri múltját, ezért nem tudja értelmezni saját megjósolt jövőjét sem. Ha ismerte volna, az talán megvédi – a jóslattól.
