Értik-e még a magyar szót az argentin őserdőkben?

Minden lakásban van valami magyar relikvia a felmenőktől, amely az anyaországra emlékezteti őket.

Négy éve a Magyar Nemzetben közölt helyszíni riportokból értesült a hazai közvélemény egy elfeledett magyar közösségről Argentína legszegényebb tartományában. A chacói magyarok a saját kezükkel tették lakhatóvá a dzsungelt az 1900-as évek elején, de soha nem tudtak annyi pénzt megkeresni, hogy hazalátogassanak szülőföldjükre. A Buenos Airestől ezerháromszáz kilométerre élő öregek, vagyis az első generációs bevándorlók még tájszólásban beszélnek magyarul, de unokáik már csak a táncainkat ismerik, és „magyarul esznek”.

De hogy kerültek olyan messze szülőföldjüktől? Ha az okokat keressük, hamar rájövünk, nem új találmány a külföldi munkára indulók átverése, legfeljebb a módszerek és a csalik változtak. Az itt élő magyarok őseinek többsége azt hitte a harmincnapos hajóúton, egészen az érkezésig, hogy az Egyesült Államokba váltott jegyet. A földrész, azaz Amerika stimmelt. Buenos Airesben aztán jött a másik trükk: az ország kormánya földet ígért a jellemzően falusi környezetből elindult magyaroknak. Teherautókra rakták őket, és kétheti zötykölődés után megérkeztek a semmi közepére: kaptak ugyan területet, de az őserdőben, amelyet két kezükkel kellett kiirtaniuk, és feltörniük a műveletlen földet. Az embertelen körülményekbe sokan belehaltak: kígyókkal, pókokkal, skorpiókkal, gyilkos időjárással kellett megküzdeniük, kemény munkával kizsarolni a földből a mindennapi betevőt. Sokan szégyellték az otthon maradottaknak bevallani a kudarcot, optimista levelek mentek haza, szép ruhába öltözve fényképezkedtek (tíz pezóba került az alkalmi viselet bérlése az utazó fotográfusoknál), így az állítólagos jólétet látva újabb családok kerekedtek fel otthonról. Akadt olyan, aki hozzátartozóit csábította az „ígéret földjére”, és a feleség a megérkezés után így fakadt ki: miért hívtál minket a pokolba? 

A magyarok (lengyel és német társaikkal együtt) végül megállták a helyüket: a kiirtott dzsungel helyén tanyák, majd falvak, kisvárosok épültek. Ma már egymilliónyi ember lakik itt, nagy részük bevándorlók leszármazottja. Argentína lakosságának döntő többsége messziről érkezett; sokuk olyan országból, amelyik rég nem létezik. Jugoszlávokból, csehszlovákokból lettek büszke argentinok, de vannak őshonos indiánok is, közel ötvenezren. Chaco egykor a quebrachofa földje volt, az első telepesek ebből a növényből vonták ki a csersavat. Ma már inkább a gyapotról híres, amelyet a kemény munkával alkalmassá tett földön kezdtek el termeszteni.

Ma a tartomány két településén találunk nagyobb számban egykori honfitársakat: a Villa Ángela nevű kisvárosban és Coronel Du Graty faluban. Bár a második-harmadik generációs leszármazottak jellemzően már csak spanyolul beszélnek, egy ideje jelentős változás indult meg. Első látogatásunk óta sokan közülük megtanultak magyarul. Mindezt egy hozzájuk küldött anyaországi ösztöndíjastól, Zsonda Márktól sajátították el. Törekvéseiket immár a helyi kormányzat is értékeli: pár millió pezóval támogatta a magyar ház felújítását és átalakítását. Közösségi hely lesz belőle, nyelvoktató szobával, próbateremmel, öltözővel, nagy bálteremmel és főzőiskolával. Amikor nincs szükségük rá a magyaroknak, akkor a többségi nemzet tagjai is kibérelhetik, hosszú távra biztosítva így a gazdaságos működést.

A pozitív folyamatok kovásza, Márk eddig négyszer járt Argentínában. Legutóbb négy hónapot volt kint a Mikes Kelemen program keretében, de ezúttal az eddigitől eltérő feladattal: a dél-amerikai ország más területein élő, eddig még nem ismert emigráns magyar csoportok feltérképezésének céljával. A kutatói ösztöndíja arról is szólt, hogy a diaszpórában fellelhető hungarikumokat, kéziratokat, hagyatékokat felkutassa. És persze magyar élettörténeteket találjon Chaco mellett Mendoza és Misiones tartományban, mert amíg nem tudjuk, hogy kik élnek kint, addig nem látjuk a hagyatékot sem, amelyet gondoznak. A feladat nem volt egyszerű, mert a hatalmas országon belül csaknem tizenkétezer kilométert kellett utaznia. Telefonkönyveket, a bevándorlási hivatal nyilvántartásait olvasta, különféle hatósági adatbázisokban kutakodott magyar nevek után. Azt tapasztalta, hogy sok a hiba az argentin telefonkönyvekben, a magyar neveket gyakran elírják. Sokat kellett telefonálnia, húsz-huszonöt hívásból egy-két ember vállalta a személyes találkozást. Útja során 150-180 magyar nevű családra bukkant, és rátalált egy, az 1930-as években kiküldött könyvtár maradványaira is.

Mendoza világhírű borvidék. Errefelé magas hegyek is vannak, a Tupungato például 6600 méter, a Chilével közös határon. Zsonda Márk itt ötvenhat családdal lépett kapcsolatba, közülük tizenhattal találkozott is a tartománnyal azonos nevű nagyvárosban.

A városi élet és számos egyéb tényező miatt az itt élő magyarok egymásról sem nagyon tudtak, esetleg a gyerekkori emlékek között rozsdásodott egy-két magyar családnév: a szülők vagy a nagyszülők régi barátjaként. Két közös dolog volt minden általa felkeresett famíliánál: annak ellenére, hogy néhol már a negyedik generáció élt, a lakásban volt valami magyar emlék, akár egy ereklye a felmenőktől, akár egy újabb, alig pár éves kis tárgy, amely Magyarországra emlékezteti őket. A másik, hogy szentül meg voltak győződve, rajtuk kívül más magyar nem él a környéken.

Sikeresek voltak a találkozások: kis magyar közösség alakult, amelynek tagjai keresik az újakat. Addig nem is ismerték egymást; korábbi rossz tapasztalatok miatt nem érdeklődtek a régióban élő magyarok iránt. Most már huszonnégyen vannak, és folyamatosan bővül a számuk. Ők jellemzően első világháború után kivándorolt magyarok, de van pár ötvenhatos, egy erdélyi hölgy pedig a romániai forradalom idején telepedett át. Van a kolóniának egy jól meghatározható, érdekes része is: a mozdonyszerelők, ugyanis a hatvanas években motorvonatokat adtunk el Argentínának, és a magyar nagyvállalat karbantartókat és mérnököket küldött ki a beüzemelésükre. Közülük páran itt maradtak. Ezzel együtt a városbeli magyar közösség többsége értelmiségi; Zsonda Márk három magyar egyetemi professzor hagyatékát kezdte el feldolgozni. Azt mondja, élmény volt látni, hogy az első világháborús leszármazott vagy az 1956-os magyar miként találja meg a közös hangot, és jön lassan vissza mindkettejüknél a nyelv. Még annál is, aki neki untig állította, hogy ő már nem tud magyarul, mindent elfelejtett. A provincia történetében először ültek le szervezetten a magyarok, és érezték át a közös származás és összetartozás élményét. A Csizmás, Fekete, Gábor, Szabó, Kovács és a többi család tagjai.

Szűcs Zsuzsa lakásán találkoztak egymással először, de most már rendszeresen itt gyűlnek össze egyre többen (Márk listája alapján fáradhatatlanul hívogatják az embereket, újabb magyarokat keresve), és mindenki hozzáteszi a közösséghez, amivel rendelkezik. Relikviákat nézegetnek, hanglemezeket cserélgetnek, szövésmintákat, recepteket tanítanak egymásnak, és a tánccal is megpróbálkoztak, habár ez a legnehezebb. Órákon keresztül tudnak mesélni; ki-ki a saját családja történetét, hogy miként, mikor és miért érkeztek ki, milyen volt előtte az életük, mi lett itt a sorsuk. Két ország történelme köszön vissza ez alatt az idő alatt, minden bújával és örömével.

Argentína északkeleti részén fekszik Misiones, a második legkisebb provincia. Tanyavilág, a matétea, vagyis ahogy ott hívják, a yerba hazája. A paraguayi határ mellett járunk, nem messze az Iguazú-vízeséstől, a tukán madarak, jaguárok és tapírok birodalmában. Aprófalvak vannak itt elszórva, egymástól több tíz kilométerre. A pára és a hőség nagyon terheli a szervezetet, a legkisebb mozgás után is patakokban ömlik a víz az emberről.

Pár boltocska, apró épület van a mindent körülölelő őserdő és teaültetvények között. A nagy távolságok ellenére Zsonda Márk olyan nevekre bukkant, mint Kulcsár, Csatlós, Tótból van több is, Csonka, Németh; a régióban nagyon elismertek a magyarok. Van Juan Toth (Tóth János) utca az egyik településen, és honfitársainknak köszönhetően néhol még épp elkezdődött polgárosodási folyamat is tetten érhető, hiszen emeletes házat más nem épített a régióban. A tartomány jelenlegi parlamenti képviselője is egy Németh nevű úr, aki korábban polgármester is volt huszonkét esztendeig; ő ugyan már csak spanyolul beszél, de magyar öntudata van. Büszkén pózolt Zsonda Márk kamerájának egy régi magyar térkép előtt.

A nyelvvesztésnél álljunk meg egy pillanatra! Annak idején zömében férfiak érkeztek ki, és nagyon hamar sor került a vegyes házasságokra. Aztán amikor az öregek összegyűltek, mulattak, szomszédoltak – leginkább vasárnap, mert a többi napon az őserdőt irtották, vagy az ültetvényeken dolgoztak –, a fiataloktól külön ültek. Mert azok már nem értették az idősek beszédét. Sohasem voltak otthon Magyarországon, nem volt kapcsolatuk a többi argentínai magyar közösséggel. Egy ideig volt itt is magyar zene, ének, majdnem klub is fél évszázada, azonban sohasem tudták magukat megszervezni annyira, hogy megmaradjon egy rendszeresen összejáró közösség. Pedig igen jelenetős számban voltak itt is: nincs olyan csoport- vagy osztályfotó, állami ünnepről, sportcsapatról készült kép, ahol ne jönnének elő a magyar nevek, több is egyszerre.

És persze vannak a szabályt erősítő kivételek: a kutató olyan famíliára is rábukkant a yerbaültetvények között elszigetelve, amelynek a tagjai tökéletesen beszélnek magyarul, és olyan mennyiségű és minőségű információval rendelkeznek az országról és nemzetünkről – noha sohasem jártak az anyaországban –, hogy sok hazai középiskolást zavarba tudnának hozni.

A kutató órákig tudna mesélni a kint megismert emberekről. A 84 esztendős Csatlós bácsiról, aki hetven évig dolgozott a családi kis boltban. Azt vallja ma is: ha megbecsülöd a vevőt, és tisztességgel kiszolgálod, csak akkor lehet üzletelni. A tisztesség fontosabb a profitnál, és az érte kapott bizalom megtartja az üzletet. A tisztes kevesebb jobb, mint a becstelen több – ezt a gondolatot az anyaországban sem ártana megszívlelni.

Megrázó señora Csonka története is, aki arról mesélt, milyen élete volt nőként a telepesek világában. A magyar nagyszülőktől örökölt tudáson kívül az itteni őslakosoktól elsajátított titkok is szükségesek voltak ahhoz, hogy megmaradjanak. A tanyavilágban egy nő ha kell, bába, ha kell, orvos, állatorvos, tanító, de legfőképpen munkás, gazdatiszt, aztán anya, varrónő, szóval majdnem minden. A legfontosabb: ne várj senkire, mert más nincs, aki megcsinálja!

Zsonda Márknak hazatérése óta is van dolga: a most fellelt argentínai magyarok Kárpát-medencei rokonait kell megtalálnia.