Válogatott kínzásoknak tették ki a magyarokat Tito gulágján

Rabokkal kínoztatták a rabokat a rejtélyes szigeten. Egy cikk arról, amiről Tito is csak hallgatott.

Ám a jugoszláv kommunisták ekkorra már eltanulták Sztálin módszereit. Likvidálták azokat az embereket, akikben veszélyt láttak, de nem jártak jobban a „kominformosoknak” (informbirovci) bélyegzett „népellenségek” sem: az elkövetkező években a hivatalos adatok szerint 16 101 embert szállítottak Goli otokra. Ismerve azonban a jugoszláv történetírás hitelességét – amely el sem ismerte a magyarok ellen elkövetett népirtást –, ez a szám jóval magasabb lehet, és a legújabb kutatások szerint elérheti a harmincezret is. A közkeletű felfogással ellentétben azonban nemcsak a kominformosokat vitték a szigetre, hanem a másként gondolkodók ellen is hajtóvadászat indult. Közöttük számos „klerikális beállítottságú”, „reakciós” értelmiségi, közíró, költő, nemzetiségi vezető, jogász, színházigazgató és közgazdász volt, de számos gyári munkás és paraszt is a Kopár-szigetre került – bírósági ítélet nélkül.

A Goli otokot megjárt nemzettársaink elsöprő többsége a Délvidékről, elsősorban a magyarok által legnagyobb számban lakott Bácskából került ki. Domonkos László szerint a magyarok között először csak szóbeszéd terjengett arról, hogy egyre több nemzettársuk tűnt el gyanús módon. Azonban a börtönsziget létezéséről ekkor még senki nem tudott. Nem véletlenül: a Tito-rezsim szigorúan titokban tartotta, hogy egész lágerkomplexumot építtetnek politikai foglyokkal egy adriai szigeten. 

Mikor kikötött az első rabszállítmánnyal Goli otokon a hajó, az őrök mondták a foglyoknak, hogy vessék le ruháikat, majd beterelték őket a vízbe, és azt parancsolták nekik, bukjanak a víz alá. „Nem akarunk a víz felett fejeket látni!” – kiáltották, majd a hosszú hónapokon át módszeresen legyengített foglyokat nehéz fizikai munkára fogták: hajnaltól sötétedésig terméskövet kellett bányászniuk.

Dési szerint az igazi poklot annak a hajónak a belseje jelentette, ahonnan cementet vagy mészport kellett kirakodni. „A mészkőpor véresre csípte az ember szemét. A cementpor a forró levegőben a légzést nehezítette meg. Ez a munka volt a legnehezebb, a legelviselhetetlenebb. Ehhez csak az hasonlítható, amikor a hideg tengervízből télen homokot kellett szedni. Derékig állsz a vízben, s lapáttal targoncára dobálod a homokot, majd kihúzod. Ezt csak három percig bírod ki, a hideg víz minden erődet kiszívja” – írja a költő a Le a mélybe című verséhez fűzött kommentárban.

Az internáltak mindennapi kenyere lett a kínzás. Goli otok túlélői a legnagyobb iszonyattal azt említették, hogy a rabokat egymással kínoztatták meg az őrök. Amikor újabb foglyok érkeztek Goli otokra, kihajtották őket a bárkából, és az ott lévő rabok kettős sorfala között kellett felmenniük a dombra. A sorfalat álló rabokat pedig arra kényszerítették, hogy köpködjék és bottal agyba-főbe verjék az újonnan érkezőket. A félholt, törött csontú és vérben tocsogó rabokat aztán rögtön munkára fogták. Ezt a módszert a gulágon alkalmazták a szovjethatalom kápói abból a célból, hogy még véletlenül se alakuljon ki szolidaritás a rabok között. A sztálini mechanizmust azonban Titóék tökélyre fejlesztették: a foglyokat szinte mindig foglyokkal kínoztatták, akik ha nem teljesítették a parancsot, még keményebb büntetést kaptak. Ennek az lett a következménye, hogy a rabok egy cigarettacsikkért képesek voltak megölni sorstársukat. Elterjedt gyötrésmód volt az is, amikor a foglyokat deszkából ácsolt ládába zárták, amelyek annyira kicsik voltak, hogy állni vagy feküdni sem lehetett bennük, így kellett naphosszat kucorogniuk a negyvenfokos hőségben. Gyakori kínzásmód volt a „kübli” is: ürülékkel teli vödör fölé tartották a fogoly fejét. Keserves vég jutott azoknak is, akik „Péter gödrébe” kerültek: ez Petar Komnenicsről, a montenegrói parlament elnökéről kapta a nevét, akit szintén ebbe a nyolc méter mély, fallal körülzárt gödörbe zártak.

A kemény, emberpróbáló munka heteken belül csonttá és bőrré soványította az elítélteket, a napi csekély, főként babból, rizskásából, kukoricamáléból álló ételadag nem volt elég a túléléshez. Ivóvíz sem volt elég: erről a raboknak kellett gondoskodniuk, ezért külön víztározót építettek, amelyben az esővizet gyűjtöttek. Hogy teljes legyen a robotosok megaláztatása, a foglyoknak maguknak kellett a tengerbe szórniuk az általuk összetört kőtörmelékét.

Mindeközben a látszatra kínosan ügyelt a titói hatalom: az elítélteknek nem rabruhát, hanem katonai egyenruhát kellett viselniük, a szigeten való mozgást pedig még a levegőből sem volt szabad látni. Így amikor a rabok feje felett elhúzott egy repülőgép, azonnal hasra kellett vágódniuk. A Nyugat támogatását élvező, Sztálinnal dacoló Tito „becsületén” nem eshetett csorba.

A „szigetes” magyarok között sajátos életutakat is találunk. Keck Zsigmondot, a legnagyobb vajdasági magyar napilap, a Magyar Szó alapító főszerkesztőjét a Kominform-botrány után lemondatták tisztségéről annak ellenére, hogy hónapokkal korábban főszerkesztői köszöntőben-hitvallásban még Titót dicsőítette. Kegyvesztett lett, majd néhány hónapos újvidéki fogság után Goli otokra került, ahol egészen 1953-ig követ kellett fejtenie. Az egykori főszerkesztő mellett raboskodott Lévai Endre, Brindza Károly, Hock Rezső, Markovics János és Dévavári Zoltán is, akik valamennyien újságírók voltak. Jellemző azonban, hogy a börtönszigetről hazatérteket egész életükre megbélyegezték, így miután Keck szabadult, soha többé nem publikálhatott a polgári nevén: innentől Kossa Lajosként ismerte a publikum.

Az egyik legkülönösebb sors azonban kétségtelenül Mellár Lajosnak jutott, aki 18 hónapot töltött a kopár börtönsziget poklában. Az 1914-ben született nyomdász az első rabszállítmánnyal érkezett Tito gulágjára, amelyről később így írt: „Ha az embert meztelenre vetkőztetik, a testén minden látható lesz. Röntgennel meg az egész szervezetet át lehet világítani, és megállapítani, hol vannak rendellenességek vagy elferdülések. Goli otokon nem a testi lemeztelenítést, hanem a lelkit alkalmazták, annak módját még tökéletesítették is. Ha már lelkileg is át van világítva az ember, semmit nem titkolhat el, kezükben van, azt tehetnek vele, amit akarnak. [ ] Addig folytatódik az átnevelési folyamat, amíg meg nem győződnek, hogy a fogoly nemcsak szavakkal revideálta nézeteit, hanem tetteivel is.”

A börtönszigetet megjárt magyarok közül később Mellár Lajos volt az egyetlen, akit rehabilitáltak. A kilencvenöt éves egykori rab még élt, amikor egy szerb bíróság meghozta a számára kedvező ítéletet. Ám erről már nem szerezhetett tudomást: néhány nappal az ítélet kézbesítése előtt elhunyt.

Domonkos László szerint a délvidéki magyarok a nyolcvanas években hallottak először a Goli otokon történtekről, és csak a kommunizmus bukása után évekkel vették elő ezt a témát, amikor már nyíltan lehetett beszélni a megpróbáltatásokról.

A bezárt lágerkomplexum ma már látogatható, a romos épületek még állnak, néhol a kommunista pártot dicsőítő jelmondatok is világosan látszanak. „A Párt gondoskodása az egészségünkről az emberségesség fényes példája!” – hirdeti az egyik hazug mondat, amely örök mementóként is szolgál Tito antisztálinista sztálinizmusának. A börtönsziget magyar áldozatainak sosem emeltek emlékművet.