Kilencven sikeres esztendő egyenes gerinccel – Száz éve született Szabó Magda

Írásaiban és életében is mentes maradt minden előítélettől, miközben szigorú erkölcsi ítéleteket fogalmazott meg.

Száz éve, 1917. október 5-én született Szabó Magda, akit személyesen ötven évvel később, 1967-ben ismertem meg. Tizenhat éves gimnazistaként irodalmi próbálkozásaimmal kerestem meg. Nem emlékszem már, hogy első alkalommal telefonon vagy levélben jelentkeztem-e nála. Szinte azonnal meghívott magához a Júlia utcába, amely csak néhány száz méterre volt a mi pasaréti lakásunktól. Közhelyes lenne arról áradoznom, hogy milyen kedves volt hozzám, az utcáról betoppant tinédzserhez. A kedvességnél sokkal többet kaptam tőle. Komolyan vett, és megelőlegezett valamifajta bizalmat. Első alkalommal elnézést kért tőlem, a tizenhat éves kölyöktől, mert nem kézzel, hanem írógéppel írt, mint mondta, minden levele írógépen készül. Nem tudom, később átszokott-e a szövegszerkesztőre. Bennem mindenesetre az írógépével együtt marad meg az emléke. Ahhoz az írónemzedékhez tartozott, amelyik számára a szó, a gondolat akkor fegyelmeződött szöveggé, amikor az írógép betűivel lekopogtatva megjelent a papíron.

A huszadik század sok más mellett az írógép évszázada volt, és Szabó Magda is mindenestül ehhez a századhoz tartozott. A leginkább meghatározó élményem róla az, hogy mennyire modern nő. Mármint az akkori idők szellemében modern. Vonzó, esztétikus külső, a nőiség nem tolakodó, de magabiztos vállalása, az önálló és olykor provokatív vélemény kimondása. Diplomamunkáját a Debreceni Egyetem latin szakos hallgatójaként 1940-ben a Római Birodalom női divatjáról írta. Kevés számú női hallgatótársa feltehetően arról igyekezett meggyőzni a professzor urakat, hogy neme ellenére megbízható folytatója lesz a sok évszázados klasszika-filológia hagyományainak, Szabó Magda viszont öntudatos fiatal lányként az ókori női divatról mert írni, amely amúgy bizonyosan jobban érdekelte a római utca népét, mint Vergilius eklogái. Egyszer elmesélte, hogy a Júlia utcai buszmegállóban hosszan nézett egy nőt, aki a szemközti házban levő onkológiai rendelésre ment. Természetesen együttérzett a szegény asszonnyal, de ahogy beszélt róla, abban benne volt a hivatásos író érdeklődése is az emberi sorsok iránt. Amikor arról beszéltem neki, hogy felhagyok az írással, és esetleg korán megnősülök, röviden és minden kedveskedés nélkül annyit mondott, hogy „és aztán fel is kötheted magad”. Ezt a nyers, de akkor és ott hasznos mondatot egyik legkarakteresebb hősnője, Az ajtó Szeredás Emerenciája is mondhatta volna.

Szabó Magdát egész életében meghatározták azok az elvek, amelyek szellemében nevelték, aztán önmagát is nevelte. Református nemesi családból származott, az úgynevezett lateiner középosztályból. Életében és írásaiban egyszerre őrizte és haladta meg ezt az értékrendet. Egyik korai regényének hősnője, a Freskó protestáns papleánya szakít családja beszűkült, ókonzervatív világával, de annak emlékeitől nem tud teljesen megszabadulni. A hősnőt legjobb tudomásom szerint Nemes Nagy Ágnesről mintázta. Szabó Magda családja nyitottabb gondolkodású, szabadabb szellemű volt a Freskó papfamíliájánál. A református Debrecen nemcsak a „nyakasságot”, hanem Baltazár Dezső püspök liberalizmusát is jelentette a húszas-harmincas években. Szabó Magda mindvégig megőrizte ennek a Debrecennek a protestáns és patrióta szabadelvűségét. Sohasem politizált a szó pártos értelmében, de minden írásából kiérződött ez a biztos világnézeti háttér. Vannak rokonszenves kommunista hősei és ellenszenves konzervatív szereplői, miközben az olvasó mindvégig tudja, hogy utóbbiak értékrendje közelebb áll az írónőhöz. Jó példa erre A Danaida című regénye, amelyben a kommunista (és a sztálinizmus áldozatául eső) Surányiné egyfajta pótanyja a dzsentricsaládból származó Csándy Katalinnak, de Katalin a szereteten túl semmit sem ért az asszony hitéből, meggyőződéséből.

Szabó Magda az írásaiban és életében is mentes maradt minden előítélettől, miközben szigorú erkölcsi ítéleteket fogalmazott meg. Mindig az egyes ember konkrét tetteit ítélte meg, nem a származását vagy politikai hovatartozását. Egy ideális világban ez így lenne természetes. És mivel sokan szeretnénk ideális világban élni, a legkülönbözőbb politikai táborokban egyforma szeretettel olvassuk műveit. De igazi íróként azt is tudta, hogy a szeretet sokszor még az erkölcsi ítéletnél is erősebb. A Katalin utca sztálinista besúgóvá torzult hősnőjét, Blankát kitagadja a családja. De a szülők minden bűnével együtt jobban szeretik Blankát, mint a stréberen becsületes nővérét, Irént. Blanka a bibliai tékozló fiú nőtestvéreként afféle tékozló lány, aki mindent eljátszhat, de szülei rajongó szeretetét mindvégig megőrzi. A Mózes egy, huszonkettő fiatal, őszinteségre törekvő szereplői egyforma indulattal utasítják el a kommunista és a polgári szülők álszentségét, erkölcsi megalkuvását. Nyugati kritikusai le is írták, hogy az 1967-ben megjelent magyar regény sokat megértetett a hatvannyolcas diáklázadások fiataljainak erkölcsi motívumaiból. Talán többet is, mint azok a teoretikusok, akik kizárólag politikai indítékokkal magyarázták a fiatalok lázadását.

Szabó Magda megélte a huszadik század nagy történelmi fordulóit, sem módja, sem kedve nem volt elefántcsonttoronyba vonulni. 1945-ben Debrecenben az ideiglenes kormány kultuszminisztériumának a tisztviselője lett, és az úgynevezett kormányvonattal együtt utazott fel a szétrombolt Budapestre. 1949-ben a sztálinista diktatúra fosztotta meg minisztériumi állásától, és tiltotta el a publikálástól. Bizarr belegondolni, hogy ha marad valamilyen polgári demokráciaféle az országban, akkor talán oktatáspolitikusként éli le aktív éveit. Bár versei már ekkor is megjelentek, és ő kapta az egyik utolsó, még aznap visszavont Baumgarten-díjat is. Tíz évig általános iskolában tanított, amelynek élményvilágából sokat merített későbbi regényeiben. A Mondják meg Zsófikának (amely messze több, mint „lányregény”) iskolai jelenetei jól kifejezik Szabó Magda oktatási credóját. Szabadság, minőség, tisztesség, ezek az erények fontosabbak voltak számára minden politikai programnál.

Az ötvenes évek végétől a lassan konszolidálódó Kádár-rendszer egyik legnépszerűbb írója lett. A második világháború, a nyilasuralom, a Rákosi-rendszer és az ötvenhatos forradalmat követő megtorlások után a társadalom és a hatalom is nyugalomra vágyott, minél kevesebb ideológiával. Szabó Magda nem tett semmilyen propagandisztikus engedményt a rendszernek, de elfogadta a konszolidáció kereteit. Következetes antifasizmusával, szociális érzékenységével belefért az „aki nincs ellenünk, az velünk van” rendszerébe. És persze nagyszerű történeteket írt igényes, ugyanakkor közérthető magyar nyelven. Egy idő után olvasók tíz- és százezrei igényelték az újabb Szabó Magda-regényeket, és ettől kezdve már végképp nem kellett tartania a dogmatikus cenzoroktól. 1945 után ő volt az első magyarországi magyar író, aki műveivel valódi és tartós sikert aratott Nyugat-Európában. A nemzetközi elismertség még inkább függetlenné tette, így alkothatta meg a családja, a protestáns Debrecen és egész nemzetünk történelmét felvillantó, mélyen patrióta szellemiségű műveit. 1985-ben – nőként elsőként – megválasztották a református egyház világi főgondnokának is, pedig szerette „szabálytalan keresztyénnek” vallani magát. Azok közé tartozott, akiknek a rendszerváltozás után sem kellett megváltozniuk, magyarázkodniuk, bármit is megtagadniuk a múltjukból. Megmaradt patrióta, keresztyén, szabadelvű írónak, olyannak, amilyen egész életében volt. Amikor az írószövetség 2004-ben abba a hírbe keveredett, hogy elvtelenül védi egy antiszemita tagját, Szabó Magda nyolcvanhét évesen kilépett belőle. Aki ismeri a Katalin utcát, az Abigélt vagy Az ajtót, az tudja, miért tette.

Miután a kultúrpolitika megbékélt vele, máshonnan érték támadások. Az úgynevezett „irodalmi kánon” felvigyázói elkezdték „lektűrnek” nevezni műveit. A „lektűr” érdekes szó, némiképp hasonló a „populizmushoz”. Ami olvasmányos, ami népszerű, amit szeretnek és megvesznek az emberek, az eleve gyanús azok szemében, akik maguk sohasem remélhetnek ilyen sikert. Esetében azért is mélyen hazug ez a leminősítés, mert több könyvében bátran élt a modern regénytechnikával. Felbontotta az idősíkot, izgalmasan keverte a monológokat, mások műveiből vett idézeteket is beépített műveibe. De azok így is igazi emberi történeteket mondtak el közérthetően és szép magyarsággal, szemben a „kánon” izzadságos csinálmányaival.

Bár egész életét végigírta, tudott élni is. Az interneten ma már nyilvános adat, hogy szeretett férje előtt is volt egy ismert szerelme, mégpedig egy baloldali író-politikus személyében. Szép pasaréti lakásban lakott, s amikor módja nyílt rá, megvette a szomszédos lakást is, amelyet egyfajta írói műhelyként használt. Sokat utazott külföldre, a Zeusz küszöbén az egyik legszórakoztatóbb útirajz Görögországról. Tudott a fényképezőgép és a tévések kamerája előtt szép lenni, kedvelte a parfümöt, távol állt tőle a zsákba-darócba öltözött álfeminizmus. Nem is szerette, ha írónőnek nevezik, írónak tartotta magát.

Sokszor panaszkodunk a múltunkra, történelmi tragédiákra, megszállókra, rossz rendszerekre és baljós véletlenekre. Szabó Magda átélte a huszadik század vérzivatarait, de semmi sem tántorította el a tisztességtől és a munkától. Akármilyen széljárás volt, mindig tette a dolgát: írt, hol az asztalfióknak, hol a százezres olvasóközönségnek. Rendszerek jöttek és mentek, az egyik kicsit kedvesebb volt számára, a másik talán ellenszenvesebb, de nem a kormányoknak írt, hanem önmagának és az olvasóinak. Bátorítson minket az a tudat, hogy így, egyenes gerinccel is végig lehetett élni kilencven sikeres esztendőt ebben a hazában.