Száz éve, 1917. október 5-én született Szabó Magda, akit személyesen ötven évvel később, 1967-ben ismertem meg. Tizenhat éves gimnazistaként irodalmi próbálkozásaimmal kerestem meg. Nem emlékszem már, hogy első alkalommal telefonon vagy levélben jelentkeztem-e nála. Szinte azonnal meghívott magához a Júlia utcába, amely csak néhány száz méterre volt a mi pasaréti lakásunktól. Közhelyes lenne arról áradoznom, hogy milyen kedves volt hozzám, az utcáról betoppant tinédzserhez. A kedvességnél sokkal többet kaptam tőle. Komolyan vett, és megelőlegezett valamifajta bizalmat. Első alkalommal elnézést kért tőlem, a tizenhat éves kölyöktől, mert nem kézzel, hanem írógéppel írt, mint mondta, minden levele írógépen készül. Nem tudom, később átszokott-e a szövegszerkesztőre. Bennem mindenesetre az írógépével együtt marad meg az emléke. Ahhoz az írónemzedékhez tartozott, amelyik számára a szó, a gondolat akkor fegyelmeződött szöveggé, amikor az írógép betűivel lekopogtatva megjelent a papíron.
A huszadik század sok más mellett az írógép évszázada volt, és Szabó Magda is mindenestül ehhez a századhoz tartozott. A leginkább meghatározó élményem róla az, hogy mennyire modern nő. Mármint az akkori idők szellemében modern. Vonzó, esztétikus külső, a nőiség nem tolakodó, de magabiztos vállalása, az önálló és olykor provokatív vélemény kimondása. Diplomamunkáját a Debreceni Egyetem latin szakos hallgatójaként 1940-ben a Római Birodalom női divatjáról írta. Kevés számú női hallgatótársa feltehetően arról igyekezett meggyőzni a professzor urakat, hogy neme ellenére megbízható folytatója lesz a sok évszázados klasszika-filológia hagyományainak, Szabó Magda viszont öntudatos fiatal lányként az ókori női divatról mert írni, amely amúgy bizonyosan jobban érdekelte a római utca népét, mint Vergilius eklogái. Egyszer elmesélte, hogy a Júlia utcai buszmegállóban hosszan nézett egy nőt, aki a szemközti házban levő onkológiai rendelésre ment. Természetesen együttérzett a szegény asszonnyal, de ahogy beszélt róla, abban benne volt a hivatásos író érdeklődése is az emberi sorsok iránt. Amikor arról beszéltem neki, hogy felhagyok az írással, és esetleg korán megnősülök, röviden és minden kedveskedés nélkül annyit mondott, hogy „és aztán fel is kötheted magad”. Ezt a nyers, de akkor és ott hasznos mondatot egyik legkarakteresebb hősnője, Az ajtó Szeredás Emerenciája is mondhatta volna.