„Sajnos mi nem sportcsarnok vagyunk” – Darabjaira hullik Vitányvár

Kimaradt a nemzeti kastély- és várprogramból, pedig megóvása nemcsak örökségvédelmi, de élet-halál kérdés.

Nagy, kifelé néző ablakaiból arra következtethetünk, hogy elsősorban nem hadi funkciója volt, inkább pihenőhelyül szolgálhatott. Ahogy fölkapaszkodunk az első emelet szintjére, ámulatba ejt a pazar kilátás. Tekintetünk a sűrű, őszbe forduló erdő lombjai fölött messzire siklik. Miközben a húsz méter magas falakon egyensúlyozunk, László János szépen megkér, ne kapaszkodjunk abba a vékony fába, amelyik jóformán egymaga tart egy bedőlt falszakaszt.

– Ezt szerettük volna elbontani, mert életveszélyes, és helyreállítani már nem lehet. Jeleztük is a hivatalnál, de azt a feleletet kaptuk, kérjünk statikusi véleményt a múzeum költségére, és az alapján majd eldöntik, mi a teendő vele – mondja a régész, aki értetlenül áll a hivatali közöny előtt. – A Vitányvár tulajdonosa a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFSZ), tehát a magyar állam, a vagyonkezelő pedig a Vértesi Erdő Zrt. Ez a két szervezet semmit nem tett azért, hogy itt az életveszélyes állapotok megszűnjenek. Egy forinttal sem támogatták a régészeti feltárást, és minden itt végzett tevékenységhez csak úgy járultak hozzá, hogy nekik ne keletkezzen belőle pénzügyi kötelezettségük – meséli László János, aki az egyik oldalon kilenc köbméternyi rendbe tett falszakaszt mutat, amely csekély töredéke csupán a várnak.

– Egy köbméter állagmegóvása 130 ezer forintba kerül, de nincs rá pénz. A múzeum költségvetése tragikus, sajnos mi nem sportcsarnok vagyunk – sóhajt, és a szokatlan párhuzamot a közeli Tatabányán épülő stadion több mint húszmilliárdos költségével magyarázza.

– Amikor a Vértesi Erdő Zrt. nemrég eltávolított vezérigazgatóját felkerestem egy 300 milliós állagmegóvási tervvel, amelynek töredékét képezte volna a régészeti ásatás, hátradőlt a székében, és az íróasztalán tornyosuló papírkupacra dobta az anyagot azzal: „meglátjuk, mit tehetünk”. Olyan is előfordult, hogy biztos befutók lettünk volna egy 13-14 milliós támogatásra, mindössze egy A4-es űrlapot kellett volna hozzá kitölteni, de a Vértesi Erdő Zrt.-nél erre sem voltak képesek. Addig csúsztatták lejjebb és lejjebb a feladatot, míg végül elbuktuk a határidőt és így az összeget is – mondja keserűen a régész.

A két méter vastag, csupasz falak hatalmas, reneszánsz mívű ablakaiban még alulról is jól látszik az ülőfülkék simára csiszolt köve, amelyen a vár lakói elidőzhettek, miközben a kilátásban gyönyörködtek. A belső várudvar fölött gyilokjáró húzódott végig a falakon, tartógerendáinak négyszögletes maradványai most is kivehetők. Az eddig előkerült leletekből arra következtethetünk, hogy bár a vár sosem állt központi helyen, meglepően igényes belső kiképzéssel rendelkezett.

– Megtaláltuk a vár harangjának egy darabját, és olyan indadíszes kandallópárkány töredéke is előkerült a XV. század végéről, a XVI. elejéről, amilyenhez hasonlót csak Budán és Esztergomban láthatunk – mondja a régész, aki bízik benne, a több méter magasan álló omladék ellapátolását követően rálelnek a kútra, illetve a ciszternára, amely rengeteg mindent elárulhat az egykor itt élők mindennapjairól.

A környék és vele együtt a vár végül az Esterházy család kezébe került. Hozzájuk fordultak a kocsiak azzal, hadd vigyenek követ innen az építkezéseikhez. Bár az engedélyt megkapták, omladék és faragott kő maradt itt bőven. Igaz, a kikandikáló kövek némelyike már szilánkosra tört a fagytól, és ahogy körbejárjuk az építményt, az alsó bejárat kellős közepén nagy, frissen omlott kőkupacot találunk. A régész aggodalommal szemléli a két-három ökölnyi köveket, és feltekintve próbálja megállapítani, honnan zuhanhattak a mélybe.

Itt halad el az országos kéktúra útvonala, így aránylag sok turista fordul meg a Vitányvárnál. Meg is gyűlik velük a szakemberek baja. József, aki nyugdíj-kiegészítésként vállalt munkát az ásatáson, épp az imént jelezte, a hegyen hagyott szerszámaikat valaki távollétükben kiemelte, és a helyükre piszkított, majd szénnel felírta egy kőre: „Bocs, esett az eső!”

– Sok túrázó nagyon fegyelmezetlen. Nem lehet velük megértetni, hogy a terep életveszélyes, ráadásul ásatási terület. Hiába kérjük, hogy ne járkálják össze, mert azzal tönkreteszik a tudományos eredményeket. Hiába zárjuk le a feljárót szalaggal, nehogy a várból kilapátolt föld, kidobált kő balesetet okozzon, gond nélkül átlépik a szalagot, és még ők vannak fölháborodva, ha ezt szóvá tesszük – panaszkodik László János. – Az is előfordult már, hogy az ásatás alatt beszámozott, elkülönített rétegek jeleit összecserélték a turisták. Ha nem vezettem volna át a füzetembe előzőleg a számokat, sok munkámat tették volna tönkre ezzel a kis heccel – mondja.

A belső udvar megmaradt falai fölött két girbegurba tölgyfa ágaskodik, amelyek már a XX. század elején készült felvételeken is láthatók. A néhány évvel ezelőtti légi felvételek tanúsága szerint a vár belső tereit sűrűn benőtték a bokrok, amelyek gyökerei közül különösen nehéz volt kiszabadítani az esetleges leleteket is rejtő kőtörmeléket.

– Ezen a részen a XX. század második feléből származó szemetet is találtunk, ami azt jelenti, hogy a területet már kincskeresők is bolygatták – magyarázza a régész. József, a nyugdíjas bányász közben két cserepet tesz elénk. Az egyik egy kályhaszem, a másik fazéktöredék a középkorból.

Miközben óvatosan leereszkedünk a falakon, László János arról beszél, érthetetlen számára, miért maradt ki a húszméteres, erődítményszerű fallal körülvett Vitányvár két-három emelet magas építményeivel a nemzeti kastély- és várprogramból, amely, mint ismeretes, 32 vár és 34 kastély fejlesztését tűzte ki célul 68 milliárd forintnyi, döntően uniós forrásból. Nyilván azért, mert a Vitányvár mögött nincs lobbi. Az ennél jóval romosabb állapotban lévő drégelyi vár Arany János versének köszönheti, hogy bekerült a programba, a csókakői vár, amelynek pedig még olyan magas falai sincsenek, mint a drégelyinek, bizonyára annak, hogy L. Simon László választókerületéhez tartozik.

A Kuny Domokos Múzeum régésze paradox módon nem bánja, hogy autójával maximum négy embert tud egyszerre felhozni a munkára, mert így ugyan lassabban halad a feltárás, de kevesebb fal válik védtelenné az időjárás viszontagságaival szemben, és tovább kitart a pénz is.

A Vértesi Erdő Zrt. említett vezérigazgatóját, aki a városi legenda szerint azzal szeret dicsekedni, hogy Semjén Zsolttal jár vadászni, néhány hete menesztették. Csak remélni lehet, hogy az új igazgató – az NFSZ-szel karöltve – jobban felméri majd a Vitányvár állagmegóvásának jelentőségét, és lesz annyi lobbiereje, hogy kicsikar a vár számára akkora összeget, amekkora szükséges ahhoz, hogy elkerülhetővé váljon egy esetleges tragédia. Addig az égbe meredő falak elérhetetlen magasságban lebegő ülőfülkéiből csak az oda fészkelő parlagi sasok gyönyörködhetnek a bámulatos panorámában.