Quintus Ulpius Felix a ránk marad feliratos források alapján a II–III. század fordulóján az ókori Pannónia egyik leggazdagabb embere lehetett. Az egykori Brigetio (a mai Komárom) császárkultuszáért felelős papi testületének tagja több szakrális középületet is emeltetett magánvagyonából, s épp a napokban volt ezernyolcszáz éve, hogy 217. november 5-én Apollo és Hygeia számára a Tata környéki, Brigetio felé induló vízvezeték forráskörzetében – mint azt Borhy László fordításából magyarul is tudjuk – „a 2. kaputól a Salus forrásáig saját költségére alapjaiból oszlopcsarnokot épített, és a tűzoltóegylet kizárólagos használatára ünnepi lakomák rendezésére birtokba adta”.
A Severus-kor (193–235) volt Pannónia gazdasági életének egyik fénykora, a dinasztiaalapító Septimius Severust Carnuntumban a helyi légiók kiáltották ki császárrá. A korszakot sok szempontból viszontagságos időszak előzte meg, a Marcus Aurelius (161–180) idején zajló markomann háborúk nagyon megviselték a tartományt, és a katonai hadműveletek mellett egy másik végzetes dologgal, a pestissel is meg kellett küzdenie az itt lakóknak. Pannoniai vallástörténet című összefoglaló munkájában erre külön fejezetet szánt Tóth István. Ebben támpontot kaphatunk arról a pusztításról, amely a legóvatosabb becsélések szerint is a tartomány lakosságának bő harmadát, felét elvitte. A kínkeserves élmények a tartomány vallási életét is átformálták.
Az újjáépülő provinciában, ahol a higiénés állapotok javítására is ügyeltek, ilyen előzmények után ér össze az egyiptomi hitvilág az olyan, az ember és a természetfeletti kapcsolatát személyes, meghitt érzelmekkel megtöltő gyógyító istenekével, mint Aesculapius és leánya, Hygeia.
S az epidauroszi istenpár így azonosul a savariai Iseum talán egyik legfontosabb reliefjén Isis (Hygeia) és Sarapis (Aesculapius) alakjával. A II. század végén kiépül az aquincumi (Óbuda) vízvezeték forráscsoportja, ahol Iuppiter és Iuno, illetve az említett istenpár mellett megjelenik Apollo, Silvanus, a keleti Mithras és Sol invictus is. Hasonló szentélykörzet létesült a brigetiói vízvezetéket tápláló forrásvidéken is.
A vallásos áhítattal egybekötött zarándokút, valamint a forrásokra és a gyógyvízre épülő egészségturizmus pedig szépen hozott a konyhára, s ebből minden bizonnyal Quintus Ulpius Felix is kivette a részét. Nem volt egyedül, a feliratok tanúsága szerint ugyanis a gazdag nagyvállalkozói réteg bőségesen áldozott magánvagyonából is középületek építésére.
Egy feliratos emlék alapján az augustalis testület mintegy száz mérföldre Brigetiótól, a Vas megyei Ostffyasszonyfa (Sárvár) közelében zarándokállomást, úgynevezett centenariumot is létesített. Miként Tóth István írja: „Úgy gondoljuk: Savariából, az illyricumi útrendszer kiindulópontjából Brigetióba tartó, Tóth Endre által pontosan leírt út rábai átkelésénél egy »száz mérföldes« beszállóállomás várta a brigetiói gyógyforrásokhoz (»igmándi víz«) tartó utasokat, természetesen a gyógyforrásokat működtető, a gyógyhely bevételeiből meggazdagodott, dúsgazdag brigetiói libertinusok (szabadosok, felszabadított rabszolgák) jóvoltából.”
Noha a városi tanács tisztségviselőinek már a II. század közepétől kötelességük volt a köz számára való adományadás, a szövegemlékek alapján az látszik, a Severus-korban Pannóniában főleg önként vállalták, semmint kényszerből. Az okok persze változatosak, ahogy maguk az épületek is, annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a tartomány ekkoriban igencsak virágzott. Mind közül talán a legmonumentálisabb ránk maradt adomány a carnuntumi városi tanácstag, az antiochiai származású Caius Domitius Zmaragdus nevéhez fűződik, aki valamikor a markomann háborúk vége és Septimius trónra lépte között egy egész amfiteátrumot építtetett saját költségén.
Érdekes az a 2004-ben a komáromi Klapka György Múzeum igmándi erődbeli kőtárába került tábla is, amely egy városi hivatalnok, Brigetio municípium ötévenkénti vagyonbecslésével megbízott elöljárójának adományát örökíti meg. Lucius Veratius Iulianus ugyanis a polgárváros feltehetőleg Severus Alexander (222–235) idején emelt amfiteátruma legimpozánsabb ülőhelyeit magában foglaló podium mintegy 21 méter hosszú és a helyi legio I adiutrix számára fenntartott szektorát építtette meg saját költségén. Az aquincumi tűzoltóegylet víziorgonája is adomány volt, a collegium vezetője, Gaius Iulius Viatorinus városi tanácstag ajándékozta az egyletnek 228-ban.
Hogy mennyibe került mindez? Erről keveset tudunk, egy adonyi (Vetus Salina-i) feliratra – amelyet Kovács Péter fordított le – azonban rákerült a végösszeg: „A Vetus Salina-iak territoriumán tartózkodó római polgárok geniusának templomát és szobrát Marcus Ulpius [ ], Aquincum duumvire (?), Mursa colonia tanácsnoka, Pannonia Inferior főpapja, a legio XII fulminata tribunusa építette atyja emlékére 40 ezer sestertiusért a territorium közterületén.” Hogy ez sok vagy kevés, viszonyítás kérdése. Az itáliai Corfiniumban 152 ezerbe került egy fürdőépület, máshol százezer is elég volt rá. Dalmáciában pedig 80 és 200 ezer sestertiust is kifizettek egy-egy oszlopsorért. Összehasonlításul érdemes figyelembe venni, hogy a szenátori rend után következő lovagrendi tagsághoz megkövetelt minimális vagyon 400 ezer sestertius volt.
